Én még sosem
Kemény Zsófi regénye három, a gimnázium végét taposó fiatal szerelmi, vagy inkább érzelmi háromszöge, melyben a hatalom, a szerelem, a manipuláció és a felelősségvállalás dilemmái közt hányódnak a szereplők, a gimnáziumvégi bulik füsttől és egyebektől homályos, sűrű levegőjében úszva.
1. fejezet
Az eleje
Szilveszter
Ja, valahogy így
Nem tudtam megállapítani, hogy sikerült-e előbb kinyomnom a telefont, mint hogy Zita lecsapta volna. Öt másodpercig még valami kimondottan szokatlan bűntudatfélét is éreztem, mivel talán igaza lehetett a baromságban, amit ordított nekem, viszont csak a saját helyzetét figyelembevéve lehetett igaza, amit minek vegyek figyelembe én. Ugye. Mondjuk, mióta októberben minden megváltozott, időnként figyelembe vettem már, de most nem. Nem vagyok az a bűntudatos fajta.
Ahogy kimérten loholtam a hóban, kicsit fájt, hogy nem örülhetek annak, hogy esik, és hogy úgy egyáltalán van. A hó, tudniillik. Már nem az én játékom ez, nekem fontosabb játékaim vannak, havazzanak a gyerekek, meg a micimackók, én loholni is csak kimérten.
Trombitázásra nem vágytam. Szilveszter éjjeli harsogásra. A petárda belefér, mert az legalább kötődik a tesztoszterontúltengéshez, a bandába verődéshez és a veszélytelenül, szinte egyáltalán nem illegálisan végrehajtott bűnözéshez. Mindig is imádtam eljátszani, hogy ezeket a dolgokat élvezem. Mindig is imádtam eljátszani mindent. Bármit. És megszerezni azokat az embereket magamnak, akik észrevették, hogy csak ripacskodok.
A csávó például, aki beleszólt a kaputelefonba, nem vette észre soha, így a nevét sem jegyeztem meg, pedig évfolyamtársak voltunk harmadik éve. Ja, meg hozzá jöttem épp szilveszteri házibuliba.
- Ágó - mondtam.
- Ki? - kérdezte ő.
- Angyal Ágoston. Megtisztelő, hogy vágod a nevem így három év után, barátom.
- Nyomom a gombot jó? Negyedik emelet, és vágom a neved, te fasz, csak nem hallottam. Vigyázz, pulyka!
Ezt a ,,vigyázz, pulykát” nem tudtam beilleszteni semmilyen megfejtésbe, úgyhogy el is engedtem hamar. Lassan kéne valami, ami érdekel ezen az imádnivaló földön, amellett, hogy minden érdekel, csak aztán ha belekerülök, elég hamar elkezdem én irányítani a dolgokat, onnantól pedig már nem érdekel.
Szép, régi lépcsőház volt, szép, régi lifttel. Volt benne tükör, úgyhogy hát persze, hogy megnéztem magam, megállapítottam, hogy jól nézek ki, grimaszoltam, de még úgy is jól néztem ki, aztán megvolt a pillanat, éreztem, a második és a harmadik emelet között, amikor lőnöm kellett volna egy selfie-t...de nem. A selfie hiánya is lehet szimbólum, és én imádom a szimbólumokat.
Fent tizenöt másodpercig kellett dörömbölnöm, mire valami félrészeg suttyó ajtót nyitott. Őt viszont tényleg nem ismertem, ergo ő nem lehetett az évfolyamtársunk. Ez megnyugvással töltött el, mert ezek szerint van még remény, hogy néhány izgalmasabb formával is lehet itt találkozni. Valójában Toma miatt jöttem csak ide, egyébként lett volna jobb alternatíva is. Sokkal jobb.
Dehát. Toma. Ő a legjobb barátom időtlen idők óta, és azon kevesek egyike, akik tényleg érdekeltek az első pillanattól kezdve. Lehet, hogy Toma igazából kimondottan unalmas, de annyira nem mutat meg semmit magából, hogy képtelenség ezt eldönteni. Ez az a híres titokzatosság, amiért a lányok állítólag vért pisilnek. Mondjuk az én stratégiám pont teljesen más, de mégis működni szokott. Amúgy Tomának Tamás a becsületes neve, csak a szülei Gyűrűk Ura fanok, és ezért Bombadil Toma után akarták elnevezni, és hiába gyűlölték a Tamás nevet, még ez állt a legközelebb a Tomához. Valójában Toma szüleinek egyetlen szimpatikus húzása ez a névadás, úgyhogy ezt kell kiélvezni.
Őt, Tomát akartam tehát számon kérni, hogy miért akart ide jönni ahelyett, hogy mentünk volna valami ennél sokkal felnőttebb buliba a sokkal felnőttebb külsős haverjainkkal, akikkel mondjuk Toma kicsit zavarban volt mostanában, pedig régebben jól kijöttek. Amúgy meg igazából nem is tudom, mi bajom volt ezzel a hellyel, mert végül is nem is tűnt olyan szar bulinak. A fele társaság nem tudott várni éjfélig se a piával, se a virslivel, már most minden szét volt dobálva, a kabátok már most nem fértek el nemhogy a fogason, de az előszobában sem, és már most akadtak lányok, akik nem is olyan soká elkezdenek majd vetkőzni. Meg a szaros konfetti is mindenhol ott volt már. Ezekkel ősellenségek voltunk mindig. Amikor két héttel szilveszter után is konfettit találsz a seggedben, akkor tudod, hogy rossz bulit választottál. Mondjuk mindig rossz bulit választasz; valami mindig elbassza a szilveszteri bulit, csak ez meg már túl mainstream, mármint nem kedvelni a szilvesztert, és én meg nem annyira bírom a közhelyeket. Szóval inkább vágok jóképet a dologhoz.
Azzal kezdtem, hogy félrerúgtam egy lufit, és levettem a bőrkabátom. Ez a kabát még apámé volt, ahogy a nagyon fless színes hippiing is, amit alatta hordtam. Imádtam, ahogy végigmérnek benne az emberek, és szinte hallom, ahogy benyomkodnak valami elborultművész-skatulyába, aztán rám zárják a fedelét, bár lehet, hogy a skatulya nem is fedeles, mindegy. A lényeg, hogy imádtam, hogy nem érdekel, hogy mit gondolnak. A nappaliból valami dubstep alap szűrődött ki, és akkor éreztem, hogy jó helyen vagyok; az igazi gimnazista élet igazi középpontjában, jee, ez kell nekem. Valahol mindig erre vágytam. Valahol.
