Kiraboljuk a fogorvost?
Leginkább a A könyvtolvaj című szerzőjeként ismerheted Markus Zusak nevét. A most megjelent kötet egy trilógia első része. Olvass belőle részletet, a könyvet keresd a boltokban!
Épp a tévét néztük, amikor elhatároztuk, hogy kiraboljuk a fogorvost.
– A fogorvost? – kérdeztem a bátyámtól.
– Ja, mér̓ ne? – felelte. – Tudod, mennyi pénz megy át egy fogorvosi rendelőn egyetlen nap alatt? Nagyon durva. Ha a miniszterelnök fogorvos volna, nem itt tartana az ország, az tuti. Nem volna munkanélküliség, se rasszizmus, se szexizmus. Csak pénz.
– Ja.
Csak azért értettem egyet Ruben bátyámmal, hogy örüljön. Igazából szokás szerint csak nagyzolt. Ez a volt az egyik legrosszabb szokása.
Ez volt a dolog egyik fele.
A másik fele meg az, hogy noha elhatároztuk, hogy lerohanjuk a fogorvosunkat, valójában úgyse fogjuk megtenni. Korábban abban az évben már megfogadtuk, hogy kiraboljuk a pékséget, a zöldségest, a barkácsboltot, a halbüfét és az optikust. Egyikből se lett semmi.
– És ezt most komolyan gondolom. – Rubi előredőlt a kanapén. Mintha belelátott volna a gondolataimba.
Úgyse rabolunk ki semmit.
Reménytelenek vagyunk.
Reménytelenek, kisszerűek és végtelenül szánalmasak.
Volt egy munkám, újságot hordtam ki heti kétszer, de kirúgtak, mert betörtem egy fickó konyhaablakát. Pedig nem is dobtam túl nagyot. Csak így alakult. Az ablak félig nyitva, dobom az újságot, és durr. Átment az üvegen. Kijött a tag, tiszta ideg, okádta rám az szitkokat, én meg csak álltam ott a szememben gyerekes könnyekkel. Ugrott a munka – már az elején megette a fene.
A nevem Cameron Wolfe.
A városban lakok.
Iskolába járok.
Nem tetszem a lányoknak.
Megvan a magamhoz való eszem.
Nincs túl sok eszem.
Sűrű gyapjas hajam van, nem túl hosszú, de mégis úgy áll, mint a szénakazal, akárhogy próbálom lesimítani.
A bátyám, Ruben folyton bajt hoz a fejemre.
Én is bajt hozok Rubi fejére, épp annyiszor, mint ő az enyémre.
Van egy másik bátyám is, Steve, ő a legidősebb és ő a király a családban. Volt már egy rakás csaja, jó munkája van, és az a típus, akit sokan szeretnek. Ráadásul még a fociban is egész jó.
Van egy nővérem, Sarah-nak hívják, ő folyton a kanapén ül a fiújával, és ha csak teheti, a torkáig beszippantja a nyelvét. Ő a második legidősebb.
Aztán ott van az apám, aki egyfolytában azt hajtogatja Rubinak és nekem, hogy fürödjünk meg, mert olyan koszosak és büdösek vagyunk, mint a sárban hentergő vadállatok a dzsungelben.
(– Én aztán rohadtul nem vagyok büdös! – vitatkozom. – Rohadt gyakran szoktam zuhanyozni!
– És a szappanról hallottál már? … Jelzem, hogy én is voltam annyi idős, mint te, úgyhogy van fogalmam róla, hogy milyen koszosak tudnak lenni az ekkora fiúk.
– Tényleg?
– Hát persze. Amúgy nem mondanám.
Semmi értelme tovább vitatkozni.)
És ott az anyám, aki nem sokat szól, de ő a legkeményebb a házban.
A családom olyan, de tényleg, hogy paradicsomszósz nélkül jóformán megállna itt az élet.
Szeretem a telet.
Ez vagyok én.
És bizony addig a percig, amiről beszélek, még soha életemben, egyetlenegyszer sem raboltam ki semmit. Csak beszéltem róla folyton Rubival, épp ahogy aznap is a nappaliban.
– Hé! – Rubi rásózott egyet a kanapénkon a fiújával csókolózó Sarah karjára. – Hé! Kiraboljuk a fogorvost!
Sarah felnézett.
– Mi van? – kérdezte.
– Felejtsd el! – Rubi hátat fordított neki. – Micsoda haszontalan család ez! Senki nem törődik semmivel, mindenki csak magával foglalkozik.
– Jaj, ne nyavalyogj már! – mondtam neki.
Rám nézett, de nem mozdult, Sarah pedig visszatért kedvenc időtöltéséhez.
Kikapcsoltam a tévét és elindultunk. Meg akartuk figyelni a fogorvosi rendelőt, amit majd „kirámolunk”, ahogy Rubi fogalmazott. (Igazából csak azért mentünk oda, hogy ne kelljen otthon lennünk, mert Sarah és a fiúja kezdett bekattanni a nappaliban, anyánk meg gombát főzött a konyhában, amitől bűzlött már az egész ház.)
– Hányinger gomba, már megint – mondtam, amikor kiértünk az utcára.
– Ja – vigyorgott Rubi. – Majd öntheted rá megint a paradicsomszószt, hogy ne érezd az ízét.
– Ja persze.
Mindig csak nyafogunk.
– Itt is vagyunk. – Rubi mosolygott, ahogy kiértünk a Fő utcára a júniusi, azaz nálunk téli alkonyatban. – Doctor Thomas G. Edmunds okleveles fogorvos. Gyönyörű.
Nekiláttunk kidolgozni a tervet.
A terv kidolgozása nálunk azt jelentette, hogy én kérdezek, a bátyám meg válaszol. Például így:
– Nem kéne valami pisztolyféleség? Vagy egy kés? Volt az a játék pisztolyunk, ami elveszett.
– Nem veszett el. Ott van a kanapé mögött.
– Biztos?
– Igen, biztos… De különben sem lesz rá szükség. Csak a krikettütő kell, meg a szomszédból a baseballütő, világos? – Csúfondárosan felnevetett. – Meglóbáljuk párszor a kicsikéket, és egykettőre megkapjuk, amit akarunk.
– Oké.
Oké.
Hát legyen.
