És most?
Olvass bele a Restart című könyvbe!
Jonas egyre többet lóg a főiskoláról, egyre kevesebbet mozdul ki a barátaival, egyre inkább a játék bűvöletében él. Mire eléri azt a pontot, ahol már ő maga is látja, hogy muszáj változtatni, már csak egy lépés választja el attól, hogy végképp elzárja maga előtt a saját életébe visszavezető utat... Olvass bele a regénybe!
3. fejezet
Hazavonatoztunk. Björn, aki nemrég hagyta abba a tanulást, nem tudott kitalálni jobbat, és még egyszer beiratkozott ugyanarra a szakra. Én hollandtanárképzésre jelentkeztem Utrechtbe, és próbáltam magamnak albérletet találni. Voltam vagy húsz különféle lakásban, de mindig én voltam az, aki – sajnos, sajnos, sajnos – csak a második legjobb jelölt lett. Már épp kezdtem belenyugodni, hogy mindennap két órát fogok vonatozni, amikor az egyik lány, akivel az albérletkeresés során kapcsolatba kerültem, írt, hogy tud egy szobát, ami még üres, nem nagy ugyan, mert alig több mint tíz négyzetméter, de szerinte passzolnék oda.
Másnap este már ott ültem a kérdéses lakás nappalijában: velem szemben két meglehetősen furcsa lény: egy lány, aki vidám, virágmintás ruhát és hajpántot viselt, és hirtelenszőke haja szanaszét álló copfba volt kötve, és egy vastag szemüveges fiú, aki pedig úgy nézett ki, mintha a nagyapja ruháit kérte volna kölcsön. A lány végig olyan szemmel nézett rám, mintha a terapeutám lenne. Az első fél órát hülyeségekkel beszéltem tele, aztán megvizsgáltuk a szobát – ami tíz négyzetméteren még úgy se tartott sokáig, hogy minden egyes szegletét külön megvitattuk –, mire kiderült számomra, hogy nincs is másik jelentkező. Ha akarok, holnap beköltözhetek. Próbáltam nem belegondolni, hogyan lehetséges az, hogy Utrecht min-
den egyes szobájára négyszáz ember jelentkezik, míg erre csak egy. Igent mondtam, mire lett sör is. Talán mégsem ufók.
Björn és a szüleim segítségével bepakoltam a cuccaimat egy kis utánfutóba, és elindultunk Utrechtbe. Kipakoltuk az utánfutót, összeraktuk az ágyam, az íróasztalom és a szekrényem, tele is lett a szoba. Anya még kiment a kocsihoz, és behozott még egy dobozt, amit korábban – és ez nagy előrelátásra és szakértelemre vallott – elrejtett előlem. Volt benne rizs, tészta, szósz, zöldség, vaj, csokireszelék, egy félkilós kenyér, röviden: egy teljes Jonas-túlélőkészlet az első napokra.
– Anya, van bankkártyám, és tudom, hogy kell vásárolni – morogtam, mire megvonta a vállát, és azt mondta, szerinte sokkal jobb, ha úgy indítok, hogy már van itthon valami. Megcsóváltam a fejem, és megöleltem. Apa is próbálkozott valami ölelésfélével meg egy kis vállon veregetéssel, és aztán elmentek. Björn aznap nálam aludt. Kábé húsz percig kerestük a rengeteg cuccom között a cetlit, amire a lakótársaim felírták a Wi-Fi-kódot, és miután megtaláltuk egy cipőben (...), csatlakoztunk a netre. Úgy döntöttünk, aznapra elég volt a kötelező feladatokból. Björn kifejezetten erre az alkalomra hozta el a PS4-ét, amit rácsatlakoztattunk a tévémre. Nem aludtunk sokat. Másnap ő is elment, miután ugyanazzal a suta ölelésfélével próbálkozott, mint apám.
Leültem az ágyam szélére. Hirtelen egyedül maradtam.
Egy darabig csöndben hallgattam az idegen ház ismeretlen zajait, szagoltam az ismeretlen szagokat, néztem, hogy változnak a fények. Itt vagyok, gondoltam. Itt vagyok, élet. És most?
Szeretnéd folytatni? Tedd kosárba!
Érdekel, milyen a pokoljárás 30-as szint felett? Ebből a cikkből kiderül!
