Ludmilla mindent megold!
A kiskamaszoknak szóló Panthera-sorozat után Kertész Erzsi egy óvodásoknak, kisiskolásoknak szóló könyvvel jelentkezett a Pagonynál. Ez volt a Ludmilla megoldja, aminek talpraesett címszereplőjét nagyon hamar a szívetekbe zártátok. Mi is, úgyhogy nagyon örültünk neki, hogy nemrég új kötete jelent meg, a Ludmilla újabb esetei. A hivatásos problémamegoldó kislány irodája a kertjükben található, egy öreg diófa ágai között épített kunyhóban, ott várja az ügyfeleket. Problémából pedig bizony akad elég, így Ludmilla már két kötetnyi megoldott esetet tehet fel a polcra!
Mi pedig megkérdeztük Kertész Erzsit mindenről, ami a könyvek kapcsán csak felmerülhet!
Honnan jött az ötlet, hogy egy óvodásoknak, kisiskolásoknak szóló könyvet a problémamegoldás témájára fűz fel? Sokan úgy gondolják, hogy ezek a leggondtalanabb évek egy ember életében...
A felnőttek problémái szerintem akaratlanul is kisugároznak a gyerekekre, így az érzékenyebb személyiségűek számára nem feltétlenül gondtalan évek ezek. Én magam is sok empatikus kislányt és kisfiút ismerek, akik a radarjaikkal azonnal leveszik, ha valaki szomorú, rosszkedvű, gondterhelt a környezetükben. Sőt, kislánykoromból nekem is sok olyan emlékem van, ami azzal kapcsolatos, hogy éppen nagyon megsajnálok valakit, akár egy idegen embert is az utcán. Ezzel az érzéssel akkoriban nem nagyon tudtam mit kezdeni. Ludmilla azonban nem ragad le a sajnálkozásnál: ő a cselekvés embere, aki gyakorlati megoldásokat keres. De a történetben talán nem is annyira magukra a problémákra szerettem volna fókuszálni, mint inkább a sajátos gyermeki logikai bukfencekre, és kreativitásra, ahogyan egy-egy témához közelíteni próbálnak.
Jól sejtjük, hogy személyes inspirációból dolgoztál? Ludmillát esetleg egy konkrét kislányról mintáztad?
Ismerek egy-két kislányt, akik Ludmillához hasonló temperamentummal és tettre készséggel rendelkeznek. És az egyiküknek még ugyanilyen szemüvege is van. De a szereplőimet sosem mintázom egyetlen személyről, inkább benyomások, emlékek sorozatából dolgozom, így Ludmilla is inkább egy típus megtestesítője, nem pedig egy valós személy álnéven. Ahogy most belegondolok, Ludmilla leginkább a Pantherákban fontos szerepet kapó, minden lében kanál Rozika néni kislánykori megfelelője, azaz kicsit talán mintáztam valakiről, de nem valós személyről...
Az előző kérdéshez kapcsolódva: Ludmilla gondos, aggodalmaskodó anyukája és közötted felfedezhetünk hasonlóságot?
Igen, sajnos nem kell túl messzire mennem, ha aggodalmaskodó anyukát szeretnék találni. Bár valamennyire fejlődőképes vagyok, de nem hiszem, hogy valaha is elérem a tökéletes anyai béke és nyugalom állapotát. De az anyukaság talán nem is ilyen, ha jól sejtem.
A kiskamaszoknak szóló Panthera hatalmas siker a könyvpiacon. Most kisebbekhez szólsz. Másként írsz egy fiatalabb korosztálynak, mint ahogy a Pantherán dolgoztál?
Érdekes módon nekem ez a nehezebb. A nagyobbaknál gyorsabb a tempóm, kevesebb a kontroll, és ha kétértelmű poénok, vagy éppen kifogásolható szavak, mondatok jönnek, azokat is leírom. A kicsiknél figyelek az érthetőségre, és hogy ne kerüljön a szövegbe olyasmi, ami megzavarná, nyomasztaná őket. Ez másfajta tudatosságot igényel.
Nagyon örültünk neki, hogy Ludmila visszatért! Már az első rész írása közben tudtad, hogy van még olyan történet, ami nem fog beleférni és még el szeretnéd mesélni vagy később fogalmazódott meg benned, hogy legyen folytatás?
Az első részeknél általában nem gondolkodom folytatásban, mert nem látom előre, hogy az adott téma mennyire tud kiszélesedni, elmélyülni. Kezdetben jellemzően mindig izgulok, hogy összejön-e elég ötlet egy-egy kötethez. De be kell ismernem, hogy a hétköznapi ügyek-bajok, a felnőttvilág problémái több könyv erejéig is vígan kitartanak. Naiv voltam, hogy ezt nem láttam előre. A viccet félretéve, úgy gondolom, hogy a hétköznapi bosszúságaink, apró-cseprő megoldandó ügyeink folyamatos ihletforrást jelentenek.
A kihívás inkább az, hogy Ludmilla és én vajon tudunk-e a szokványostól eltérő módon reagálni ezekre. Amikor a folytatáson kezdtünk gondolkodni, arra jutottam, hogy továbbra is a mindennapi ügyek megcsavarása, kiforgatása lehet a kis problémamegoldó sztorik alapja. Ezek között vannak lelki természetű, és egészen gyakorlatias, kézzelfogható témák is. Ludmilla nem válogatós.
Volt olyan megoldandó eset, ami valamiért végül mégsem került bele a könyvbe?
Nagy vonalakban általában előre megtervezem a fejezetek tartalmát, és ha elegendő téma összegyűlt, le is szoktam állni az ötleteléssel. Ez egy gazdasásos munkamódszer, ritkán vetek el már kidolgozott ötleteket. Mostanra már ismerem a saját munkastílusomat annyira, hogy tudjam, tagolnom kell a folyamatot: az ötletek gyűjtése után szigorúan rákanyarodok a megvalósítás ösvényére, hogy ne csússzon szét időben és energiában a folyamat. Írás közben viszont mindig teret adok a témán belül felbukkanó új gondolatoknak, így gyakran megesik, hogy egy történet végére nem az lesz a megoldás, amit előre elterveztem. Ez a munka legizgalmasabb része, ilyenkor tényleg úgy érzem, hogy egy ismeretlen és életteli közegben mozgok, létező figurák és folyton alakuló díszletek között.
Mennyire dolgoztál személyes tapasztalatokból? Rád jellemző, hogy ha például az utcán járva egy érdekes beszélgetést hallasz, az veled marad és esetleg beépül egy készülő könyvbe?
Nagyon sokat merítek a hétköznapi tapasztalataimból. Imádom figyelni az emberi interakciókat, szivacs módjára tudom beszívni a hangnemeket, gesztusokat és a hétköznapi helyzetekben mindig jelen lévő feszültséget, humort vagy drámát. A hétköznapiság az ismerősség otthonos érzését nyújtja, a szokatlan megoldások pedig kontrasztként a komfortzónából való kibillentést szolgálják. A gyermeki gondolkodásmódban mindez teljesen spontán módon jelen van, és örülök, ha meg tudok ragadni egy-egy ilyen momentumot. Felnőttként ez nem mindig egyszerű, gyakoribb a sablonszerű reagálás a hétköznapi helyzetekben. Egyébként szerintem sokszor túlfoglalkoztatjuk a gyerekeinket, strukturáljuk a játékaikat, az idejüket, így a sajátos, életkorukból fakadó világlátásuknak nincs túl sok tere megnyilvánulni. Én időnként csendben leülök a gyerekeim mellé, és egyszerűen csak tanúja vagyok annak, ahogyan beszélgetnek, játszanak. Nem mindig könnyű megállni, hogy ne szóljak, ne avatkozzak közbe, de sokat lehet így tanulni, és visszaemlékezni arra, hogyan láttuk akkoriban a világot. Mert az sokszor egy nagyon másféle világ, mint a felnőtteké. Ha kapcsolódni akarunk hozzá, meg kell találnunk a kulcsokat. Ez néha a humor, máskor a meghökkentés, vagy a játékaikra, problémáikra való őszinte, nem lekezelő, felnőttpozíciót olykor sutba dobó ráhangolódás.
Van olyan új szereplő vagy eset a második részben, aki/ami különösen a szívedhez nőtt?
A kedvencem egyértelműen a gátlásos kamaszfiú, Géza, aki még szerelmes is lett, szegény. Nem véletlen, hogy a második részben is felbukkan. Imádok róla írni, és közben végtelenül kegyetlennek érzem magam. Már százszor is bocsánatot kértem tőle gondolatban, hiszen tudom, hogy ki fog kupálódni, és egyszer majd híres dzsúdós lesz belőle. Az esetlensége csupán átmeneti állapot, de íróként magas labda, amit nem tudok kihagyni. A második részben egyébként szeretem még a nagyon koszos és maszatos Veronikát - aki tovább görbíti azt a bizonyos Ludmilla által tartott tükröt a felnőtt világ felé -, illetve Bodomér üknagypapát, akiről már senki nem tudja, vajon tengerész volt-e valaha, vagy űrhajós.
Az új részhez és az első rész második kiadásához Orbán Orsi készítette az illusztrációkat. Mennyire dolgozik össze az illusztrátor és az író? Köztetek volt valamilyen kapcsolat a folyamat során?
Orsival röviden találkoztunk, mielőtt illusztrálni kezdte a szövegeket. A képekről ekkor nem egyeztettünk, épp csak megismerkedtünk, ezért izgatottan vártam, milyen világot teremt majd Ludmilla köré. Később nagy örömet szerzett nekem azzal, hogy időre-időre küldött a készülő rajzokból. Akkor már sejtettem, hogy egy igazán vagány, minden részletében humoros, néhol ironikus megközelítéssel nyúl a karakterekhez és helyzetekhez, ami nekem nagyon is kedvemre való irány. Nagy erőt és lendületet érzek ebben a Ludmillában, és külön öröm, hogy a fiú főszereplő, Döme is erőteljes és egyenrangú karakter lett mellette. Így talán némileg ki is lépett a könyv a lányos besorolásból, amire a címe is predesztinálja. Mentségemre legyen mondva, Döme tipikusan az a szereplő, aki menet közben kéredzkedett be a történetbe, aztán ott maradt, és kényelmesen be is rendezkedett. Az ilyesmit sosem látom előre. Orsi mindenesetre nyerő párost alakított belőlük, aminek már a borítókon is tanúi lehetünk. További kedvenceim a rajzain látható állatfigurák, humoros, apró tárgyak. A legkedvesebb illusztrációm pedig egy kütyüfüggő apukát ábrázol, aki a szöveghez képest még szintet is ugrott a képeken. Úgy érzem, Ludmilláék nagyon jó kezekbe kerültek Orsinál, és ha jól sejtem, ő is őszintén megkedvelte őket.
