Ezek az én kis kalapácsaim!
Ebből a részletből megismerheted Marcót és Mirkót, a kalapácsos ikreket, akik minden helyzetben feltalálják magukat. Tarts velük, olvasd el ezt az izgalmas fejezetet!
Marcónak és Mirkónak van egy magnója. Sőt, valójában kettő, mert mindkettőjüknek van egy. Két kalapácsuk is van: egy fehér nyelű (Marcóé) és egy fekete nyelű (Mirkóé). Ezeknek köszönhetően lehet őket megkülönböztetni, de hát ezt már tudjátok, csak biztos, ami biztos, elismételtük.
Az ikrek éppen egy krimisorozat hangját veszik fel magnóra. Azt gondolják, hogy ha vége lesz a filmnek, majd újra meg tudják hallgatni, szóról szóra, és minden egyes szóról emlékeznek majd a képkockákra is.
A mai történet nagyon izgalmas. Két álarcos bandita lép be a bankba a messzi Vadnyugaton, ahol úgy tűnik, mindennapos dolog, hogy banditák bankot rabolnak.
– Senki ne mozduljon! Kezeket fel!
– Arccal a falnak, mozgás!
– De hát mit csinálnak? Mit akarnak tőlem? Én csak egy egyszerű ügyfél vagyok!
– Arccal a falnak, te is! Csak semmi kecmec!
– Ide hallgassanak, az én pisztolyom nem túl türelmes fajta, úgyhogy könnyen elvakkantja magát!
– Hé, te ott, ide a pénzzel! 
Satöbbi, satöbbi. Tudjátok, hogy szokott az ilyesmi zajlani. Aztán jön a menekülés lóháton, meg a levegőbe puffogtatás, durr, durr! Meg a hajsza, a seriff, a seriffhelyettes, a jó bandita, meg a rossz bandita.
Vége a történetnek, tévé kikapcs. Marco és Mirkó meghallgatják a kazettát. Ahogy hallgatják, eszükbe jut valami. Pontosabban fejenként egy fél valami, hiszen ikrek, és mindig ugyanarra gondolnak. És két fél az egy egész, vagyis megvan a terv. De miféle terv?
Az első fele abban áll, hogy a hang egy részét át kell másolni egy másik kazettára.
Hogy melyik részét? Csak azt, amit a banditák mondanak, amikor belépnek a bankba. „Senki ne mozduljon! Kezeket fel!” „Arccal a falnak, mozgás!”
Azt például, hogy „De hát mit csinálnak? Mit akarnak tőlem? Én csak egy egyszerű ügyfél vagyok!” nem veszik át, mert azt nem a banditák mondják, hanem egy egyszerű ügyfél, aki ráadásul halálra van rémülve.
Amikor Marco és Mirkó elkészülnek, leoltják a vilanyt, és bekapcsolják a magnót. Először csak lassú, egyenletes zörej hallatszik: sss... Ahogy forog a szalag. Aztán felhangzik a banditák hangja:
– Senki ne mozduljon! Kezeket fel!
Milyen hátborzongató ezt a sötétben hallgatni! Még Marco és Mirkó kalapácsainak is vacogna a foga, ha lenne.
A játékot megismétlik még kétszer vagy háromszor, addig, amíg a banditák hangjától már csöppet sem ijednek meg.
Most jön a terv második része. Kabátot, kalapot, sapkát, sálat és kesztyűt vesznek. Elmennek otthonról? El bizony. És Milánóban télen még a Porta Magenta környékén is hideg van. Marco és Mirkó itt lakik, és innen ötszáz méternyire és három jelzőlámpányira van Augusto úrnak, vagyis az ikrek apukájának a boltja, ahol háztartási gépeket lehet vásárolni.
Érdekes dolog, ha az embernek az apukája háztartási gépekkel kereskedik, mert – ahogy a cukrász apukától finom sütiket lehet kapni, a dühös apukáktól meg nagy pofonokat – úgy egy ilyen apuka garancia a kitűnő hordozható lemezjátszókra és a csuda jó magnókra. Itt is van az üzlet. Marco és Mirkó belépnek az apukájuk boltjába. Mirkó kabátja alatt ott lapul a magnó. Nagyon értékes darab, egy „mini” magnó. Valósággal elvész a nagykabát alatt.
– Buggyos a kabátod. Mi van alatta?
– Csak a sál, apu.
Augusto úr enyhe gyanakvással néz a fiára.
– Mondjátok csak, ugye nem lemezekért jöttetek, amiket a kalapácsaitokkal akartok megszólaltatni?
– Ugyan már, apu, csak be akartunk ugrani hozzád.
– Annyira unatkoztunk... Itt legalább vannak emberek.
Ami azt illeti, nem is kevés ember van a boltban. Háziasszonyok, akik a legújabb típusú mosógépet vizsgálgatják és próbálják kideríteni, hogy mennyire lehet hasznos egy mosogatógép. Szakértők, akik kipróbálnak egy-két magnót; egy fiatal házaspár, aki leendő első televíziójuk előtt sóhajtozik; továbbá diákok, akik az erre rendelt kabinokban lemezeket hallgatnak. Meghallgatnak vagy tízet, aztán egyet sem vesznek meg. De Augusto úr türelmes. Tudja, hogy előbb vagy utóbb úgyis meg fogják venni.
– Szerintem ez a tökéletes pillanat – szól Marco.
– Azt javaslom, lépjünk akcióba – ért egyet Mirkó.
– A javaslat egyhangúlag elfogadva.
Az ikrek elbújnak egy kétszáz literes hűtőszekrény mögé, feltekerik a magnó hangerejét a maximum-
ra, majd bekapcsolják. A szalag sistergését elnyomja a vevők fecsegése. Így igazán váratlanul harsan fel a banditák öblös és félelmetes hangja:
– Senki ne mozduljon! Kezeket fel!
– Arccal a falnak, mozgás!
– Arccal a falnak, te is! Csak semmi kecmec!
Egy hölgy kiejti a kezéből a táskáját, arccal a fal elé fordul, és a kezével védi a fejét. Hihetetlen, hogy mindenki engedelmeskedik. Pontosan úgy, mintha harisnyás arcú bűnözők toppantak volna be az üzletbe.
Augusto úr, akinek az arca olyan fehér, mint a hipóval mosott fehérnemű, rémülten tekintget körbe.
Amikor Marco és Mirkó meglátják az ijedt arcát, először jut eszükbe, hogy lehet, hogy ez nagyobb butaság volt, mint amilyen nagy a hűtőszekrény, ami mögé elbújtak. És hogy ennek rossz vége lesz. Már éppen elő akarnak jönni, a magnó meg már vissza is került a helyére, Mirkó kabátja alá, amikor egy rekedt, de öblös hang hirtelen megtöri a csendet...
– Nézd már, ez aztán a tökéletes fogadtatás!
– Ezt nevezem szervezésnek!
– Csak nem felhívtad őket, hogy mindjárt itt leszünk?
Marco és Mirkó óvatosan leskelődik. Az üzletbe két igazi rabló lépett be, fekete kendővel az arcukon.
Fogadjunk, hogy pont azzal a szándékkal léptek be, hogy elkiáltsák a „Fel a kezekkel!”-t, és nem győznek csodálkozni, hogy már arccal a falnak fordulva találták az embereket.
– Micsoda jelenet! – szól az egyik bandita.
– Tökéletes rendezés – feleli a másik.
– Nos, akkor jöhet a következő felvonás: a tulajdonossal kezdve, lesz szíves mindenki átadni a pénzét. Világos?
De még szinte ki sem teszi a mondat végére a kérdőjelet, amikor a pisztolya máris kirepül a kezéből.
A kollégája is pisztoly nélkül marad, sőt, két ujja még össze is zúzódott. Marco és Mirkó kalapácsai, miután tökéletes pontossággal célba találtak, szép halkan visszatérnek az indítóbázisra. Hogy aztán rögtön újabb ütésre lendüljenek.
– Jaj!
– Juj!
A két bandita testvériesen osztozik: amikor az egyik azt mondja, „Jaj!”, a másik rávágja, hogy „Juj!”, és amikor az egyik azt mondja „Juj!”, a másik rávágja: „Jaj!”. Hogy csinálják, hogy sosem tévesztik el? Akárcsak a két bumeráng-kalapács, melyeket Marco és Mirkó több heti türelmes munkával tökéletesen betanított. A két híres kalapács, amelyeket olyan jól ismer már Augusto úr és Emenda asszony, akik egyébként az ikrek szülei.
Augusto úr tér magához elsőként. A szakértők, a diákok, a háziasszonyok és némi villanyvezeték segítségével (kötél ugyanis nem volt kéznél) úgy összekötözi a két banditát, mint a húsvéti sonkát.
Marco és Mirkó közben nagy készségesen egy háziasszony segítségére siet, aki elájult. Hoznak neki vizet, a feje fölött köröző kalapácsok segítségével legyezgetik, és a helyzethez illő szavakkal nyugtatgatják:
– Nincs semmi baj, asszonyom, csak vicc volt az egész!
Augusto úr a „vicc” szóra olyan pillantást küld az utódai felé, ami bizonyos következményeket sejtet.
Marco és Mirkó még reptében elkapják a pillantását, és igyekeznek gyorsan le is ejteni, miközben szemüket a földre sütik. Ennek most nagyon rossz vége lesz.
Per pillanat azonban bőven akad teendő. Megérkezik a rendőrség a bűnözőkért. Az ájult hölgy magához tér, de közben elájul egy újabb. Megint vízre és kalapács-legyezésre van szükség.
A felügyelő észreveszi a kalapácsokat, és szeretné tudni, hogy mi célt szolgálnak. Az egyik szakértő siet tanúskodni mellettük:
– Ezeknek a fiúknak köszönhetjük, hogy megmenekültünk. Még sosem láttam ilyen lélekjelenlétet és ilyen pontos kalapácshajítást.
– Így van! Így van!
Mindenki szeretné megsimogatni és megpuszilni Marcót és Mirkót. Az egyik asszony csokoládéval ajándékozza meg őket. Az egyik diák nekik szeretné adni a latin szótárát, de ők nem fogadják el. Elérkezett a megfelelő pillanat egy beszédhez. Marco Mirkóra néz, mintha azt mondaná: „Elkezded?”.
Mirkó visszapasszolja a pillantást és a kérdést. Következésképpen nem lesz semmiféle beszéd.Szerencsére legalább Augusto úr képes megszólalni.
A diákok üdvrivalgás közepette kísérik haza a nagyszerű családot: Augusto urat, Marcót és Mirkót. Kész diadalmenet. Az emberek kérdezősködnek, és ujjal mutogatnak a két kalapácshajító hősre.
Megtapsolják, és fennhangon éljenzik őket:
– Bravó! Ügyesek vagytok! Így kell ezt csinálni!
De mi az, amit így kell csinálni? Olyan tréfát kitalálni, amitől az emberek majdnem szívinfarktust kapnak? Marco és Mirkó a nagy dicsőség közepette szerényen összehúzza magát, és még mosolyogni sem mer.
A diákok még a lakásukba is bemennek. Augusto úr kénytelen mindenkit itallal kínálni. Emenda asszony is megérkezik. Nem győzi elég gyorsan kihúzni Corneliából, a Gracchi testvérek anyukájából a történteket. Mikor már mindent tud, magához öleli Marcót és Mirkót és felkiált:
– Ezek az én kis kalapácsaim! – amire olyan heves tapsvihar támad, hogy még a ház is beleremeg, és Augusto úr is kénytelen engedni a meghatottságának.
De a magnók visszakerülnek az üzletbe. Két hónapra – ha nem jön közbe semmi. Aztán majd meglátja.
A többi mesét megtalálod a kötetben!
