Lidércfény Nyomozóiroda 2. – A Setét-barlang kincse
A Lidércfény Nyomozóiroda csapata két lányból és két fiúból áll. Sára, Gréta, Marci és Bence tizenhárom évesek, akik a nyári vakáció végét a Bakony egyik kis falujában töltik. De a fülükbe jut, hogy a közelben egy barlangban százéves kincs rejlik, és akcióba lendülnek. Másokat is beavatnak tervükbe, de kiderül, nem mindenkiben lehet megbízni...
A Lidércfény Nyomozó Iroda, közismert rövidítéssel a LINYI ebéd után azonnal működésbe lépett. Gréti megkérdezte a vendéglőben:
– Merre ment el az a bakancsos turista, aki itt ebédelt?
Egy perc és mind a négyen úton voltak… észak felé. Marci a homlokát ráncolta, menet közben mondta:
– Ő is arra ment, amerre mi tegnap.
– Gondoljátok, hogy a barlangot keresi?
– Hát mi mást?
– Vajon tudja, hány méter egy mérföld? – ezt persze Sára kérdezte. Büszke volt, hogy ő tudja.
De bár órákig bolyongtak a falutól északra a dombok között, sehol sem találták az idegent. Egyeseket ez megnyugtatott, mint például Grétit, aki alkonyatkor felhőtlen mosollyal jelentette ki:
– Ez tényleg csak egy kiránduló volt. Ment, amerre a lábai vitték. Biztosan most is a hegyekben kószál.
Nagy meglepetés érte őket, amikor visszaértek a főtérre. Minden korábbi feltételezésük nagy robajjal dőlt össze, és romokban hevert. Mert az idegent pillantották meg: újra a vendéglő teraszán. Lábánál a hátizsákja.
– Hát ez már megint tömi a fejét! – rosszallta Bence a látványt, és világosan érezte, hogy megkordul a gyomra. Marci azonban, nem hiába volt „alapító tagja és vezetője” a LINYI-nek, ismét kombinálni kezdett:
– Ha este hatkor ilyen nyugodtan üldögél itt, akkor ma már nem is megy el innen. Majd holnap meglessük és követjük!
– De miért is?
– Mert a jelek szerint tud valamit, amit mi nem. Van műszere, és talán akad a fejében pár adat, amivel megkönnyítheti a mi dolgunkat.
– Ellopjuk a tudását, és ha sikerül, akkor a kincset is?
– Ez így kicsit durva, de nagyjából erről van szó.
– A kincs különben sem az övé!
– Már ha van egyáltalán.
– A kincs, ugye, közkincs.
– Dehogy az! Csak azé lehet, aki megtalálja, a „köznek” nem sok köze van hozzá.
– Köze a köznek, ez szépen hangzik…
– Szóval, ha ez a pasas tényleg tud valamit, akkor izgalmas versenyfutás kezdődik a bakancsos őskövület és a rendkívül dinamikus LINYI-ifjak között.
– A tét: a kincs. Ki találja meg előbb? – fantáziáltak.
Végül belátták, most semmi egyebet nem tehetnek. Nem nyugodtak bele, és bár nem szívesen, de elindultak a térről. Otthon Rudi bácsi nagy örömmel fogadta vendégeit:
– Nocsak, képzeljétek, a megyei lapban írtak a falunkról!
– Miért, az olyan nagy ritkaság? – kérdezte Bence.
– Hogyne! Jó, ha kétévenként egyszer megemlítenek minket egy nyúlfarknyi hírben – mondta a férfi, és diadalmasan előrántotta az aznapi újságot – De most, látjátok? Már majdnem négy egész mondatos hírt közöltek!
– Hű, hát az tényleg nagy dolog – bólogatott Bence, alig takarva a csúfolódást. De amint kezébe kapta a lapot és a golyóstollal bekeretezett cikkre nyílt a szeme, azt hitte, eláll a lélegzete és úgy maradt. Az arca lilulni kezdett…
Leghamarabb Marci kezdte sejteni, mi van. Kikapta a lapot Bence amúgy is erőtlen ujjai közül, átfutotta a hírt, aztán szótlanul továbbadta a lányoknak, akik a fejüket összedugva, egyszerre olvasták.
– Nahát!
– Ki hitte volna!
– Ez ám a… szenzáció!
Rudi bácsi olyan megdicsőült arccal állt ott, mintha ő írta volna azt a pár sort, sőt, az újság összes többi cikkét is, plusz ő állította elő a papírt, és ő nyomtatta ki a lap több ezer példányát. Ehhez képest, tudjuk, semmit sem tett. Mégis jólesően nézte, hogy a gyerekekre milyen nagy hatást gyakorolt a hír. Már fejből idézte a szöveget, fültől fülig mosollyal:
– „Kincskeresők Bakonykúton! Munkatársunk úgy értesült, hogy Bakonykúton, ebben a festői, Cuha-völgyi kis községben igazi kincsek után kutatnak a messze földről érkező látogatók. Egy régi barlangot is emlegetnek, amely valaha a falu közelében volt. Senki sem tudja, mi lehet benne, de bizonyára sokakat érdekel ez a lehetőség. Amint többet tudunk, beszámolunk róla olvasóinknak…”
A gyerekek lehorgasztott fejjel álltak, aztán sorban sarkon fordultak, és bemasíroztak a csöpp étkezőbe, ahol Etelka néni már megterített nekik. Rudi arcáról lassan, de biztosan olvadt le a mosoly. Nyugtalan lett. Hát ezeket a pestieket már semmilyen jó hírrel nem lehet felrázni? Nem is tudta, mit tegyen, csak téblábolt még odakinn. Az étvágya is elment.
