MátéPONTindul
Valóban létezik olyan nevű város, hogy Keszthely? – merül föl a kérdés Kőkuti Mátéban (17) egy nyári reggelen. Ám ahelyett, hogy választ kapna erre a látszólag könnyen megválaszolható kérdésre, Máté újabb és újabb rejtélyek hálójába keveredik. Ráadásul szülei távollétében véletlenül megismerkedik eltitkolt nagybátyjával, Simonnal, és a valóság egy pillanat alatt a feje tetejére áll.
Eltelhet-e egy nap alatt két nap? És évek alatt két hét? Hogyan éljünk túl egy unalmasnak ígérkező nyarat? Hogyan kell élvezni a holdfényt? Mit tegyünk, ha félénkek és szerelmesek vagyunk? De a nagy kérdés persze ez marad: boldogok leszünk-e attól, ha engedelmeskedik nekünk a tér és az idő? Na jó, egyszerűbben: összejön-e egy tökéletes randi Annával? Máté mindenesetre pont elindul, hogy kiderítse.
Nem tudok pisilni, ha más is ott van. Feszülhet belül, érezhetem, hogy mindjárt reped is, vagy elképzelhetem azt a gyerekkorban párszor átélt szégyenteljes pillanatot, mikor áttörik a gát, az áradat mindent elönt, s a nadrágszárról gúnyosan önfeledt cseppek koppannak a tépőzáras cipőn, ugorhatok ki kocsiból útszéli benzinkút, autós pihenőhely nyilvános vécéjébe rontva, vagy ott van az az útszakasz, amit sietve, szégyenkezve megteszek a moziban, beismerve előbb magamnak, majd az emberiség vászonra meredő részének, hogy képtelen vagyok uralkodni szerveim fölött, az út a sor közepétől a kijáratig görnyedezve az általános gyűlölet kereszttüzében, majd magamat kihúzva az óvatosan (de gyorsan!) becsukott teremajtótól az édeskés vegyszerszagú közbudiig. Szóval lehet a szükség bármekkora, s a hugyozásért meghozott
áldozat bármilyen fájdalmas, mégis – ha más is áll mellettem, mikor látszólag révbe érek, akkor minden hiába. Csak állok szorongatva magam, konokul leszegett fejjel, mintha a kozmosz matematikai képletén gondolkoznék, homlokomat esetenként a csempének nyomva, s mondogatva (persze hangtalanul), hogy „Lazíts! Lazíts! Képzeld, hogy egyedül vagy!” Állni saját szervezetemtől megszégyenítve, kizárva a férfitársadalom egyik nagy közös rítusából, a kollektív hugyozás csapatépítő, szakrális élményéből, összerezzenni, valahányszor nyílik az ajtó, s újabb taggal bővül a hugyozók köre, összehúzott szemöldökkel várni az elkerülhetetlen kérdést
– „Most hugyozol vagy nem hugyozol vagy micsinálsz?”, s jó esetben valami vacak viccel elütni –„Á, csak számolom a repedéseket a csempén”, amely vicc (pontosan tudod) csak növeli a többi hím gyanakvását, hogy talán nem is vagy közéjük való (mármint én nem vagyok közéjük való), hát ez az első dolog, ami eszembe jut, amikor belépek a gimi első emeleti vécéjébe, aztán örömmel konstatálom, hogy a helyiség teljesen néptelen.
Állok a kagylónál (piszoárt még kihalt nyilvános vécében sem kockáztatok meg), és akkor újabb harc jön. Ez kevésbé gyakori, mint a társaságban pisilős, de időnként rám tör. Az agyam hirtelen, közvetlenül azelőtt, hogy elengedném magam, megkongatja a vészharangot – „Vigyázat! Ez nem igazi! Álmodsz! Ha most hugyozni kezdesz, akkor mindjárt arra ébredsz, hogy tócsában fekszel!” Szorongani kezdek, mert a gondolat nagyon is igazinak hat. Kapkodom a fejem – mi bizonyítja, hogy ébren vagyok? Egyrészről minden sokkal élesebb körvonalú, szilárdabb, kontúrosabb, mint az álomban szokás, de ez nem győz meg. Végiggondolom, hogyan jutottam ide onnantól kezdve, hogy felébredtem (filmekből tanultam ezt a módszert). Megnézem a telefonom kijelzőjét, várok, amíg vált a percszámláló, álomban ilyesmi is csak nagyon ritkán történik. Elolvasom a zömmel alkoholos filccel falra hányt firkákat – „Fiút szopnék / Niggers brothers / Akinek a töke veres, abból lesz az alezredes / Faszopó Újpest” stb. Kizárt, hogy mindez az én elmémből származzon – nyugtatgatom magam, de hiába. Csorog a húgy a kagylóba, és minden pillanatban azt várom, mikor olvad el a fülke, a csempe, az épület, hogy magamhoz térjek valami ágyban lucskosan, dühösen, szégyenben ázva. „Nem bízol magadban”, mondom magamnak, miközben a folyosóra lépek (a csukott ajtón is átszűrődik a tartály haragos sziszegése, zúgása), és eszembe jut Anna.
A folyosó kihalt, már mindenki a pályán, egy kicsit megállok a viszonylagos csöndben. Hogy szerelmes vagyok,undorítóan normális, gondolom a félhomályban állva, mert ugye hormonok meg kamaszkor meg enzimek az agyban és így tovább. Kicsi megvetéssel nyugszom bele – csak a papírformát hozom. Milyen legyen egy tizenhét éves, ha nem reménytelenül szerelmes? Sokszor gondolok úgy magamra, mint cirkuszi attrakcióra. „Tessék, csak tessék, itt látható Kőkuti Máté, a világ legátlagosabb tizenhét évese, a kamaszkor minden vonása jól kivehető rajta, tessék, csak tessék, lépjenek közelebb, vegyék szemügyre ezeket a pörsenéseket, pattanásokat, ezeket a kiforratlan vonásokat, ezt a zavaros tekintetet, ezt a teljesen semmilyen frizurát, ezt a hiteltelen magabiztossággal leplezett rettegést, tessék, csak tessék, világszám!” És van egy részem, aki büszke erre az átlagosságra, sőt büszke arra, hogy szerelmes. A többi részem undorodik ettől a büszke részemtől.
Annába alighanem senki nem szerelmes rajtam kívül. Vagy jól titkolják. Akárcsak én. Talán túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Úgy értem, a legtöbb lány, akire a fiúk kattannak, nagyon is valóságos. Kerek mellük, feszes seggük és vastag ajkuk van, hosszú combokon ingatják a vékony derekukat, magabiztosnak mutatják magukat, harsányak, vagy megjátszósan titokzatosak, és a legtöbbjük jóval több szexuális tapasztalattal rendelkezik, mint bárki más a gimiben (beleértve néhány tanárt is). Legalábbis ezt sugallják. Ezek a lányok kiválóan beválnak maszturbációs segédanyagként, könnyű elképzelni őket pornókból ellesett pózokban, hát nem csoda, hogy a hormonoktól ide-oda ráncigált hímek körüldongják őket, mint méhkirálynőt a herék. Ha nem lennék tisztában a saját esélytelenségemmel és totális bénaságommal, biztos én is nyomulnék valahogyan ezekre a lányokra (igazság szerint fogalmam sincs, hogy ezt hogyan kell), így csak képzeletben találkozgatok velük. De azt még a magabiztos énemről sem tudom elképzelni, hogy szerelmes legyen valamelyikükbe. Hogyan? Miért? Mijükbe? Ezek a lányok annyira mindennapiak, annyira testiek, annyira vannak. A szex az egyetlen, ami eszembe jut róluk, esetleg néhány labdajáték. Anna egészen áttetsző hozzájuk képest.
Tulajdonképpen mindenkihez képest. Karcsú, de a karcsúsága nem a címlaplányoké, van benne valami földöntúli, mintha nem is anyagból, hanem gondolatból, vagy álomból, vagy mit tudom én, holdfényből lenne (pfuj!). A fehérsége is, oké, vállalom, hogy nyálas leszek, de a fehérsége is olyan, mint valami éjszakai égitest derengése a hegyek közt, tófelszínen. És folyton egyedül van. Nem csacsog, nem nyihog, nem sugdolózik, nem tagja egyetlen csajbrigádnak sem. Úgy jár-kel a folyosókon, mint ókori görög gondolkodó a barbárok falujában – enyhe félelemmel vegyes tisztelet tart távol tőle mindenkit. A fiúk nem füttyögnek utána, nincsen „Jó a segged!” meg „Felpróbálnálak, jössz?” (pedig jobb, ha mint szakértőtől tudjátok, a legjobb segge a gimiben neki van). Anna érinthetetlen. Sose beszéltünk. Két éve szeretem.
