Időfutár 4. - A Káosz Temploma
Az Időfutár negyedik kötetét már kézbe vehetitek. Addig is olvassátok el az első fejezet elejét, hogy visszarázódjatok ebbe a hihetetlenül pörgős és izgalmas világba, ahol már több idősík között ugrálva fejtjük meg a szereplőkkel a sok szálon futó titkokat.
[1] A Fénybe öltözött Asszony
Hanna a szikla tetején állt a süvöltő szélben, és úgy érezte, ez élete legdurvább rémálma. Bár Pamina-jelmezt viselt, a sárkány szerepét játszotta, rövid időn belül immár harmadszor. Igaz, hogy most nemcsak a farkát, hanem a vörös sárkányt teljes valójában: hét fejjel, tizennégy szarvval, némelyik fején koronával. És ő, Hanna lesz az, aki a jövendölés szerint az év leghosszabb éjszakáján összecsap a Fénybe Öltözött Asszonnyal, hogy megmentse a világot. Méghozzá teljesen egyedül, mert Sándor, Kempelen, Benedict, Metzler és Charlotte a sziklaperem mögött lapítanak.
De még a világmegmentés is rendben lenne, ha a kormosan izzó fémtojásból kilépő sudár, fiatal nő, a Fénybe öltözött Asszony nem Zsófi, nem az ő Zsófija lenne! És ha ez a Zsófi, aki megint tud járni, és aki felé ő boldogan, ölelésre tárt karral rohant, nem fogna rá fegyvert. De fog. És gondosan céloz.
Hanna ott állt a célkeresztben, és egyre csak azt ismételgette, hogy Most mindjárt felébredek, mindjárt felébredek –de nem ébredt fel.
A Fénybe öltözött Asszony – fején a tizenkét ágú, ragyogó koronával – kifejezéstelen arccal nézte Hannát.
Ekkor egy újabb szélroham söpört végig a köves fennsíkon, és hátba taszította Hannát, mint egy félreérthetetlen figyelmeztetés: ez nem álom, ez a valóság!
– Zsófi... mit csinálsz?! – kiáltott Hanna. – Tedd le azt a pisztolyt! Hallod?!
– Hallom! – felelte hűvösen Zsófi, de nem mozdult. – Most mi van?! Le akarsz lőni?! Ez olyan hülye kérdés volt, amin Zsófinak okvetlenül el kellett volna nevetnie magát, de még csak a száját se húzta el.
– Állj arrébb! Hanna nem mozdult. – Állj félre, Hanna! – ismételte meg rezzenéstelen arccal Zsófi. – Nem akarlak bántani.
– Akkor mit akarsz?! – kérdezte rosszat sejtve Hanna.
– Állj félre, és meglátod! – válaszolta Zsófi, de közben nem rá nézett, hanem a válla felett valahová a háta mögé. Hanna villámgyorsan megfordult. Kempelen állt mögötte halottsápadtan. Zsófira meredt, és moccanni sem bírt. Sándor megrángatta a köpenye szélét.
– Hasra, Mester! Hasra! A Zsófika megveszett, le akarja lőni!
– Állj félre, Hanna, különben... – emelte fel a hangját fenyegetően Zsófi.
– Különben?! – vágott közbe indulatosan Hanna. – Mit akarsz csinálni? Kempelen soha nem ártott neked! Soha nem ártott senkinek, ő jó ember!
– Ő egy gonosz ember – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Zsófi.
– A Mester nem gonosz! – szólt közbe rekedten Sándor. – Ne beszéljen zöldeket, Zsófika!
– Mindegy, hogy milyen. De a tudás, amit a világra szabadít, gonoszságot szül majd. Ha meg nem állítom...
Hanna nem akart hinni a fülének. Miért mond ilyeneket Zsófi?! Ezt ő se gondolhatja komolyan. Sándornak is valami hasonló járhatott a fejében, mert azt dörmögte: – Tegye már le azt a flintát, Zsófika, elég a tréfából!
Nem hallja?! Az, hogy Zsófi hallotta-e Sándor szavait vagy sem, nem derült ki, azt viszont mind tisztán hallották, hogy kibiztosította a fegyvert, és egyenesen Hannára szegezte. Vagyis Kempelenre, de a pisztoly csöve és a Mester között ott állt Hanna.
Hanna minden izma megfeszült, félre akart ugrani, aztán futni, rohanni, de nem tehette! Nem hagyhatta Kempelent! és nem hagyhatta, hogy Zsófi ilyet csináljon!
– Álljon félre, Hanna! – kérte halkan Kempelen.
– Nem!
– Semmi szükség, hogy ártatlanok vére folyjon...
– Maga is ártatlan! – vágott vissza Hanna.
– Talán nem vagyok az. Ki tudja? – mondta szomorúan a Mester.
– Na, mi lesz már?! – kérdezte hidegen Zsófi.
Most már mind tudták, ha alig akarták is elhinni, hogy nincs, hogy nem lesz benne könyörület.
– Álljon félre! – kiáltott rémülten Kempelen.
– Nem! – lehelte Hanna, mert a félelemtől alig jött ki hang a torkán. Hogyan is állhatna félre?! Hiszen még ma reggel is mindenét odaadta volna azért, hogy Zsófi meggyógyuljon, és újra járjon! Amit annyira kívánt, megtörtént, és most tényleg mindenét oda kell adnia. Az életével fizet. Csak legalább ne fájjon! Csak legalább ne nagyon fájjon! és mivel Zsófi szemébe nem tudott nézni, mert a barátnője nem viszonozta a pillantását, hát belenézett a pisztoly sötét csövébe. és várta a golyót. Persze cseppet sem türelmetlenül...
De süvítő golyó helyett váratlanul fáklyás emberek érkeztek, libasorban haladva az ösvényen cifrán hímzett szőttesekkel és lobogó, szentképes zászlókkal. Az a szakállas, darócruhás, hibbant vándorprédikátor vezette őket, aki hetek óta a világ végét jövendölte Bécsben. A Prédikátor érces hangján már messziről kiáltozott.
– Erre, testvéreim, erre! Itt van ő!
A fáklyák imbolygó lángja baljós, vörös fénybe vonta Zsófi alakját, és meg-megcsillant a pisztoly csövén.
– Sándor, vigye el az útból a lányt! – rendelkezett Kempelen.
– Nem viszem!
– Ez parancs! – ismételte meg keményen Kempelen.
– Én egész életemben teljesítettem a Mester összes parancsát, de ezt most nem! NEM! – kiabált Sándor. – Ha elviszem az útból a lányt, Zsófika meghúzza a ravaszt...
– Így is meg fogja...
Hanna sajnos a lehető legteljesebb mértékben egyetértett Kempelennel, ezért úgy döntött, hogy mégis inkább behunyja a szemét.
Zsófi metsző hangon számolni kezdett. – Három... kettő... De mielőtt kimondhatta volna az egyet, a Prédikátor, aki közben felért a sziklára, váratlanul Zsófi lába elé vetette magát.
– Kegyelmezz nekünk! Kegyelmezz gyarló bűnösöknek, Égi Szépség, Fénybe öltözött ítélet!
A Prédikátor után tóduló tömeg egy pillanat alatt körülvette Zsófit, és szinte tébolyultan, kórusban kántáltak.
– Kegyelmezz! Kegyelmezz! Kegyelmezz!
– Kegyelmezz, Égi Gyermek! Tisztaság Fénye, Mennyei Szűz! – vonyította a Prédikátor, és a tömeg kórusban visszhangozta:
– Kegyelmezz! Kegyelmezz! Kegyelmezz!
Aztán térdre hulltak előtte, és a ruhája szélét csókolgatták. Egy szempillantás alatt hatalmas csődület támadt, és Hannáék elvesztették Zsófit a szemük elől. És szerencsére Zsófi is elvesztette őket.
