Kárókaresz és Angyalandi
Olvassátok el Kárókaresz és Angyalandi meséjének első két fejezetét, amelyben megérkezik egy üres könyvbe Angyalandi és Kárókaresz. Először a lány, aki megrajzolja, hogy hol fognak lakni, aztán beállít a fiú, és megörül neki, hogy van hol otthon lenni. Finom, bohókás, boldog történet - mindenkinek ajánlom!
A könyvet Pungor András írta, az illusztrációkat Takács Mari készítette.
1. fejezet
Amelyben Angyalandi megjelenik a könyvben, és még a pocakos Szélnek is tátva marad tőle a szája
Kezdetben üres volt ez a könyv.
Nem volt benne egyetlen betű, egyetlen rajz sem.
Unalmas volt és rideg.
Még a Nagy Olvasólámpa sem világított fölötte. Csak a fel-feltámadó Szél futkosott a lapokon. Erőtlen Szél volt, de gondolta: ha edz, egy-kettőre megerősödik, iperedő pocakja eltűnik, és éjszaka nem fog hortyogni a tévé előtt. Egyik nap éppen kocogott, amikor valaki felkapcsolta a villanyt.
Majdnem hasraesett:
- Azt a fűzfánfütyülős rézangyalát! – fütyülte dühösen a Szél.
A lapok felgyűrödtek, és olyan sebességgel kezdtek peregni, hogy beleszédült, aki rájuk nézett. Kiderült, mindegyik oldal vakító fehér. Hogy, hogy nem, egy hófehér hálóinges lány jelent meg mezítláb, tanácstalanul az első oldalon. Riadtan hol jobbra, hol balra tekintgetetett.
Honnan pottyant a könyvbe? Sejtelmem sincs.
A Szél tátott szájjal bámulta Angyalandit. Haja szőke volt, mint a hajnali szellő, szeme szomorúkék, akár a háborgó tenger. Bőre olyan fehér volt, mint a könyv lapjai.
Hátára két kicsike szárny nőtt, amikkel ugyan repülni nem tudott, de ha erősen verdesett, akkor egy-két centire felemelkedett a földről. Így, ha elfáradt a gyaloglásban, nem kellett használnia a lábát.
Angyalandi csak három perce pottyant ide, de úgy érezte, mintha évek óta itt élne. Nem emlékezett a gyerekkorára, de még arra sem, hogy mi történt vele négy perccel ezelőtt.
Magányosnak érezte magát, elhagyatottnak.
Arra gondolt, ha megered az eső, nincs hova bújnia. Ha fúj a Szél, nincs hol melegednie.
Hálóinge zsebéből elővett egy tollat. Nem tudta, hogyan került oda, csak arra emlékezett, hogy valamikor, valaki egy puszi kíséretében csúsztatta a kezébe. Lehet, hogy az apukája volt, vagy a nagymamája, nem tudom.
A tollban hol fekete volt a tinta, hol fehér, olykor meg piros, vagy zöld, esetleg pepita. Mikor, melyik színhez volt kedve.
Angyalandi elmosolyodott és az ötödik oldalra rajzolt egy hófehér vakolatú házat, köré fényes kerítést.
Az udvaron bokrok sorjáztak, selymes fű futott a díszes kaputól az ajtóig. Nem messze a háztól rajzolt egy erdőt, ibolyaillatot, őzeket, meg egy málnást.
Amikor kész lett a rajzzal, kicsit hátrébb lépett. Elégedetten méricskélte a művét.
Aztán lefeküdt a fűbe. Tenyerével megtámasztotta a fejét. Szájában egy fűszállal az eget, a felhők mögött bújkáló Nagy Olvasólámpát figyelte. Élvezte, ahogy a fű cirógatja, az Izzó melege simogatja a bőrét.
Egész nap az udvaron heverészett, csak amikor esteledett, hideg kergetőzött a bokrok között, szaladt be a házba. Kongott a szoba az ürességtől, de legalább meleg volt. Angyalandi gyorsan rajzolt magának hét széket.
- Hátha egyszer vendégek jönnek hozzám – gondolta.
Aztán pingált egy asztalt, egy barna, mosolygós szekrényt és egy hatalmas, pihepuha, párnás ágyat.
Lefeküdt, arra gondolt, hogy holnap barátokat is rajzol magának.
Mosolyogva aludt el. Már nem érezte magát annyira magányosnak.
2. fejezet
Amelyben Kárókaresz berúgja az ajtót, vele jönnek a muris történetek, és kiderül, hogy Angyalandi nagyon tud hallgatni
- Mi ez? Hol vagyok? – mérgelődött.
- Hukk – válaszolta Angyalandi a dunyha alól.
- Szerintem is – morgott a fiú, mintha a lány azt mondta volna az imént: „Borzasztó, hogy mik vannak!”
Angyalandi felült az ágyban. Pindurkát vacogott a félelemtől, de ahogy Kárókareszre nézett, kitört belőle a kacagás:
- Angyalandinak hívnak. Hát te ki vagy?
A fiú úgy nézett ki, mint egy másnapos király, borostás volt az arca, kopott koronája ferdén állt a fején, foltos nadrágja hátsó zsebéből egy üres pálinkásüveg lógott ki. Muris volt!
- Kárókaresz – biccentett és morgott tovább. – Tetszik a nadrágom?
- Hát, kicsit kopott – mondta Angyalandi.
- Írtam róla egy verset, meghallgatod?
- Meg – mosolygott a lány.
- Az a címe, hogy Kárókaresz nadrágja.
- Gondoltam – nevetett Angyalandi.
- Szóval – komolykodott a fiú. – Kárókaresz nadrágja, Kárókaresz verse.
Száram zöld, akár a reggel,
csalán ütött rajtam színt,
egyszer téglafoltnak hittem
a kandikáló karmazsint,
folyékony szappan elkerült,
ha ledobnak lábam rendületlen áll,
senki sem próbált fel engem,
kivéve Kareszt, a Bubit, meg a Kör Királyt.
Varrásom szép és oly’ kecses,
mint sárga sztráda, bokáig ér,
stoppolt a térdem s zsebeimbe
csúszik a zsír a fillérekért,
nekem játszótér a tócsa,
sár ad hozzá jó irányt,
senki sem szaggathat engem,
kivéve Kareszt, a Bubit, meg a Kör Királyt.
Holnap majd ünneplőd leszek,
laza gatyád, jó indigód,
csizmát hozzám ne keress,
elég lesz hóhányó trikód,
deszkákon állva megtapsolnak,
mint jó színészt, vagy nagy zsiványt,
dicshimnuszból senki sem kap,
kivéve Kareszt, a Bubit, meg a Kör Királyt
- Tetszett?
- Hááát… – kacagott talányosan a lány.
- Milyen ház ez? – nézett körbe a fiú.
- Én rajzoltam – mosolygott Angyalandi. – Te király vagy?
- Olyasmi. A magam ura vagyok – vonta meg a vállát Kárókaresz, és dohogva leült az egyik székre.
- Hát te mi járatban vagy errefelé?
- Nem tudom. Valaki könyvjelzőnek használt.
- Könyvjelzőnek? – csodálkozott a lány.
Kárókaresz nagyot sóhajtott. Kelletlenül magyarázta:
- Én vagyok a Káró Király. Érted? Barátaim, a Kör Király meg a Treff Bubi, csak Kárókaresznek hívnak. Jópofa fickók. Velük lófrálok naphosszat. Hétköznap felszállunk a villamosra szotyit köpködni, meg elmegyünk síelni a metrólépcsőkhöz. Szombatonként beülünk a Kék Trabantomba, felpöfögünk a hegyre a kis présházhoz és bulizunk, kártyázunk egész hétvégén. Néha horgászunk is. Lent a völgyben a csónakázótónál. Csuda jó móka! Egyik este kicsit többet ittam a kelleténél. Reggel arra ébredtem, hogy itt fekszem a könyvben.
- Üres a könyv, nem kell hozzá könyvjelző.
- Lehet, hogy valaki el akart dugni a többiek elől. Vagy csak egyszerűen így szerette volna elrontani mások játékát.
- Lehet – bólintott Angyalandi.
Kárókaresz lassan feloldódott. Most jutott el odáig, hogy tetőtől talpig végigmérje a jövevényt…
…és tetőtől talpig gyönyörűnek találta.
Mindig ilyen lányt képzelt el magának. Fehér vállút, szőke hajút, nevetős szeműt.
Angyalandinak is tetszett a fiú. Mókás volt a koronája, foltos nadrágja, kócos beszéde.
Először a lányt fogta el a nevetés, aztán a fiút. Potyogtak könnyeik a sok kacagástól, röhögéstől, kuncogástól.
Amikor megunták a vihorászást, beszélgetni kezdtek. Pontosabban csak Kárókaresz beszélt, Angyalandi meg hallgatta. A lány nagyon tudott hallgatni.
A fiú elárulta neki az eddigi összes estéjét és reggelét, a tivornyákat, a mókákat, a haragszomrádot, meg a vidámságot.
Még azokat a napokat is elmesélte, amikor rossz volt a lapjárás.
Hol sírtak, hol nevettek a furcsa történeteken.
Az első uborkaillatú és sörszagú volt,
a második almát lopott a piacon,
a harmadik fenyőága meggyulladt a mécsestől,
a negyediknek pálmafás alsónadrágja volt,
az ötödik zsebében hegedült egy kabóca,
a hatodik három gólt lőtt,
a hetedik májusfa volt,
a nyolcadik megfürdött az éjszakai hóban,
a kilencedik…
Hát, a kilencedikre már nem emlékszem!
Észre sem vették, és rájuk esteledett. Elsőnek Kárókaresz lett álmos.
Megágyaztak neki a szekrényben.
- Jó itt – sóhajtott a fiú, amikor elhelyezkedett a szűk szekrényben.
Persze, arra gondolt, hogy Angyalandival jó, de ezt szégyellte kimondani.
Fél pillanat múlva már aludt. Vele aludt a szekrény is, ajtaján ki-bejárkált a szuszogás.
Angyalandi egy darabig hallgatta Kárókaresz hortyogását, aztán kisétált a kertbe.
Még nem volt álmos. Valaki lekapcsolta a Nagy Olvasólámpát, csak a fehér lapok világítottak a sötétben.
A lány egyik lapról a másikra repdesett és közben új barátjára gondolt: „Olyan vicces fiú!”
Elmosolyodott, elővette a tollát. Világított a hegye.
A hetedik oldalra rajzolt egy várat, és beleírta Kárókaresz összes történetét. Még azokat is, amikben rossz volt a lapjárás.
Tele lett betűvel a palota udvara, beköltöztek a zárójelek közé a betűpárok, a mássalhangzók és a magánhangzók. Nagy volt a hangzavar.
- Kérem szépen! – tolakodott a katonás K tábornok.
- Ne lökdösődjön - méltatlankodott a buta B gróf.
- Szép időnk van – tekergette a nyakát az S herceg.
A mássalhangzók szabóhoz siettek, hogy kopott, lyukas ruhájukra cirádás foltokat varrassanak, a magánhangzók pedig új, divatos ékezetet rajzoltattak a fejükre. Arra készültek, hogy másnap a korzón sétálva mutogathassák magukat a kíváncsi szemeknek, vagy csak sütkérezzenek a Nagy Olvasólámpa fényében. A hangok, a betűk csak zsongtak, zúgtak, meséltek, nevetgéltek. Voltak, akik verssorokba álltak össze.
Angyalandi velük kacagott, és újra elmeséltette velük Kárókaresz vicces történeteit.
Már hajnalodott, amikor a lány az utolsó mondat végére bizakodva odakanyarított három vihogó, bolondos, aprócska pontot…
