"Én nem szoktam kimondani a tanulságot!"
Vannak olyan karakterek a magyar közéletben, akiket mindenki szeret. Nem szöknek szárnyra személyével kapcsolatban találgatások, pletykák, találgatások, hogy megérdemelten kapott-e díjat, vagy érdemtelenül nem kapott. Ez a közszeretetnek örvendő alak nem más, mint Marék Veronika, akinek a neve mindig mosolyog és medvéje, Boribon most új házikóra lelt. Erre a nagy hírre ittunk egy kávét, miközben az elillant időről és a feleslegessé váló tárgyakról beszélgettünk. - Gévai Csilla interjúja.
Kedves Veronika, hányadik Boribon történet a Boribon házikója, számolod?
Én számolom! Pontosan tudom, hogy ez a tizenegyedik, és van egy olyan titkos érzésem, hogy akkor már a tizenkettediket is össze kéne hoznom, hogy meglegyen a tucat. Egyelőre őrült boldog vagyok, hogy összeállt ez a könyv.
-Háromévestől egészen a nyolc éves korosztálynak ajánlom ezt a könyvet.
- Ahogy olvasom a Boribonokat, azt veszem észre, hogy ezeknek történeteidnek a középpontjában ősállapotok állnak, lásd: éhség, betegség, a társ keresése és meglelése. Ebben a történetben ilyen nagyon ősi kép a gyermekkori kisház, bunker, sátor megépítése.
- Nem tudatosan csinálom ezeket. Engem megzavar, ha tudatosítom a dolgokat.
- Miért zavar meg?
Erre még huszonéves koromban jöttem rá, amikor egyetemre jártam, és írtam egy szakdolgozatot a gyerekirodalomról. Ugyanis nem tett jót a meseírásnak a tudatos szellemi munka. Akkor én eldöntöttem: nekem ez a kettő nem megy együtt.
Hogy mi, miért és hogyan kapcsolódik össze a történetben, azt nem kell tudatosítanom, miközben írok. Bennem alapképek jelennek meg, s ezek köré szerveződik a mese. Az alapképeket vázlatait el is teszem. Pédául a Kippkopp a hóban című mesémben volt egy nagyon erős kép, tudod, amikor Kippkopp a félig halott madárkát a kezében tartja, és ez az élettelen madárka majdnem nagyobb, mint Kippkopp. Rádöbbentem, hogy ez egy piéta kép – vicces ilyet mondani egy gyerekmese rajzáról –, de ha belegondolsz, ez ugyanolyan mélyről jön, mint minden más művészeti alkotás.
- Ezt a piéta motívumot rögtön megláttad a rajzodon vagy csak később vetted észre?
- Később vettem észre, hogy ez lett a központi kép, de aztán ez lett a motorja is az egész történetnek.
-Adódik a kérdés: melyik a központi képe az új Boribon könyvnek?
- Amikor Boribon rájön, hogy nem a tárgyak a fontosak, hanem a barátok, maga az ember. Látod, hogy itt mekkora szenvedély van Boribon mozdulatában? Én ezt tartom a legerősebb képnek az egész könyvből.
- Visszatérve a sátorépítésre. Mióta íródik benned ez a történetet?
A házikóépítés szerepel már a Boribon muzsikál című lemezen is. Érdekes, hogy őrzök egy babaházat az emlékeimben, az volt benne a meglepő, hogy nem találtam a bejáratát, és az ablakait sem lehetett kinyitni. Ez azóta is megfejthetetlen titok számomra: a csukott ház képe. Szerencsére Boribon házikója teljesen nyitott.
- Nehéz rájönni arra, hogy meg kell tudni szabadulnunk a kacatoktól a barátság érdekében! Erre szerintem kifejezetten nehéz ráeszmélni!
Van egy példázat. A szegény és a gazdag emberről szól, akik elkerülnek egy lakatlan szigetre. A gazdag ember rögtön nekilát és egy nagy házat épít magának, telerakja kincsekkel, tévékkel, autókkal. A szegény ember egy padot készít a domb tetejére, és onnan nézi a naplementét. A történet végén a gazdag ember sóvárogva nézi a szegény ember nyugodt szemlélődését, végül odakéredzkedik mellé a kispadra.
Erről meg az a kép jut eszembe, amit Márai Sándor naplójában olvastam: 1945 tavaszán visszajött Budapestre és megpillantotta, hogy a lakását lebombázták. Ekkor Márai leült a járda szélére, nézte a volt lakását, és nagy-nagy megkönnyebbülést érzett. Megkapta a szabadságot.
- Abban a pillanatban valamit nagyon megérthetett.
- Van nekünk egy öreg lakásunk, fel kéne újítani. De hova teszed a tárgyakat, ami már nem kell? A szelektálást mi magunknak kell elvégeznünk, mert ha elszalasztjuk ezt megtenni, akkor gyermekeink már nem fogják tudni, hogy mi belőle az érték, és mi nem az.
- Ez egy rejtett tanulsága a könyvnek?
Így nincs kimondva a könyvben, mert én nem szoktam kimondani a tanulságot. Szerintem nem kell mindent kimondani. Csak azt tudom, hogy erről a helyzetről lehet beszélgetni, és remélem, hogy fognak is erről beszélgetni a szülők a gyermekeikkel. Bartos Erikával közös korosztálynak dolgozunk. Erika is hosszan ír a bunkerépítésről az egyik könyvében. Érdekes lesz, ha egyszer majd összevetik: miben különbözik és miben hasonlít a kettőnk megoldása, gondolatmenete.
Igen, itt ő alakítja az eseményeket. De nemrég szólt valaki, egy kisgyerek, hogy miért nincs neve a cicának. Mert a Boribon történetekben még a kutyának is van neve: Szuszi. A cicusnak meg nincs. Úgyhogy attól tartok, hogy a tizenkettedik mese erről kell, hogy szóljon, mármint a cica elnevezésének történetéről. Még nem tudom, hogy hogyan kap majd nevet, de az biztos, hogy csodálatos név lesz.
- Mi a védjegye a Boribon könyveknek?
Amikor egy Boribon könyv elkészül, akkor beleilleszkedik a sorozatba és egy kis világmindenséggé válik, amiben a gyermek eligazodik, és amiben minden ismerős.. Ilyen a sorozat borítója a téglafalra rajzolt firkával, ilyen a két kiszínezhető oldal az elején és a végén. Fontos, hogy a színező mindkét rajza tartalmaz új információt is! Fontos vizuális elem Boribonék házának berendezése is, ezekkel a mára már igen bohókás, hetvenes évekbeli piros esztergált bútorlábakkal. Ilyenek ma már nincsenek, talán sose voltak. A lámpák, a növények is részei az összképnek. Ezeket nagy örömmel teszem bele az új meg új mesékbe.
- Annipanni is örökifjú, nem?
- De igen!
- Az örökifjúságról jut eszembe, hányban jelent meg a Boribon-sorozat első része?
1958-ban jelent meg a Boribon a játékmackó című könyvem, de az a Boribon, egy szürke, élettelen játékmaci volt, nincs köze Annipanni eleven Boribonjához. Csak annyira jó neve volt a szürke medvének, hogy a Boribon nevet tovább vittem. Tehát az a Boribon nem ez a Boribon, csak a név közös. Azt hittem, hogy a Boribon a játékmackó nem fog ismét megjelenni. De aztán ez a könyvem is önálló életet kezdett élni, s a mai napig kapható.
1970-ben jelent meg aztán a Boribon és Annipanni című könyvem. Igazából ez lett a sorozat első része.
Ha ezekből az évszámokból indulok ki, akkor te nagyon hamar lettél híres. Gondolom, ez akkor sem volt szokványos dolog.
Van erről egy történetem. Egy könyvesbolt előtt álldogált egy fiatal pár. A lány épp azt újságolta a fiúnak, hogy megjelent egy új Marék Veronika könyv. Én akkor huszonnégy éves voltam. Odaléptem a párhoz,és büszkén bejelentettem, hogy én vagyok a Marék Veronika. De nem hitték el! Túl fiatal voltam nekik. Rám ez akkor úgy hatott, mint egy lovaggá avatás.
Én sem tudtam gyerekként elképzelni, hogy hány éves lehetsz, kortalannak éreztelek. Illik hozzád a neved: Marék Veronika! Ez a név nem öreges, mondjuk ha Mányokfalvi Eufrozina lenne a neved, rögtön vénecskének képzeltelek volna.
Valamikor, talán a 80-as években, egy falusi író-olvasó találkozón a gyerekek megdöbbentek, hogy Marék Veronika nem egy kislány. Ők a nevem alapján kislányként képzeltek el! De az is megtörtént velem, hogy mikor boldogan elmeséltem, hogy van két kisfiam, egy gyerek mély felháborodássala azt vágta hozzám: lányfejjel? (Értsd: még férje sincs, de gyerek már igen, s erre még büszke is ez a művész néni?!) Azóta a találkozókon mindig elmondtam, hogy mi, művészek, bizony a leánykori nevünket használjuk, de azért van ám férjünk is.
Az első Boribon könyvek a Móra Könyvkiadó gondozásában jelentek meg. Milyen emlékeid vannak az akkori Móra Kiadóról?
A szerkesztőség a gyönyörű New York palota harmadik emeletén volt. Más volt a lépték, akkoriban sokkal nagyobb példányszámban jelentek meg a könyvek, mint most. Mindig nagy gondoskodással foglalkoztak a gyermekkönyvekkel. Értettek is hozzá. Szeretettel és odaadással fordultak a szerzők felé is, mindig be lehetett látogatni a kiadóba. Tudod, egy kicsit olyan volt a légkör, mint most, egy-egy Pagony-találkozón.
Köszönöm az interjút - és kíváncsian várom a tizenkettedik könyvet és a cica nevét!
