Kettő
A Kettő Finy Petra Másvilágok-trilógiájának első része, a világokat és a trilógia darabjait a tizenöt éves Nikk személye és útja köti össze. De mi történik, ha a különböző világok összecsapnak egymással? Melyik tud felülkerekedni a másikon? És Nikk melyiket fogja választani…? Olvass el egy izgalmas részletet belőle!
3. fejezet
Tükörszemek
Emlékszem, amikor Rilkával először randevúztam.
Akkor is tetőkön ugrálva érkeztem haza, és ennek köszönhetően a virágboltban vásárolt művirág cafatokban lógott a kezemben, mire át kellett volna adnom.
Anya egy szinte élőnek látszó, illatozó selyemrózsát tett a komódra, az ajtó mellé. Nem akaszkodott rám, nem papolt a szerelemről, nem oktatott ki, hogy még a randevúra szánt virágra sem tudok vigyázni.
Egyszerűen csak ott feküdt az a rózsa.
Anya ilyen. Ő a megtestesült, tapintatos, de szinte láthatatlan figyelem. Nem úgy Rilka. Nem éppen a legcsendesebb lányok közül való, és észrevétlennek sem mondanám. Kifejezetten feltűnő jelenség azzal a vörös tarajával, amelybe oldalt két fehér sávot szokott festeni, és még bele is borotváltat néhány csíkot valahová, hátul pedig hosszúra, szinte loknisra hagyja. Mint egy punk róka.
Jó, én sem vagyok semmi ezzel a hajjal. Mintha bagolytollakat dugdostak volna a sérómba.
Mindig megbámulnak minket az utcán.
Rilka gyönyörű. Az extravagáns megjelenése ellenére.
Olyan, mint egy ragadozó, akinek ha belenézel a szemébe, már nem menekülhetsz, pedig tudod, hogy ha nem szaladsz el, gondolkodás nélkül felfal.
Érdekes, hogy én soha nem éreztem magam kiszolgáltatottnak mellette. Mintha én is ragadozó lennék. Egy ragadozómadár. Vicces: sem igazi rókát nem láttam soha élőben, sem valódi ragadozó madarat.
Ahogy felidézem Rilka tekintetét, belém nyilall, hogy el akarok tőle búcsúzni. Még utoljára megcsókolom, aztán folytatom a menekülést, isten bizony, utána már tényleg mentem az irhámat, és nem törődöm semmivel.
A siklóernyőt megpróbálom Rilkáék háza felé irányítani, és végül ügyesen landolok a tetőn. Hányszor ugrottam már ide át ernyővel a házunk tetejéről, amikor még nem ismertem a lichthof létezését, csak a lépcsőház csálé lépcsőit!
Olyan sokszor tettem meg ezt az utat, hogy a testemben van a mozdulat. Csukott szemmel is meg tudnám csinálni.
Alkonyodik. A sötét jó barátom, a rengeteg utcai lámpa ellenére is. Így könnyebb lesz elbújnom az üldözőim elől, bár azt sem tudom, kik vannak a nyomomban. De az árnyak segítenek, gyere, éjszaka, gyere, feketeség, boríts be gyorsan!
Rilkáék a legfelső emeleten laknak. Ha lehajolok a tető szélére, pont be tudok kopogtatni a szobája ablakán. Mindig így szoktam, denevérként függök le a tetőről.
Megkocogtatom az üveget, de még szinte hozzá sem érek, már nyílik az ablak. Mintha Rilka várt volna rám. És sejtette volna, hogy mi történt velem. Nem, ez badarság, nem tudhat semmit.
– Gyere fel! Baj van! – kiáltok le neki.
– Jövök! De le ne ugorj addig! – válaszolja. Miért ugornék le, ha egyszer hozzá jöttem?
Pár perc múlva megjelenik a tetőn. Osonva közelít, mintha be akarna cserkészni, vagy attól félne, hogy bármikor kámforrá válhatok.
Szórakozottan puszit nyom a számra, majd hátrál pár lépést.
– Mi a baj? – próbál kíváncsi arcot vágni, de a tekintete mindig elsiklik az arcomról valamerre. A környező házakat fürkészi.
– Apát és anyát elkapták, talán nagyapát is, engem meg üldöznek.
Semmi nem látszik az arcán, pedig a családomról van szó.
Furcsa.
– Kik? – nyögi bávatagon. – Kik üldöznek, drágám? – soha nem szokott drágámnak hívni.
– Nem tudom, de apa felfedezett valamit, amit úgy tűnik, hogy nem szabadott volna. Amit nem tudhatnak meg a város lakói – még mindig az a különösen fád arc. Rilka régebben izgatottan szorongatott volna, ha ilyeneket hall, és a maga harsány módján el kezdett volna vigasztalni. Szenvedélyes ötletekkel állt volna elő. Most meg csak szárazon kérdezget:
– Nincs nálad valami, ami kellhet nekik? – jön a következő szívtelen kérdés. És vajon miből gondolja, hogy van?
Hirtelen megpróbál érzelmeket erőltetni az arcára, kényszeredetten elmosolyodik.
– Na, gyere ide, picim! – Picimnek sem nevezett soha.
– Hadd csókoljalak meg. Idebújsz, aztán megbeszéljük az egészet! – és Rilka elindul felém.
– Rendben – mondom, de minden idegszálammal figyelek a környezetemre, kutatom a felbukkanó veszélyt. Úgy lépek oda hozzá, hogy az ejtőernyőmet finoman elrendezem, és előkészülök egy lehetséges ugrásra.
– Siess már, te kis csacsi! – Csacsinak nevezett. Drágám, picim, csacsi. Most már biztosan tudom, hogy Rilka csapdába csalt. Aztán mintha egy helikopter propellere csillanna meg a szivárványhártyáján. Már ugrom is.
Még hallom, ahogy mögöttem Rilka felsikolt.
– Tudd meg, hogy az apád egy bűnöző, és a város ellensége!
És téged is elkapnak! – harsogja, de a második mondat végén már elcsuklik a hangja. – Úristen, mindjárt elkapnak…
– teszi hozzá reszkető hangon, mint aki most érti csak meg, mit tett azzal, hogy elárult.
Talán mégsem tudott olyan könnyű lélekkel kelepcébe csalni? Elképzelhető, hogy mégis érzett valamit irántam?
Már soha nem fogom megtudni, mert messze járok a házuktól, útban a Kosznegyed felé, ahol nagyapa lakik, és ahol a legjobban el tudok rejtőzni egy helikopter elől.
A gép hangja már zúgott mögöttem, de én idejében észrevettem, még pont idejében, hála annak, amit a szállodai munka során megtanultam: minden apró részlet árulkodik valamiről.
A szem például az árulásról. Arról, hogy a szerelmem megcsalt, és egyedül hagyott. Pont akkor, amikor már nem is lehetnék magányosabb.
