Ezt hívjuk életnek!
Beni tizenhárom éves, nyolcadikos és itt él köztünk. Suliba leginkább a haverok miatt jár, bár a legjobb barátja a szomszéd gyerek, akivel szinte ikrekként nőttek fel, és úgy hívják: Eszter. Beni és Eszter történetesen a fővárosban laknak, és az a tervük, hogy végigutazzák Budapest összes villamosvonalát. De Beni szerint előtte még le kell vakarniuk magukról a húgát, Annát, és az első csókhoz sem ártana már egy szöszi. Hamarosan kiderül, hogy egy magától értetődő barátság is bonyolulttá tud válni, és ami állandónak tűnik, bármikor megváltozhat. De talán nem is baj, ha minden változik. Ezt hívjuk életnek. – Tallér Edinát Péczely Dóra kérdezte a Százhold magazin számára.
Két felnőtt regény után egy ifjúsági könyved jelenik meg, ezúttal a Tilos az Á Könyveknél, melynek egy tizenhárom éves fiú az elbeszélője. Miért „váltottál nemet” mint mesélő?
- A regény ötlete már évek óta érlelődik bennem. Nagyon-nagyon szerencsés helyzetben vagyok: van egy fiam és egy lányom, nekik pedig vannak barátaik. Mondanom sem kell, hogy időnként átjáróház a lakás, kamasz fiúk ki, kisiskolás lányok be, és fordítva. Vagy mindenki egyszerre. Elképesztő élményanyag és karakter-kavalkád. A fiam egy-két haverja már szinte családtagnak számít, olyan régre nyúlik vissza a barátságuk. Remek srácok. Adott volt a téma: hogyan látja egy kamaszfiú a világot, mi foglalkoztatja, mik az álmai, mi teszi boldoggá, mi bizonytalanítja el. Úgy gondoltam, közelebb tudok kerülni ezekhez a kérdésekhez, ha egy tizenéves srác nézőpontját és nyelvét veszem alapul.
Te milyen voltál és mi foglalkoztatott 13-14 éves korodban?
- Kifelé magabiztos és harsány, befelé bizonytalan kis nyuszi. Jó tanulónak és megbízható gyereknek számítottam, ezért elég jól mentek a dolgaim, központi figura voltam a társaim között. Viszont a felszín alatt egy olyan gyerek voltam, akinek alig van barátja, és leginkább egyedül szeret lenni. Kis túlzással állandóan olvastam. Könyvmoly voltam.
Miben látod a lényegesebb különbségeket a te és a gyerekeid gyerekkora között?
- Mi sokkal többet rohangáltunk mezítláb. Ezt nem viccből mondom: aggódom a mostani gyerekekért, feltűnően sok a gerincferdüléses és lúdtalpas gyerkőc. Meggyőződésem, hogy ez annak köszönhető, hogy sokkal kevesebb időt tölthetnek a szabadban, mezítláb rohangálva, mint mi, régen. Ezenkívül épp annyiban változott a mostani gyerekkor a miénkhez képest, amennyiben a világ változott az elmúlt húsz-harminc évben. Nem hiszek abban, hogy „bezzeg az én időmben” rosszabb vagy jobb volt gyereknek lenni. Vannak olyan sorsok, amelyekhez jó, könnyű, szép gyerekkor jár, és vannak olyanok, amelyekhez rosszabb vagy nehezebb, és ez független attól, hogy 1984-et vagy 2014-et írunk. Mint minden szülő, én is arra hajtok, hogy a gyerekeimnek a szebbik leosztás jusson.
Milyen könyveket olvastál szívesen akkoriban?
- Ami csak a kezembe került. Mindent elolvastam, és nem csak könyveket. Képregények, Hahota, Ludas Matyi, Fürge Ujjak, Pöttyös Könyvek, Üvöltő szelek. Kábé tízévesen akadtam rá Az idegen gyermekre (E. T. A. Hoffmann), és tizenhárom évesen az Üvöltő szelekre (Emily Brontë). Ezek voltak sokáig a nagy kedvencek. De Szilvási Lajos rajongó is voltam egyszer, nyolcadikos koromban, tavasztól őszig, de aztán őt kiütötte a nyeregből J. D. Salinger és Kurt Vonnegut.
Más volt kamaszoknak írni, mint felnőtteknek?
- Nagyon üdítő és folyamatos öröm volt „visszakamaszodni” a főhősöm tizenhárom és fél éves világába, és azokkal a problémákkal foglalkozni, melyek egy kamasz problémái. A felnőtteknek írt szövegeknél olykor olyan kérdéseket kell feszegetni, amelyek enyhén szólva nem tesznek boldoggá.
Milyen könyveket szeret olvasni a fiad, és mit olvasol szívesen a kislányodnak?
- A fiam, mint a korosztályából oly sokan, a Harry Potter-sorozattal és A Gyűrűk Urával kezdte az olvasást megszeretni. A verses kötetek közül először Kukorelly Endre Samunadrágjától volt elájulva, aztán Kemény Lili Madaram című kötete volt mindig a zsebében. Mostanra már konkrétan átszokott a felnőtt irodalomra. Vonnegut a nagy kedvenc. A magyar szerzők közül épp Garaczi Metaxa című könyvét tervezi elolvasni, mert nagyon érdekli, hogyan lehet egy regényt egyetlen mondattal megoldani.
Már a kislányom is magának olvas. Régebben úgy volt, hogy mindenki mindenkinek mesélt. Általában fejből. A férjemnek volt például egy folytatásos meséje, három és fél évig tartott, estéről estére. Egy kis gonoszkodó figuráról, Koplikról szólt, aki mindenkivel kellemetlenkedik, és ebből borzasztóan vicces szituációk keletkeztek. Ráadásul a mese interaktív volt, a gyerekek beleszólhattak a történet alakulásába. A kis Nicolast, René Goscinny sorozatát pedig a fiam olvasta fel esténként úgy, hogy az egész család hallgatta. Most már a kislány is beállt a felolvasók sorába, a Világhíres Miklóssal.
Amikor eldöntötted, hogy kamaszoknak írsz, miért választottad a jelent a regény idejének?
- Általában jellemző rám, hogy a jelent választom témának, ha írok bármit is. Ez esetben konkrétan azért, mert szerintem nagyon izgalmas ma Budapesten, kamaszként élni.
Fotó: Horváth Tamás
Smink, stílus: Viland Gabriella
