Levegőt!
Mindegy, hogy egy gyerek szemüveges, fogszabályzós, kövér vagy sovány, okos vagy buta, bárki lehet iskolai zaklatás áldozata. Még csak az sem kell, hogy szokatlan legyen a keresztneve vagy stréberkedjen órán: ha valakit kinéznek a társai, nem számít, hogy a világ legátlagosabb gyerekéről van-e szó, elég egy apró véletlen, és máris megindul a végeláthatatlan szekálás. Maria Teresa Maia Gonzalez könyve egy rendkívül fontos és aktuális témát, az iskolai terrorizálás kérdését dolgozza fel. – Bánáti Anna ajánlója.
Beatriz tizennégy éves, édesanyja egyedül neveli őt, miután az apja egy évvel a történet kezdete előtt elhagyta a családját, hogy új életet kezdjen. Soha senkinek nem beszél arról, hogy mi mindent kell átélnie nap mint nap az iskolában: édesanyja a válás után pszichiátrián kötött ki, Beatriz pedig túl törékenynek tartja őt ahhoz, hogy beavassa mindennapos megaláztatásainak részleteibe. A lány egyre jobban bezárkózik, hazugságokra kényszerül, végül azonban nem bírja a némaságot, így úgy dönt: írni kezd.
Az írónő nem a naplóírást választja Beatriz érzelmeinek kifejezésére: a lány apjának címzett levelekben fejezi ki fájdalmát, bár ezeket sosem adja fel. Valószínűleg a napló logikusabb választás lett volna, de a levelekből felépülő történet sokkal eredetibb hangulatot kölcsönöz a könyvnek. Ráadásul így párhuzamosan ismerhetjük meg a család történetét és azt, hogy mi folyik az iskolában. A kettő némileg összefügg, de egy naplóban kevésbé tudtuk volna elválasztani a két eseményt, így viszont érezzük, hogy a lányban a törést nem az okozta, hogy az apja otthagyta őket, végig az iskolai zaklatás marad fókuszban. Az olvasó előtt nagyon sokáig nem egyértelmű, hogy mi lehet az a probléma, ami annyira súlyos, hogy Beatriz leírni sem tudja anélkül, hogy ne kapna pánikrohamot, a lány azonban szép lassan leküzdi az akadályt és elkezdi kiírni magából érzéseit.
Beatriz napjait állandó rettegés jellemzi, három lányosztálytársa ugyanis rendszeresen bántja őt, pedig csupán annyi a „bűne”, hogy ő szerzi a legjobb jegyeket az osztályban. Eleinte csak a kevésbé durva dolgokat meséli el az apjának: felsorolja például az állandó csúfneveket, amikkel illetik. Itt az olvasó valószínűleg csak legyint, hiszen aligha van olyan gyerek, akit ne cikiztek volna az iskolában, ráadásul a „dilis” és „gyagyás” szavakkal a gyerekek elég gyakran dobálóznak, még csak különösebben rosszindulatúnak sem kell lenni hozzá. Aztán persze kiderül, hogy a zaklatás nem merül ki ennyiben: Zita és barátnői annyira gyűlölik Beatrizt, hogy folyton csak azt lesik, mikor tudnának kiszúrni vele. Ha pedig véletlenül pár napig nem történik semmi, Beatrizt még inkább elfogja a pánik, olyankor ugyanis tudja, hogy csupán vihar előtti csendről van szó. Zita kissé sztereotip módon a legtökéletesebb lány az iskolában, hibátlan külsővel és a tanárokat folyton megtévesztő ártatlansággal megáldva. Őt csupán Beatriz leírása alapján ismerjük, így emiatt kissé megfoghatatlanná válik, mert valószínűtlenül tökéletesnek és megszállottul gonosznak van beállítva.
Zitáék roppant kreatív megmozdulásokat gondolnak ki Beatriz kínzására. Kétszer is ellopják a telefonját, mindenkinek durva üzeneteket küldenek, és órákig telefonálnak rajta. Leverik az új és drága szemüvegét a padról, elgáncsolják, tönkreteszik a márkás cuccait, ellopják a naplóját, lefénymásolják és azzal plakátolják ki az egész iskolát. A tanároknak ezek a gonoszkodások nem tűnnek fel, mert Zita állandó védekezése („Nem volt szándékos!”) mindig beválik. Ez részben pontosan bemutatja, hogy egyes tanárok mennyire elfogultak és rövidlátóak tudnak lenni egy ilyen helyzetben, az viszont nem reális, hogy ilyen látványos akciókat egy teljes iskola (diákok és tanárok egyaránt) némán tűrje. Beatriz mindenesetre egyre jobban retteg, ha iskolába kell mennie, folyamatosan gyomorgörccsel, légszomjjal, álmatlansággal vagy épp rémálmokkal küzd.
A könyv olvasása közben az olvasó valószínűleg azt gondolja, hogy ő sokkal talpraesettebb lenne ezekben a szituációkban, mint a főhős, de ha az embert egyszer valaki kinézi magának és ő nem elég erős vagy magabiztos ahhoz, hogy kivédje a támadásokat, nincs menekvés. Beatriznek felszólal ugyan egyszer osztályfőnöki órán, és van néhány hűséges barátja, akik mellette állnak, de tőlük néhány semmitmondó tanácsnál többre nem igazán futja.
Zitáék legdurvább akciója azután történik, hogy először feltűnik egy tanárnak, hogy a lány szándékosan bántja Beatrizt. Zita barátnői segítségével szerelmes levelet ír a matektanárnak Beatriz nevében, aztán elkapják őt a mosdóban, levetkőztetik és otthagyják a telefonja és ruhái nélkül. Áldozatuk kórházba kerül pánikrohammal és tüdőgyulladással. Beatriz rájön, hogy anyja nem is olyan sérülékeny, mint gondolta róla, valamint arra is, hogy sokkal hamarabb segítséget kellett volna kérnie tőle. Zitáékat felfüggesztik, Beatriz pedig iskolát vált és egyre közelebb kerül Istenhez. Ez a megoldás-kombináció kicsit féloldalasnak tűnik, egyrészt azért, mert Beatriz tulajdonképpen elmenekül a probléma elől, hiszen egyszer sem néz szembe bántalmazóival, és Zitáék sem biztos, hogy jobb belátásra térnek ettől, mert új áldozat mindig akad. Másrészt a hit sok esetben segíthet kimászni a gödörből, de egy ilyen szituációban, ahol a leghatékonyabb reakció az önbizalom megerősítése és a segítségkérés, nem biztos, hogy önmagában elegendő.
A végkifejlet tehát nem feltétlenül a legoptimálisabb megoldást vázolja fel, de a könyvnek van néhány határozottan jó oldala: egyrészt igyekszik eloszlatni azokat a sztereotípiákat, melyek szerint az iskolai zaklatásnak csak a fizikai erőszak minősül, valamint felhívja a figyelmet arra is, hogy a tettes nem biztos, hogy fiú. Ezenkívül rávilágít arra is, hogy az internet számos lehetőséget biztosít a gonoszkodások alternatív módjainak megvalósítására, hiszen így több ember előtt lehet megalázni a másikat, ráadásul sokkal könnyebb kiszúrni valakivel, ha ezt a számítógép előtt ülve és esetleg anonim módon tehetjük. A cyberbullying egyre elterjedtebb jelenség napjainkban, szinte hetente olvashatunk arról, hogy a diákok addig kínozzák a másikat (a könyvben leírtaknál lényegesen durvább módokon), amíg az öngyilkosságot nem követ el. A téma aktualitását mutatja az is, hogy a könyv az Európai Bizottság támogatásával készült.
A Szeretettel, Beatriz egy olyan jelenséget mutat be, mely sokkal gyakoribb, mint gondolnánk. Segít abban, hogy felismerjük az iskolai terrorizálást, és Beatriz példáján keresztül rámutat arra, hogy a legrosszabb, amit tehetsz, a csendben tűrés. Nem szabad reménykedni, hogy egyszer véget érnek a megpróbáltatások, mert maguktól nem fognak. Küzdeni kell és kiállni magadért, és sosem szabad elhinni, hogy nincs segítség.
