Lidércfény Nyomozóiroda - A nádas titka
Vajon mit csinál négy pesti gyerek a világvégén megbújó kis határ menti faluban? Nyaralni érkeztek, de komoly kalandokba, igazi bűnténybe keverednek bele. Új, izgalmas ifjúsági regényünket Nemere István írta, olvassátok el könyvének eső fejezetét itt és most, a regényt pedig keressétek a boltokban, a címe: Lidércfény Nyomozóiroda - A nádas titka
A nádas titka
A térkép szélén
- Szerintem nagy baj van – jelentette ki Bence, és a homlokát ráncolta, mint mindig, ha valami miatt aggódott. Pedig Bencének a főfoglalkozása tulajdonképpen a mulattatás volt, „azért tartjuk, hogy vidámságot csináljon” – ahogy Marci szokta mondani. A fiúk mellett két lány – Gréti és Sára – nézelődött a téren, ami attól volt a Tér – magyarázta fél órával előbb Gréti –, mert Gerlésnek nincs több tere ezen kívül. Alkonyodott, egyre szürkült az addig fényesen nevető égbolt.
- Mi az a nagy baj? – kérdezte Gréti.
- Lejöttünk a térképről – mondta Bence, és körbemutatott, majd kinyújtotta a karját abba az irányban, ahonnan a sötétség közeledett. – Magyarország legszélén vagyunk. Innen, ahol állunk, egy kilométer az országhatár.
- Na és? Ott vége a világnak? – vont vállat Gréti.
A máskor általában komoly Marci persze most ebből is viccet csinált:
- Ha jól kinyitod a szemedet, meglátod a kínai Nagy Falat.
- A patak túlsó partjáról pedig a piramisokat! – tódította Gréti csúfondárosan. Most már Sára is belejött:
- Ha északra nézel, úgy nagyjából a templomtorony irányába, jegesmedvék jönnek… vagy fókák?
Bence komoly képpel bólogatott:
- Vicceljetek csak, de szerintem a lehető legmesszebb vagyunk Budapesttől.
- Baj, hogy ez az ország széle? – kérdezte Marci. – A falunak szép neve van: Gerlés. Idén itt nyaralunk, Gréti nagyszüleinél, tavaly az én nagybátyámnál…
- Jákon… – segítette ki Bence, de Marci úgy tett, mintha nem hallaná:
- …tavaly előtt meg az apukád unokaöccse sógorának a kertes házában, valahol Baranyában.
Bence nyitotta a száját, hogy ki tudja, hányadszor elmagyarázza: Feri bácsi nem az unokatestvér sógora, de csak legyintett, és becsukta a száját.
Gréti megfordult – az járt az eszében, milyen jólesett neki, amikor Marci kimondta, hogy szép neve van Gerlésnek. Hálásan nézett Marcira, de a fiúk azzal voltak elfoglalva, hogy a Nap mikor tűnik el a látóhatár szélén… Amikor lebukott, Bence nógatni kezdte őket:
- Gyerünk, mielőtt teljesen sötét lesz. Az lenne csak a szégyen, ha nem találnánk vissza Klári nénihez és Bandi bácsihoz.
Egyszerre mozdultak, mint egy összeszokott csapat. Marci ezt már régebben is észrevette, hiszen nemcsak évközben voltak elválaszthatatlanok, de a nyári szünetben együtt is nyaraltak néhány hétig. Jó érzés volt együtt lenni a barátaival, és ezt még azt sem rontotta el, hogy most úgy érezte: Gerlés tulajdonképpen nem tetszik neki. Az utca közepén haladtak: itt nem voltak járdák, csak egy-egy vizesárok az út két szélén. Pöfögve jött egy piros traktor, a gyerekek félreálltak és megbámulták.
A ház kapujához érve Gréti szaladt be elsőnek:
- Már meg is jöttünk, mami!
A „mami”, azaz Klári néni terebélyes, mosolygós asszony volt. Még alig múlt hatvan és nem szégyellte, hogy a haja már ősz. Soha nem akarta befestetni.
- Aztán mit láttatok útközben? – kérdezte a gyerekektől, akik libasorban szaladtak fel a lépcsőn a tornácra. Bence már nyitotta a száját, hogy kimondja, ami az arcára volt írva: „Mit lehetne látni egy ilyen kicsi faluban, ahol semmi sincsen?” Marci sejtette, mi következne, ezért gyorsan megelőzte:
- Megnéztük egész Gerlést! Nagyon érdekes falu ez. Csak olyan messze van mindentől…
- Bizony mi sem örülünk annak, hogy ilyen messze vagyunk Pesttől – kapcsolódott be Bandi bá’ is. Az udvarról jött, ahol a tyúkok éppen masíroztak befelé az ólba. Hozott két tojást, féltve tartotta a kezében, mintha valami nagy érték lenne. És Gréti, nagyapja arcára pillantva megértette, hogy számára ez tényleg érték. Minden az, amit a kert és a baromfiudvar ad.
–De tudjátok, ebben is van valami jó. Itt nyugalom és csönd van.
Ebben a pillanatban a hátsó udvaron éktelen bőgés harsant:
- I-ááá! I-áá, i-áá!
- Na, megszólalt Galamb! A szamarunk – nevette el magát Klári néni.
Bencéből már-már kibuggyant a kérdés: „Hogy lehet egy szamarat Galambnak hívni? És akkor biztosan van egy galambjuk is, aminek meg Szamár a neve?” De inkább hallgatott.
- Szóval nincs mindig csönd és nyugalom… – bólogatott az öreg, és a feleségére pillantott. Ugyanarra gondoltak mindketten, de nem mondták ki. Marci elkapta ezt a pillantást, és szokása szerint máris azon törte a fejét, vajon mit jelent? Mire gondolt a két öreg? Sára, szokása szerint kérdezősködni kezdett – hány éves a szamár, van-e csikója, mikor lehet megnézni? – így a szó másra terelődött. Végül a gyerekek berontottak a szobájukba: az egyikben a két lánynak, a másikban a két fiúnak ágyaztak meg. A ház szélesen terpeszkedett, egy alig észrevehető dombon állt, az ablakok a falut körülvevő tájra nyíltak – de most nem lehetett látni semmit. A nyitott ablakokon finom illatok szálltak be, és susogás hallatszott, ami érdekes módon Marcit a Balaton-partra emlékeztette. De mielőtt közölhette volna ezt a benyomását a többiekkel is, meghallották Bandi bácsi öblös hangját:
- Fiatal hölgyek és urak, kézmosás és vacsora!
…Éjszaka Marci felébredt. Megnyugodva hallotta, hogy a kis szoba másik ágyán Bence szuszog. Percekig figyelte a kintről hallható neszeket, aztán óvatosan fölült az ágyon. Valami vonzotta a nyitott ablakhoz: odalopakodott, és amikor kihajolt a párkány fölött, mintha egy egészen másik világba csöppent volna.
A levegőnek íze volt és illata, szinte megfürdette benne az arcát. A sötétség nem volt teljes: az égbolton milliónyi csillag ragyogott ameddig a szeme ellátott, mintha sziporkázó takaró borítaná a kinti világot. Különféle neszeket hallott, olyan volt, mintha odakint mindig mozdult volna valami. Szellő szaladt végig a házfal mellett, és Marci fülébe bekúszott ez a jellegzetes susogás…
Hirtelen fényekre lett figyelmes. Ezek nem az égbolt fényei voltak: szemben, amerről a susogást hallotta, a kis fények fellobbantak, majd eltűntek. Közben úgy imbolyogtak, mintha kis lámpások lennének. Vajon mi lehet az? Valóan lámpásokat lát, vagy valami mást? Azok a fénylő valamik néha majdnem egy percig látszottak, aztán váratlanul eltűntek. Volt, amelyik határozottan mozgott ide-oda, és volt, amelyiket mintha csak a szél lengette volna meg. A legtöbb csak egy pillanatra gyulladt ki, aztán máris elaludt.
Marci még sokáig állt az ablaknál, és elbűvölten nézte a jelenséget.
Másnap a reggelinél ültek. Klári néni kitett mindenféle ennivalót az asztalra, aztán hátrament a tyúkjaihoz, Bandi bácsi pedig már korábban dolga volt valahol. Marci óvatosan belevágott:
- Éjszaka láttam valamit…
Ha azt hitte, hogy bejelentése nagy szenzációt okoz, hát tévedett. Bence és Gréti Sárára néztek, aki már magyarázta is:
- Tudom, én is láttam. Furcsa fények, amiket…
Marci nagyot sóhajtott. Mindhárman tudták, hogy most tudományos magyarázat következik. És ez a vasúti menetrend pontosságával meg is érkezett:
- …népiesen lidércfénynek hívnak. Mocsarakban, lápokban gyakori jelenség. Sokáig azt hitték, hogy meghalt emberek szellemei bolyonganak ott, hogy azok a „lidércek” afféle szellemek. Ma meg azt mondja a tudomány…
Bence olyan arcot vágott, mintha mondaná: „Na végre megtudom, miként vélekedik erről a Magyar Tudományos Akadémia!”
- …hogy a lápokban felszabaduló metán és más gázok gyulladnak meg néha, azok égnek pár pillanatig, aztán kialszanak. Nem kell hát félni tőlük.
A kislány szemüveget viselt, vörös haját minden nyáron rövidre vágatták, orra körül néhány szeplő virított.
Marci a fejét csóválta:
- Némelyik fény nem úgy nézett ki, mintha azok a… mit is mondtál? Lidércek lettek volna?
Klári néni lépett be, és meghallotta az utolsó szavakat.
- Lidércfény? Hát láttátok?
- Láttuk bizony! – mondta sűrű bólogatással Gréti, aki bár nem látott semmit, de ismerte a nagyanyját: ha azt hiszi, a gyerekek is tudják, miről van szó, akkor ő még többet mond. Bence szólalt meg:
- Azt hallottam, hogy innen nincs messze a Tisza, meg hogy nádasok vannak errefelé. És furcsa dolgokat lehet látni éjszaka.
Klári néni megadóan leejtette a vállát:
- Grétikém, az apád eleinte nem is akarta megengedni, hogy ide gyertek. Azt mondta: mocsár mellé gyerekeket? Hiszen abba belefulladhatnak! De elmagyaráztam neki, hogy ez nem olyan igazi mocsár, sőt nem is az, csak láp, sőt úgy igazából csak egy ártér, amit ilyenkor nyár elején elönt az áradó folyó, de aztán leapad a víz, nem kell tőle félni.
De Klári néni arca nem azt mondta, amit a szája. Marci ezt is látta:
- És tessék mondani, azok ott tényleg lidércfények?
Klári néni kicsit összezavarodott.
- Hát persze, hogy… igen. De nem, nem! Lidércek nincsenek. Csak a régi öregek meséltek erről.
- Bezzeg az „új öregek” semmit sem mondanak… – kesergett Gréti duzzogva és az asztalra hajtotta a fejét. És már lassan emelte is vissza, hogy egy pillantással meghassa a nagyanyját. Ezzel már sokszor célt ért, most is bízott a sikerben. És most sem történt másképpen: Klári néni megenyhült:
- Jaj, de nehéz veletek… miért vagytok olyan kíváncsiak?
A négy gyerek egymás szavába vágva magyarázta:
- Ilyennek születtünk!
- Gyári hibásak vagyunk.
- Tudni akarunk mindent!
- Főleg azt, amit eltitkolnak előttünk.
Klári néni megadta magát:
- Jaj, gyerekek, jobb, ha nem kíváncsiskodtok. Pár éve van ez csak így. Régebben nem voltak ott lidércek. Mostanában hallani gyanús dolgokat. Meg olykor látni is… De tudjátok, jobb, ha nem foglalkoztok vele. Nem pesti gyerekeknek való a tóvidék. És eszetekbe ne jusson bemerészkedni a nádasba! Annyi más látnivaló van még a falu környékén!
- Például? – mondta Marci, és az asztalra támasztott ökléből, mintha erőlködne, kihúzta a hüvelykujját: – Halljuk az elsőt.
Klári néni rettentő zavarba jött, egyik lábáról a másikra állt, hol az egyik, hol a másik ajtófélfának támaszkodott, és nehezen jöttek ki a szavak a torkából:
- Például… egy… hát a templom… aztán kettő… a Gulya-domb, ahonnan messzire ellátni…
- Merthogy bizony van vagy hat méter magas! – jegyezte meg Gréti komoly képpel, helyismeretét fitogtatva. De csúfondáros mosoly bujkált a szája szélén. Marci kihúzta az ökléből a harmadik ujját is. Klári néni megbűvölve meredt a gyerek ujjára, és csak dadogott:
- No… és ott van még a… a… buszmegálló – nyögte fáradtan. Marci összeszorította az öklét:
- Hát akkor ezzel is megvolnánk. Templom, Gulya-domb és buszmegálló – meredt a társaira és gyászos hangon hozzátette: – És minderre van három hetünk! Javaslom, az első hetet töltsük a templom gyakori körbejárásával, a második héten talán már merészkedjünk is be. A harmadik hetet megoszthatjuk az említett tereptárgy, a Gulya-domb, valamint a buszmegálló megcsodálása között.
Klári néni nagyon jól értette a csúfolódást. De a gyerekek még csak el sem mosolyodtak – megszokták Marci stílusát. Bence tovább falatozott, Sára meg csak annyit mondott:
- Akkor hát reggeli után irány a Gulya-domb!
- Miért pont az? – kérdezte Gréti. Sára ekkor kimondta, amire a többiek is gondoltak:
- Mert onnan biztosan belátható az egész lidércfényes lápvilág!
Klári néni becsukta a szemét. Az arcára ez volt írva: „Ettől féltem!”
A szavakat tettek követték és negyedórával később mind a négyen ott álltak a dombon. Az egyik oldalon Gerlés háztetői látszottak, nyugaton szántóföldek és egy kanyargós, szürke műút. Észak felől hegyek ködlöttek kékesen a távolból. Kelet felé pedig ott volt a… nádas.
De mekkora nádas! Valóságos zöld tenger, amelyet a szél mozgatott. De nem egyszerre, sohasem egyszerre az egészet. Hol a közeli részeken fújta a szél, ilyenkor itt hullámzott, aztán látták, hogy ez a hullámzás tovább vándorolt, kis idővel később már egészen messze látták hajlongani a nádszálakat. Néhol tisztásokat láttak, ahol víztükör csillant. És még messzebb ott lehetett a határ, ahol vége az országnak.
Egy percig egyikük sem szólalt meg. Végre Marci megköszörülte a torkát.
- Khm… Talán ezzel lehetne valamit kezdeni.
Nem kellett túlbeszélnie a dolgot, a másik három gyereknek is ugyanaz járt a fejében. Eddig minden nyáron, amit közösen töltöttek, voltak kalandjaik. Amik nem lettek volna, ha csöndesen ülnek, sétálnak, olvasnak… Lehet, hogy a pesti szülők talán így képzelték el a vidéki nyaralást, mert Marci apja három éve kereken kijelentette: „Mások az Adria partjára viszik a gyereküket, a gazdagabbak Párizsba meg Londonba. Az én fiam előbb ismerje meg ezt az országot, aztán mehet máshová.”
Marci nagyjából egyetértett vele, de szeptember elején nem érezte magát túl jól. Ahogyan Bence, Sára, Gréti sem, amikor hallgatták az osztálytársak beszámolóját, merre jártak a nyáron. Az egyik az Atlanti-óceán partján volt a szüleivel, a másik egy görög szigeten, a harmadik bekalandozta Szicíliát. És ha őket kérdezik majd két hónap múlva, mit mondanak? „Mi Gerlésen töltöttünk pár felejthetetlen hetet…” Kiröhögnek minket – gondolta komoran Marci, és ezt a többiek is tudták.
Mégis, amikor ott álltak a meleg nyári szélben, szemben a nádassal, és arcukba sütött a nemrég felkelt nap, hát megmozdult bennük valami. Sára szemüvege megcsillant, amikor dacosan felemelte a fejét, és kimondta a többiek nevében is:
- Bemegyünk a nádasba. Egy kis lidércfénytől nem ijedünk meg!
Délben Bence megint zavarba hozta a nagyszülőket, amikor Bandi bácsinak szegezte a kérdést:
- Tessék mondani, a faluban miért nincsenek gyerekek?
A kérdés drámai dolgokat sejtetett. Bence rengeteg filmet látott már, és kimondatlanul is valami nagy tragédiára célzott. Például, hogy kijött a nádasból a Nagy Gyerekfaló Szörny, és megette az ifjabb korosztály képviselőit. Marci is erre gondolt, mert már mondta is:
- Jött egy furulyás fiatalember, tilinkózott kettőt-hármat, a falu összes gyermeke követte őt a Tiszába, és mind belefúltak, ahányan csak voltak.
Szegény Bandi bácsi a fejét kapkodta:
- Ugyan már, fiúk, hová gondoltok!
Gréti, nehogy lemaradjon a fiúk mögött, gyorsan folytatta:
- Vagy a nagy Nyolcfejű Sárkány ül a nádasban és elpusztítaná Gerlést, ha nem adnának neki minden évben hat gyereket, akiket jóízűen befal. Így fogyott el a helyi ifjúság.
Bandi bácsi az égre emelte a szemét, de győzött benne a kíváncsiság:
- Nem hétfejű szokott lenni az a sárkány?
- Hét fej, plusz ÁFA! – vigyorgott Bence. Ez a „hét plusz egy fej” az ő poénja volt, még évközben sütötte el az iskolában, és most örült, hogy lám, Gréti megjegyezte. Bandi bácsi a fejét csóválta:
- Azért akadnak ám gyerekek a faluban, de tényleg csak néhány. Tudjátok, errefelé nincs munka, hát a húsz- meg harmincévesek elköltöztek már a városokba, és persze a gyerekeiket is magukkal vitték. Csak az öregek maradtak.
- És senki sem jár be a nádasba? – kérdezte Marci. Igyekezett unott arcot vágni, mint akit mellékesen sem érdekel a téma. De Bandi bácsit nem csaphatta be. Az öreg dús ősz szemöldöke alól vádlón nézett a gyerekre:
- Ismerem ám az ilyeneket, mint te! Úgy tesztek, mint aki csak unatkozik, aztán mire kétszer pislantok, már hipp-hopp, az egész banda a nádasban kószál. Hát hogyan számolok el veletek a szüleiteknek, ha valami bajotok esik? A Tisza nemrég kiöntött, ilyenkor nyár elején vannak a nagy árvizek. Bajos hely ám a nádas meg a holtágak, még a helybelieknek is, hát még nektek, zöldfülű városiaknak! Fogalmatok sincs róla, milyen veszélyes lehet a láp!
- És akik éjjelente odabent világítanak, azok nem félnek? – kérdezte váratlanul Sára olyan ártatlan hangon, amivel csak idegeneket téveszthetett meg. A másik három gyerek évek óta tudta, hogy néha teljesen váratlanul olyanokat mond, amitől a felnőttek simán felrobbannak, akár a bombák. Bandi bácsi arca fokozatosan, de kitartóan színeződött el: egyre pirosabb lett. Bence, aki mellette ült, látta, hogy remeg a keze. A gyerek gyorsan felmérte, eléri-e az ajtót, mielőtt az öreg haragja lecsap.
- Gyerekek, jót mondok nektek… jót mondok… – ismételte, mélyeket lélegzett, és igyekezett visszanyerni az önfegyelmét, amit majdnem elveszített. – Csak semmi nádas, értve vagyok?
- Csak semmi nádas – bólogatott Marci engedelmesen, és társaira pillantott. Azok persze értették: „Ezentúl ki sem ejtjük ezt a szót, nem nádasnak fogjuk nevezni”.
Amikor aztán ebéd után kiszabadultak a házból, és nekiindultak csavarogni, Gréti állt az élre:
- Menjünk el a Tiszához. Megkerüljük a nád…
- A „birkalegelőt”.
- A „ligetet”.
- A „krumpliföldet” – hullottak sűrűn a javaslatok. Végül nem ragadtak le egyiknél sem. A nádas persze most is vonzotta őket. Tiltott gyümölcs lett, ezért még inkább érdekelte a gyerekeket. Már le is tértek a falu főutcájáról. Az ösvényen máskor tehenek is járhattak, amit néhány „taposóakna” jelzett, ahogyan Marci nevezte a nagytermetű tehenek fűben maradt hagyatékát.
Jó sokáig mentek, a nap a hátukba került, aztán megint oldalról sütött rájuk. Kora délután volt. Előttük megcsillant a víz: onnan, ahol megálltak, éppen a folyó egyik kanyarulatára láttak. Nehéz volt elképzelni, hogy a túlsó partja már egy másik ország. Hiszen ott is pontosan ugyanúgy nézett ki minden, mint ezen a parton.
Ekkor váratlanul rájuk köszönt valaki:
- Szép jó napot, fiatalok!
Bence nem hitt a szemének: egy rendőr…! Honnan került ide? Valamelyik bokor mögül léphetett ki, hogy ilyen váratlanul mellettük termett. Alacsony, kövérkés, negyvenes férfi volt. Az egyenruháját szemlátomást rá szabták, vagyis bővítették, ahol kellett. Az oldalán bőrtokban igazi pisztoly lógott – Sára megbűvölten nézte.
Gréti nem lepődött meg:
- Csókolom, Balogh bácsi! Tetszik rám emlékezni?
Balogh, a rendőr levette a sapkáját, megvakarta a fejét – elöl már nem sok haja volt –, majd gondosan visszahelyezte a sapkát, megigazította, így nyert egy kis időt, hogy aztán kimondja:
- Te a Szentendre unokája vagy.
Most Marcinak esett le az álla. Hogy jön ide Szentendre? Aztán kapcsolt. Gréti nagyapját Szentének hívják, a keresztneve pedig Bandi, azaz Endre. Szente Endre – helyi rövidítéssel Szentendre… Gréti nem először hallhatta nagyapjának ezt a helyi nevét, mert szemrebbenés nélkül mondta:
- Ők a barátaim Pestről, a mamáéknál nyaralunk. Kijöttünk megnézni a Tiszát.
- Csak a Tiszát? – kérdezte Balogh, és a gyerekek úgy látták, mintha húsos orra gyanakodva szimatolt volna. Tekintete egyik gyerekről a másikra röppent. Bence bátran szembenézett vele, Gréti viszont riadtan pislogott.
- Miért, van itt valami más látnivaló is? – érdeklődött Marci. Balogh rendőr megérezte, hogy ez a fiú lehet itt a fő rendbontó, hát neki címezte a figyelmeztetést:
- Nincs itt semmi látnivaló. A faluból csak ritkán gyertek ki, ide a határra pedig egyáltalán ne, a nádasba pedig ne merészkedjetek be, mert vízbe fulladtok!
Marcit azonban nem volt könnyű megijeszteni:
- A nagypapám mesélt a határsávról, ami valaha régen itt volt nem messze. Még a kőkorszakban. Az emberek nem mehettek a határ közelébe. De úgy tudom, ennek már vége.
Ekkora szemtelenség hallatán Balogh őrmesternek a szava is elakadt. Ám Marci szívélyesen mosolygott és úgy állt ott, mint aki információja megerősítésére vár. Hát nyelt egyet:
- Határsáv már nincs, de azért nem ajánlom senkinek, hogy errefelé csavarogjon, még valami baja eshet. Nézzetek körül, aztán nyomás vissza a faluba!
Megfordult, és csöppet sem sietve távolodott tőlük. Mintha a követendő irányt mutatná, ő is a falu felé ballagott. Gréti nagy sokára jegyezte meg:
- Ő maga a gerlési rendőr.
- Egyetlenegy van? – csodálkozott Bence.
- Hát persze! De ez is nagy szó, mert sok faluban egyáltalán nincsen rendőr – magyarázta a kislány olyan arccal, mintha ő lenne a Falusi Élet Kimeríthetetlen Adattára. Bence a rendőr után nézett, aki már elég messze volt, és látszott, hogy ő is kerülgeti a tehenek „taposóaknáit”.
- Elfelejtettem köszönni neki – sajnálta most a fiú –. Azt mondtam volna, hogy „Szép és fegyverelőrántás-mentes napot kívánok…”.
A többiek faarccal hallgattak. Bencének sok fura szokása van, és ez az egyik legviccesebb: a köszönésmánia. Minden helyzetben igyekezett megtalálni a legodaillőbb köszöntést.
Marci közben a Tiszát nézte. A folyópart pár száz méteren szinte egybeolvadt a nádassal. Látszott, hol öntött ki az ár, és az is, hogy innen majdnem a faluig futott el a víz.
- Akárhogyan kerülgetjük a dolgot, azért csak a nádasban történik minden, ami Gerlésen érdekes lehet – mondta végül.
De aznap már nem jutottak semmire. A nádashoz nem mertek közelebb menni, a falut övező földeken kószáltak, élvezték a szabadságot, a friss levegőt. És éppen ez a levegő fárasztotta el őket: este még a finom vacsorából is csak csipegettek, aztán irány a fürdőszoba, majd az ágy. Halál fáradtan dőltek az ágyba, és percekkel később mind a négyen mély álomba zuhantak.
Klári és Bandi egymásra néztek a konyhában:
- Nyugtalanítja őket a nádas, hidd el.
- Elhiszem. Amikor kint voltál a nyulaknál, benézett ide a Balogh Józsi. Tudod, a rendőr. Látta a gyerekeket a folyóparton.
- Csak nem nyughatnak. De hát ilyenek ezek a városi kölykök. Ritkán vannak falun, minden érdekli őket. Mit is csinálnának itt az udvaron? Galambot simogathatnák egy ideig, meg etetnék a kacsákat, de az elég unalmas még a városiaknak is.
- Hát ez az. És ez még csak az első nap volt! Előbb-utóbb be fognak menni a nádasba, aztán máris kész a baj. A nagy baj!
Marci hajnalban ébredt.
Feküdt néhány percig és nézte a szoba fehér mennyezetét, nem tudta, hány óra van, és érdekes módon itt Gerlésen ennek nem is érezte jelentőségét. A vakáció ideje alatt az idő is másképpen múlik, mint az év többi részében. Feküdt, nézte az ablak négyszögét „Ez lehet a „pirkadat”, gondolta. Ismerte a szót, könyvekből, romantikus költők verseiből, de sohasem látta. A pirkadat az, amikor elkezdődik egy nap.
Gondolta, most végre megnézi, milyen is az a pirkadat, hát halkan felkelt. Bence a falnak fordulva aludt. Az égboltot látta meg először, ami szürkés volt, alig világosabb, mint a táj. A hatalmas ég alatt messzire ellátott, és a fiú úgy érezte, nem csupán Gerlést látja. Mintha a félhomályban a láthatár elnyúlt volna messzire, nagyon messzire! Képzeletében szinte Afrikáig, vagy azon is túl.
A tekintetét ismét megfogta a nádas, amit pedig nem is látott szinte, inkább csak tudta, hogy merre van. Most nem fújt a szél, hát nem is zúgott a nádszálak tengere. Marci mégis érezte, hogy ott áll a helyén, minden nádszál „térdig” a vízben. Sejtelmes közöttük a sötétség, oda még a pirkadat sem hatol be.
És a fiú újra látta a fényeket. Igaz, most csak néhányat, felvillantak, de nem tűntek el rögtön, mint a „lidércfények”. Némelyik egy-két percig is világított, egy másik bolyongott, a helyét változtatta. Marci csak állt az ablaknál, szemközt a láppal, és bár nem tudta, mit lát, nagy nyugtalanság vett rajta erőt.
Reggeli után kivonultak „Szentendre” udvarára. Mind a négyen összebarátkoztak Galambbal, az ősz pofájú öreg szamárral, aki a kezüket szagolgatta, és csalódott volt: senki sem hozott neki egy kis ropogtatnivalót? Gréti elszaladt egy répáért, közben a többiek körbejárták, és megcsodálták a baromfiudvart, a nyúlólakat, megnézték Bandi bácsi kicsi műhelyét, ahol főleg télen szokott fúrni-faragni egy halkan duruzsoló vaskályha társaságában. Aztán kisomfordáltak az utcára, és indultak a Gulya-dombra. A faluban alig találkoztak valakivel. Csak a távolban láttak hajlongani embereket a krumpliföldeken, meg mintha a kukoricatáblák mellett. Csodás sárga négyszögek virítottak itt-ott a határban – repcét is termesztettek a gerlésiek. A távoli hegyekre most ügyet sem vetettek a gyerekek. A dombra felérve rögtön a láp felé fordult a tekintetük.
- Már több napja itt vagyunk… – kezdte Bence.
Tudták, mire gondol.
- Most már megnézhetnénk közelebbről is…
- Így is elég sokat vártunk.
- Ugyan Klári néni nem örülne neki…
- Nem is szólva a rendőrről.
Még egy helyben álltak, de lélekben már elindultak. Már futottak lefelé a dombról, a nádas egyre csak közeledett – ám ha a falusiak közül valaki figyelte volna őket, azt látta, hogy állnak mozdulatlanul. Sára mondta ki, amit mindannyian tudtak.
- Ha odaérünk, úgysem maradunk a parton. Ha másképp nem megy, beúszunk!
Egyszerre nekieredt a nyolc láb, a domb mögöttük maradt, vitte őket a lejtő, egyenesen a láp partjára. Pár perccel később kicsit lihegve torpantak meg a víz közelében. Látszott, hogy néhány napja még magasabban állt a víz: a parti fák törzsén mocskos gyűrű jelezte, hogy nemrégen még arasznyival magasabb volt a vízszint. A gyerekek közeledtére a nádas partjáról több béka ugrott fejest, távolabb egy gólya körözött, mereven hátrafelé tartva lábait. A nádas susogott. Bence belehallgatott, és komoly képpel „fordította”:
- Azt mondja: Gyertek be, gyertek be…
Marci a fejét vakarta:
- Hát itt aligha úszunk be. Túl sűrű.
- És bemenni sem lehet – tódította Bence –, ki tudja, mibe lépünk?
- Például nádtorzsába – Sárából előbújt az okostojás. – A nádtorzsa olyan törött nádtő, amelyik a víz alatt helyezkedik el, és éles szélével felfelé mered.
- Majd elképzeljük – hűtötte le Bence a lányt. – Egyáltalán, be lehet jutni valahogy a nádasba?
Elindultak a nádas mentén, távolodva a falutól. Egyszer csak Marci megtorpant, a nyakát nyújtogatta, fejét forgatta, aztán suttogva közölte alapos megfigyelésének eredményét:
- Érzitek a füstszagot?
A többiek nem érezték, ezért tisztelettel néztek Marcira. Aztán Gréti is megérezte a füstszagot, és egy pillanattal később mindnyájan megpillantották a nádas széléről felfelé kanyargó, az ég kékjét kettészelő csíkot. Bizony füst volt. A gyerekek suttogtak:
- Ahol füst van, ott tűz is van.
- Ahol tűz van, ott embernek is kell lennie!
- Jó esetben. Mert ha nem…
- Akkor jöhetnek a tűzoltók!
A magasröptű eszmecsere közben halkan lopakodtak tovább, és nemhiába. A nád szélén, a parton megláttak egy kis tüzet, fölötte háromlábú vastartóban bogrács lógott. Az oldala éktelenül kormos, látszott, hogy ezer éve használják, talán minden nap. A bogrács körül néhány fiú szorgoskodott, hét-nyolc évesek lehettek. Barna bőrük és fekete hajuk volt, az egyik valamivel idősebb a többinél.
- Mégis vannak gyerekek Gerlésen! – szakadt ki Grétiből. De ezt a humorosnak szánt megjegyzést most senki sem díjazta. Marci odakiáltott:
- Helló!
Amazok szétrebbentek. A kicsik rögtön futásnak eredtek, eltűntek egy ösvényen, amely távolabbi kiserdőbe vezetett. Talán arra laktak? Csak egy fiú maradt ott, a legnagyobb. Nyugodtan állt a bogrács mellett, ami alatt gyengén égett a tűz. Gréti még odasúgta a mellette álló Sárának, hogy „cigányok”, de a hangjában nem volt semmi más, csak kis csodálkozás, amiért a kicsik elfutottak. Marci ment az élen.
- Hello! – felelte a fiú, aki ottmaradt. Ő nem akart elfutni. Velük egykorú lehetett, Marcinál soványabb, de izmosabb is. A barna arcból nagy fekete szempár nézett a közeledőkre – kicsit aggodalmasan. Sára mosolygott, mert érezte, így lehet a fiú bizalmát elnyerni. Gréti néhány lépéssel mögötte lépkedett: nem sietett. Bence olyan volt, mint máskor: látszólag hányaveti, de közben mindent megfigyelt.
- Szia! – mondta Marci közelebb érve. – Te gerlési vagy?
- Ühüm – bólintott a gyerek, és nyugtalanul nézett rájuk. Marci megállt mellette.
- Mi meg itt nyaralunk az egyik házban.
- Pestről jöttünk – tette hozzá Gréti.
- Gondolom, ha tüzet raktál és vizet forralsz – pillantott Marci a bográcsba –, akkor majd teszel bele valami ehetőt is.
A barna fiú kelletlenül válaszolt:
- Majd csak akad ez meg az.
- Ez jó! – rikkantotta Bence, most nyoma sem volt szokásos aggódásának. A nádas takarásában voltak, de még az árnyékban is világított a fiú szőke feje. – Ez lesz a „majd-csak-akad-valami” leves, ugye?
- Úgy valahogy – az idegen gyerek kicsit megenyhült. – Látom, a nádast nézitek.
- Mert nagyon érdekel – mondta gyorsan Gréti. – Igazából mi mást nézhetnénk meg Gerlésen?
- Hát a templomot… – kezdte Bence.
- …meg a Gulya-dombot!
- No és a buszmegállót!
Mind elnevették magukat. A fiú is. Marci látta: megtört a jég. És hát ismerkedni kell a gerlésiekkel. Pláne azokkal, akik a nádas közelében élnek! Hirtelen kezet nyújtott a barna fiúnak:
- Szia, Marci vagyok. Ők pedig itt Gréti, Sára és Bence.
- Krisztián – mondta amaz. Mintha egy kicsit elcsuklott volna a hangja, és a kézfogása sem volt az erejéhez méltó: erőtlen volt, meglepett, sőt elfogódott. Nem szokott kezet fogni? Vagy azt nem szokta meg, hogy mások bemutatkoznak neki, és úgy kezelik, mintha ő is egy lenne közülük?
- Itt laksz? – intett Marci valahová meghatározhatatlan irányba, az erdő felé. Krisztián bólintott:
- Az anyámmal meg a testvéreimmel.
Marci majdnem megkérdezte: „És az apád?” De idejében elharapta: „Ehhez semmi közöm”. Most már Bence is közelebb jött:
- Ismered a nádast?
- Jártam már benne – mondta a gyerek.
A két lány letelepedett a fűbe és figyeltek. Bence izgatottan kérdezte:
- És láttad a... lidércfényeket is?
Krisztián sorban az arcukba nézett.
„Vagy nem tudja, mit feleljen, vagy még azt mérlegeli, mit mondhat el nekünk” – értette meg Marci.
- Két napja vagyunk itt, és éjszaka messziről láttuk azokat a furcsa fényeket.
Krisztián megnedvesítette a száját:
- És mire gondoltatok?
A gyerekek sorra vallottak:
- Először arra, hogy szentjánosbogarak.
- Aztán meg arra, hogy tényleg lidércek, világító szellemek!
- Metángáz a lápból, metángáz! – ez persze Sára volt.
- De lehet, hogy emberek – mondta végül Marci, és közben figyelmesen nézte Krisztián arcát. A fiú elkapta a tekintetét:
- Lehet… minden lehet.
Látszott, nem akar olyasmit mondani, amit később esetleg megbánhatna, amiből baja lehetne. Marci felfogta: ahhoz még barátkozni kell. És mi lehetett volna téma, ha nem a bogrács?
A pestiek körbeültek, Krisztián odament a nádas széléhez – a többiek érdeklődve néztek utána – lehajolt, kiemelt valamit a vízből. Amikor megfordult, a többiek meglepve látták, hogy egy hálót tart a kezében, benne, öt-hat darab arasznyi hallal. A víz zubogott a bográcsban. A fiú meghámozott krumplit dobott bele, aztán egy nagy hagymát tisztított, és csak úgy, a markában összedarabolta kis késével, majd azt is a bográcsba rakta. Mindent egy vödörben mosott meg, ami a bogrács mellett állt félig töltve vízzel. Egy széles fadarabon megtisztította halakat a pikkelyüktől, ügyesen felvágta a hasukat, és kiszedte a belsőséget. Erre a látványra Sára elfordult, de Grétinek is felkavarodott a gyomra. Marci és Bence azonban érdeklődve figyelte. Krisztián megmosta és darabokra vágta a halakat, beleszórta a bográcsba, és hagyta főni. Megigazította a tüzet az edény alatt. Egyszer csak füttyentett egyet, mire a fák közül elővágtatott az egyik öccse. Látható tartózkodással futott oda hozzá, nem szólalt meg – úgy tett, mintha senki más nem volna a bátyja körül. Krisztián a fülébe súgott valamit, és a gyerek sebesen elszaladt, de nemsokára már jött is visszafelé. Krisztián átvette, amit az öccse hozott: só volt az egyik, a másik pirospaprika, és rögtön gyönyörű piros lett a leves. Egy kis zacskóból tészta is került, azt is a levesbe tette.
Közben beszélgettek a nádasról, a faluról. Bence megint szóba hozta az éjszakai fényeket, és Krisztián arca megint elfelhősödött. A vállát vonogatta, látszott, hogy nem szívesen beszél a dologról, és fekete szeme élénken villan ide-oda. Marci megállapította, hogy Krisztián sokkal értelmesebb gyerek, mint amilyennek szeretné magát mutatni.
Előkerült egy fakanál is, amivel a fiú olykor belekavart a piros lébe, ahol fel-felbukkantak az eleinte fehér, majd már rózsaszínű haldarabok.
- Van, aki nem keveri – jegyezte meg Bence, mintha a halászlé-főzés közismert szakértője lenne.
- Az nem én vagyok – vágta rá a fiú a tűz mellett. Erősnek találta a tüzet, mert kikapott néhány lánggal égő fadarabot, rögtön csökkent a lé forrása, már nem zubogott annyira.
Fél óta elteltével Krisztián óvatosan megkóstolta a főztjét. Szemlátomást elégedett volt. Kivett még egy kanállal, azt is megfújta, majd váratlanul Sára arca elé tartotta:
- Megkóstolod?
Sárában felrémlett minden borzalom: hogy megégeti a száját, és különben is, a fiú evett ezzel a kanállal az előbb, és mi van, ha valami nyavalyát kap tőle, no és ez az „ebéd” itt készült a parton, a puszta földön, ahol nincs tisztaság, és különben is… Ez mind az arca volt írva, még mielőtt megrázta volna a fejét. A kanál Gréti elé vándorolt, de ő is tiltakozott:
- Nem szeretem a halat.
Bence következett, ő nagyon szerencsétlen ürügyként azt hozta fel, hogy most nem éhes, köszöni szépen… Marci tudta, neki kell megmenteni a csapat becsületét. Nem illik visszautasítani egy ilyen kínálást! Majd később megmossa a többiek fejét. De most nem habozhatott. Kitátotta a száját – ő is fogta a kanalat, meg Krisztián is – aztán nagyot nyelt.
- Ez… finom!
Tényleg az volt. Sajnálta, hogy nem ehet többet. Mert bizony Krisztián eloltotta a tüzet, egy rongydarabbal elkapta a bogrács fogóját, a „fülét”, és sietős léptekkel elindult a házak felé. Ki tudja, hány éhes száj várja ezt a halászlét? Bence nyelt egyet – a remek illat még ott lengedezett a parton. Sára nagyot sóhajtott. Marci most még hallgatott. Gréti arra gondolt, délben otthon kapnak ebédet. De biztosan nem halászlét.
Amikor Krisztián visszatért a bogrács nélkül, Marci megkérdezte:
- Anyád és az öcséid ebédelnek. És te?
Krisztián vállat vont.
- Én mindig találok valamit. Vadkörtét, almát, ezt-azt.
- A halakat te fogtad?
- Még hajnalban.
- De nem a parton – mondta Bence éleselméjűen, és várakozva nézett új barátjukra. Krisztián ekkor mosolyodott el először:
- Szóval kitaláltad. Persze, hogy itt nem lehet fogni semmit, csak odabent – és a nádas felé intett a fejével. Marci izgalomba jött.
- Be tudsz menni? A közepére?
- A közepére nem tanácsos, de a széleken is vannak jó helyek. A halak nem nőnek túl nagyra. A Tiszáról sem úsznak be az igazi nagyok, de az ekkorák sem rosszak.
Még orrukban volt az iménti halászlé illata, amely éppen ekkora halakból készült. Bence megint nyelt egy nagyot. Marcit most már nagyon érdekelte a dolog.
- Van csónakod – szögezte le.
- Csak egy ladik.
- Mi a különbség? – kérdezte Bence óvatlanul, elárulva tudatlanságát. Sára már nyitotta a száját, hogy elsorolja a normális csónak és a szögletes, lapos fenekű ladik közti egetverő különbségeket, amikor Krisztián csak annyit felelt:
- Majd meglátjátok.
Ez ígéret volt. A két lány és fiú legalábbis annak vették, és jóleső borzongással indultak Krisztián után.