Kígyóihar és Krinta
Az életünk egyik legfontosabb helyszíne a Szabadság tér. Úgy értem: Julcsié, Danié, Zsófié meg az enyém. Ámde nem azért az, mert ezen a téren áll a birodalmi sas és Ronald Reagan, a szovjet emlékmű és az erődítménynek beillő Amerikai Nagykövetség, hanem azért, mert itt van a Kisjátszó és a Nagyjátszó, Krinta és Kígyóihar, Kaffa birodalma és a Cirbolyafenyő, ahol Aurél és Pindki laknak, a cirkuszi hangyák. Ennek a térnek vagy inkább parknak szinte már minden négyzetcentijéhez kötődik valamilyen emlékünk. Most az óra járása szerint teszek benne egy kört. - Harcos Bálint netnaplója
Kiindulópont a szökőkút. Nem kút ugyan, de azért szökik, pontosabban eltűnik, hirtelen (mármint a vize), ha közelebb lépünk hozzá, fotocellásan (azt hiszem), ez a vicc. Mögötte áll a német megszállási emlékmű vagy mi. A lábánál egy éve, ha esik, ha fúj, minden délután „tüntetés zajlik”. Na most, amikor ez a tér-rész épp dugig van tüntetőkkel (mármint az emlékmű és főleg a sas ellen tüntetőkkel), én meg hazafelé Julcsival a nyakamban, plusz tíz kiló csomaggal a hátamon, Dani kezét fogva épp próbálok átvergődni a tömegen és a kissé felfokozott hangulaton, na Julcsi akkor szokta jó hangosan és örömtelin azt kiáltani: „Szerintem nagyon szép az a sas! Neked is tetszik, Apu?” És ekkor hirtelen el szokott némulni köröttünk mindenki, és az összes tüntető, és az ott posztoló rendőrök, és az ott csellengő titkosrendőrök, és a kutyák is mind egy emberként szoktak a szemembe nézni, hogy akkor most valljak színt: tetszik a sas vagy nem?!
Szóval: ha balról kerüljük meg a sast, az első állomás a Kisjátszó. A megfejtés nem túl bonyolult: egy játszótér, kicsiknek. Reggelente az ovi felé Danival mindig itt szoktunk „mesét váltani”. Daninak ugyanis, a gazdag ötórányi alvásom és a reggeli készülődés-őrület után, amint kilépünk a lakásból – kilépünk, és hopp! –, azonnal el kell kezdenem egy mesét, amely mese szuflája általában idáig, a Kisjátszóig bírja. Ekkorra kifulladok, még bedobok egy-két vámpírt, csapóajtót, kisbolygóbecsapódást, és itt a vége, fuss el véle, na, milyen volt?, hogy tetszett?, jó volt? „Igen – mondja Dani –, de hogyan kezdődik tovább?” Ekkor kissé megtörten bevetem a „Te jössz!”-mesélést, egy mondatot én mondok, egyet ő, hogy akkor írjuk együtt a mesét, és ez majd jól megkönnyíti a dolgomat. Például:
– Na, Picurka – kezdek neki. – Mi legyen a címe?
– A mézeskalács és a ló.
– Oké. Volt egyszer egy ló, aki nagyon szerette a mézeskalácsot… Te jössz!
– És volt egyszer egy mézeskalács, aki nagyon szerette a lovat.
– Öö, na várj csak. Nem. A ló egyszer épp egy cukrászda mellett sétált, amikor meglátott a
kirakatban egy mézeskalácsot. És bement oda… Te jössz!
– Bement a ló, de rögtön kiküldték onnan…
– Ne már. Miért küldték ki?
– Mert görkorcsolya volt a lábán.
– A lónak?
– Persze. Te jössz!
– Hát, a ló szomorkodott: Hogy tudnám levenni ezeket? Hisz az összes patámon görkorcsolya
van…
– És akkor a kis mézeskalács kijött a boltból – mondja Dani –, és levágta őket a ló patáiról. És minden csupa vér lett!
Ekkor általában rájövök, hogy ezen a gyémánton már nem tudok többet csiszolni, és fölvetem:
– Akkor most kicsit nézelődjünk, jó?
– Jó – mondja Dani.
Meglátom, hogy egy briliánsokkal telehintett pórázon sétáltat egy nagyon egyedi kutyát egy nagyon egyedi yuppie-pár. Dani is észreveszi; fölkiált:
– Nézd, Apu, milyen különös kutya!… – A pár büszkén-flegmán összemosolyog. De Dani folytatja: – Szerintem félig antilop!
A pár erre, mff!, elfordul, és sértetten arrébb húzza a kutyát.
– Öö, hát igen… – krákogok Daninak –, akkor mégis inkább meséljünk. Jöjjön egy Gábor király és Lujza királynő.
(Ez az egyik mesesorozatunk.)
– Oké – derül föl Dani arca. – Akkor kérdezd meg, hogy Gábor király és Lujza királynő egyik szobájában milyen állatok laknak?
– Melyikben?
– Hát mondd meg te.
– Jó. Ki lakik az ebédlőjükben?
– Ezt már kérdezted tegnap.
– Jó, akkor a mosókonyhájukban.
Dani legyint:
– Hát, vízi állatok. Zsiráf… ilyesmik.
– Jó, akkor meséld el azt, ki a házőrzőjük.
– Egy dán dog.
– És hogyan védi meg őket?
– Hát úgy, hogy megszagolja a betolakodókat, aztán megugatja őket, és elkergeti.
– És ha Urdul, a sárkány jön oda?
– De ennek a dán dognak 40 feje van.
– Tényleg?
– Igen. Az a neve, hogy Négyfejű Mélyugató.
– Ühüm. És mit eszik? Biztos megeszik naponta két ökröt.
– Tudod, mit eszik? Tarhonyás tyúkólajtót.
– Pföej…
– Elég rossz minőségű ételeket eszik. Például köménymagos rókakakit.
– Fuj.
– És még csontkrémes tubust. És rottyant húsdagonyát, és dögtojást…
És ekkor már Krintában járunk. Ennek a fás-parkos résznek a nevét Dani alkotta (azt hiszem, a „Kréta” szóból). Egy dinócsontlelőhely; itt az ágak, botok mind dinócsontok. Dani gyűjti is őket bőszen. Két nagy lelőhely van: Krinta (a Kisjátszó mögött) és túloldalt a párja, Kígyóihar (a Nagyjátszó mögött). (Az utóbbinak a nevét az „Iharkút”-ból képezte.)
Itt teljesen átlagos mondatok szoktak kiszökkenni Dani szájából; például (miközben botokkal kardoz):
– Idenézz, hogy fejbe csapja a kartuszioszaurusz a kapszedoraniszt!!
– Hű. Tényleg?
– Igen; pedig a kapszelodarisz még a képzeletben is nagyobb.
– Aha. Hozol nekem is belőle egy csontot?
– Persze. Élőt?
Ám Dani számtalan ásatása, ág- és kavicsgyűjtése mellett itt az ég a legemlékezetesebb; Krinta fölött az ég. Julcsi gyakran kémleli itt az eget, és igazi metafizikus felismerései támadnak. Fölmutat például, és azt süvölti: „Apu, nézd, a varjú repülés közben száll!”
És hát néhány havonta itt szoktam föltenni nekik az örök mániámat, hogy szerintük miből is van az ég. Íme, egy gyűjtésem a hároméves Danitól:
1) Kőből.
2) Nem. Ég-kőből. (Weöres Sándor!)
3) Kő-égből.
4) Tengerből. (Aztán realista lesz:)
5) Égből.
6) „És miből van a Hold?” „Az is égből. Csak ritkán.”
Julcsi azonban már keményebb dió.
– Julcsikám. Szerinted miből van az ég?
– Apu, tudtad, hogy egyszer egy tyúkból kibújt egy kakas?
– Öö, nem tudtam.
– Hát előbb tudd meg azt.
Folyt. köv.
