„Különös szilveszter...”
Sok könyvre mondják azt mostanában, hogy „ez rólunk szól”, és ezért muszáj elolvasnunk. Az az igazság, hogy ezeknek a fele nem valósághű, és az író olyan szavakat használ, amit az ember utoljára öt éve hallott, és azt is a szüleitől. Na, ez a könyv egyáltalán nem ilyen, és ez már az első pár oldalon kiderül. – Raposa Renáta írása Kemény Zsófi Én még sosem című regényéről
Egyből egy szilveszter esti buliba csöppenünk. Mindenki jól érzi magát, és talán egyedül Eszter az, aki nem a megszokott elfoglaltságok egyikét végzi. Tarot-kártyából jósol egy sötét szobában, és mindezt teljesen józanul. Ekkor toppan be Ágó és legjobb barátja, Toma, akik teljesen felforgatnak mindent a lány estéjében és elkövetkezendő pár hónapjában. Van benne szerelem, kisebb hazugságok, titkok… és nem, ez nem a következő spanyol szappanopera felvezető szövege. Ez annál sokkal érdekesebb, izgalmasabb, és szerencsére semmiben sem hasonlítható az előbb leírt sorozatokhoz. Először azt hihetnénk, hogy egy egyszerű kis történet egy szerelmi háromszöggel. Hamar kiderül, hogy egyszerűnek semmiképp nem mondható, a háromszög is megvan benne, de szerintem szerelminek nem nevezhető. Inkább egy fura geometriai alakzatnak, aminek egyik oldala az első szerelem, a másik a viszonzatlannak hitt szerelem, a harmadik a barátság, Vannak részek, amik különös éjszakákról vagy éppen különös csalódásokról mesélnek, és mindezt tabuk nélkül, pont úgy, hogy akár a mi szombat esténk is lehetne.
Ahogy azt a szerző, Kemény Zsófi is írja, a történet egy hatalmas csomó, amit a főszereplők mind máshogy próbálnak kibogozni. Legfőképp Ágó. Eleinte azt hittem, hogy szándékában sem áll megkönnyíteni a barátai életét, hiszen folyamatosan keveri azt a bizonyost. Ő az a karakter, akiről soha nem tudtam megállapítani, hogy pontosan mit is szeretne. Egyik pillanatban gyűlöltem, aztán hirtelen megkedveltem, majd pár perc múlva azt sem tudtam, mit csinál és hogy az vajon jó dolog-e. Egy biztos: vélemény nélkül soha nem hagyott. Valahogy nem egy, hanem minimum öt lépéssel mindig a többiek előtt jár, és amit eltervez, azt el is éri. (A könyvek világa lakóinak pedig itt kívánom, hogy Ágó soha ne találkozzon a Pletykafészek gimis Blair Waldorfjával, mert abban a sztoriban csak ők ketten járnak jól.) Aztán jön az utolsó fejezet, ahol egy slam poetry esten, majd később telefonban Ágó mindent elmond Eszternek és Tomának, és az összes cselekedete értelmet nyer. Igaz, Toma a legtöbb dolgáról tudott, de ő nem egy beszédes személy, így ebből a szempontból Eszterrel tudunk együtt érezni.
Érdekesség, hogy a könyvben a fejezetek három címet is kaptak. Ez azért van, mert a történet mindhárom főszereplőjének szemszögéből figyelhetjük az eseményeket. Sokszor akár egy rövidebb jelentben is több elbeszélőcsere történik. Így derül ki az is például, hogy míg Toma azt hiszi, hallgathat Ágó által mutatott számot úgy, hogy a barátja ne tudná, addig Ágónak nyilvánvaló volt, hogy milyen zene szól Toma telefonjából.
A könyv nagyon fontos része a slam poetry (ez az első magyar slamregény). Ezekre az estekre bárki jelentkezhet. Általában egy megadott témáról kell a slammereknek írni, amit saját maguknak kell előadni. Végül pedig a közönségből álló zsűri pontozza a produkciót 1-től 10-ig. A könyv előtt még nem hallottam erről a versenyről. Aztán utánaolvastam, és azt írták, olyan, mint egy költészeti verseny. Ekkor kicsit megijedtem, mert a regényeket mindig jobban szerettem, mint a verseket. Talán azért is, mert jó diák módjára a versekről a verselemzés, a verselemzésről a dolgozatok, a dolgozatokról pedig az iskola rosszabbik oldala jut eszembe. A biztonság kedvéért belepillantottam Kemény Zsófi egyik videójába, majd azon kaptam magam, hogy egy órája csak slamvideókat nézek, és a barátnőimet zaklatom azzal, hogy hallgassák meg, milyen jó.
Tehát, aki szereti a slam poetryt, annak biztosan tetszeni fog a könyv. Akinek pedig tetszett a könyv, tuti, hogy el szeretne majd menni a hónap utolsó csütörtökjén egy slam poetry estre, ahogy tette azt Toma, Eszter és Ágó is.
