Előszó, vagyis Előre szólok
Itt és most elolvashatod, hogyan foglaja össze Kismukk, A hógömb fogságában című könyv egyik főszereplője a velük esett kalandokat! Ha még nem olvastad az első részt, akkor ez egy jó kis kedvcsináló, hogy belevágj, a tavalyi év legnagyobb siker sorozatába, hódítsd meg (újra) a Pantherát, és ismerd meg a küldetést!
A nevem Kismukk, és arról vagyok elég híres, hogy pár napig egy hógömb foglya voltam az osztálytársaimmal. De aztán szerencsésen megmenekültünk, amit most nem mesélek el újra, ha nem gond. Legyen elég annyi, hogy egy ideig hősként tiszteltek minket, aztán már csak mi láttuk magunkat annak, és pár hónap múltán már mi sem. Az ember sajnos könnyen elfelejti, hogy mit is jelent szuperhősként részt venni különféle hátborzongató kalandokban.
Bár én nem felejtettem el, és titkon azt kívántam, hogy legyen még valami hasonló.
És lett is.
Amikor kijöttünk a hógömbből, és végre mind viszszanyertük az eredeti méretünket, én még egy utolsó, szupertitkos akciót hajtottam végre. Mint egy valódi, magányos harcos. Elrejtettem a lekicsinyített hógömböt, aminek a belsejében – bármilyen hihetetlen! − egy valódi hegy van. A Panthera. A hegy belseje pedig iszonyú értékes drágakövet rejt, és a veszé lyes kalandunk után úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha erről a világon senki nem szerez tudomást. Jobb a békesség − gondoltam. Azóta egyvalakinek mégiscsak elmondtam, hogy én rejtettem el a gömböt, és az a valaki (később a nevét is elmondom, csak még nem most) majd leharapta érte a fejemet. De már mindegy volt.
Ugyanis az történt, hogy fogtam a hógömböt a drágakövet rejtő kis heggyel, és elvittem egy játékboltba. És most jön a csel: beraktam a hógömbös polcra, több száz másik közé!
Honnan tudhattam volna, hogy az a lekicsinyített hegy nem is lakatlan?!
A hegyen élő remete, aki magát Recepciósnak nevezte, tett ugyan néhány célzást a népére, de valahogy nem jutott eszembe, hogy azok is ott élnek a hegyen, csak épp a másik oldalán, lejjebb, a szurdokokban és völgyekben, amerre mi nem jártunk. Ha világosan beszélt volna, nem tüntettem volna el egy egész népcsoportot tokkal-vonóval. Mert én tényleg azt hittem, hogy a hegy jóformán lakatlan.
Sajnos késő volt már utólag bánkódni, mert amikor elmentünk az áruházba, hogy újra megvásároljuk a hógömböt, és aztán valahogy megpróbáljuk az eredeti nagyságára visszaméretezni, már nem volt a polcon. Valaki megvásárolta.
Utólag is reméltem viszont, hogy az új tulajdonos nem rázogatta túl gyakran vagy túl erősen, mert akkor nemcsak a Recepciós és Rozika szenvedhetett sérüléseket, hanem az inspirátorok népes tá bora is, pedig nélkülük megállna a Fejlődés Kereke.
Legalábbis ők így tartják magukról, és mióta megismertem közülük valakit, én el is hiszem.
Bevallom, ebben a kalandban nem vettem részt az elejétől kezdve. De a végén aztán mindent bepótoltam! Később pedig minden lényeges információt megszereztem az előzményekről. A lényegteleneket pedig úgy körülbelül hozzáképzeltem, de ilyenből nagyon kevés van, mert szerénység nélkül állíthatom, a pontosság és alaposság a két legfőbb eré nyem. (A harmadik, hogy jól mászok hegyet, a negyedik, hogy egész jól fotózok, ha többet is leírnék, az meg már szinte dicsekvésnek tűnne.)
Szóval nem számít hazugságnak, ha elmesélem, hogy mi zajlott a hógömbben akkor, amikor mi már nem voltunk odabent. Jácint mindent elmondott, és Aura is, na meg Rozika néni, aki egy portás, és azért maradt benne a hógömbben, amikor mi, többiek kimenekültünk, mert elég cikis, kései szerelembe esett a hegyi remetével, a Recepcióssal. Aki egy nagyon csúnya, hosszú hajú öregember, ráadásul még a jelleme is szörnyű. Azt hiszem, Rozika néninek épp elég elfoglaltságot, kihívást és örömet jelent nyugdíjas napjaira. Ízlések és pofonok, azt hiszem, így szokták mondani. Tehát úgy nagyjából minden igaz, ami most következik. De ha valakinek pontosabb információi vannak, megköszönöm, ha tájékoztat, mert akkor kijavítom a naplómban a részleteket.
Ez a krónika tehát az inspirátorokról szól, meg a szabotőrökről, és a Fejlődés Kerekéről. És ha valaki ennek alapján azt hiszi, hogy ehhez neki az ég egy világon semmi köze nincsen, az nézzen szét az otthonában vagy az utcán, és majd rájön, hogy ami csak körülvesz minket (a madarakat, fákat meg hasonlókat leszámítva), abból szinte mindent az inspirátoroknak köszönhetünk. Na, ennyi egyelőre talán elég is lesz. Lapozzunk!
Már nagyon kíváncsi vagy? Akkor feltétlenül szerezd be a kötetet itt és most!
