Dolgozik bennük a mese
Finy Petra új könyvében, a Seprűsrác meséiben Rufusz Rafael megint bajba keveredik. Már elég nagy: nem fél és nem is dacol, hanem önálló, ügyes rosszaságokat ötöl ki. Például verekszik. Vagy csúfolódik. Vagy rombol. Vagy éppen bezárja a húgát a kamrába. Mert nehéz mindig kitalálni, hogy hogyan kell a konfliktushelyzetekben viselkedni. Pedig Rafael épp olyan jó gyerek, mint bármelyik a másik. Seprűsrác segít neki békésen megoldani a problémákat. Olvasd el interjúnkat Finy Petrával Rufusz Rafaelről, mesélésről, gyógyító mesékről!
- Amikor először olvastam a szöveget, kicsit megrémültem ettől a teraszon egyedül söprögetéstől. De aztán a mesék teljesen megváltoztatták ezt. Hogyan alakult ki Seprűsrác figurája?
- Lámpalány figurája félig egy kedves pótanyuka, félig egy mesebeli álomtündér volt, vagyis olyasvalaki, aki oldani tudja az elvalvással kapcsolatos félelmeket, és megnyugtatóan hat egy rémült kisgyerekekre, aki alvásproblémákkal küszködik.
Bögreúr már komolyabb valaki lett, aki az evés körüli hisztériák során józanságával tud hatni egy válogatós, evésgondokkal küzdő gyermekre, ugyanakkor megvan benne az a jovialitás, és derűs türelem, mint egy kedves nagypapában.
Seprűsrác figuráját azért volt nehéz kitalálni, mert először azt kellett pontosan átgondolni, hol lehet az a hely, ahol Rufusz Rafael a büntetését tölti. Olyan teret szerettem volna, ami nem zárt, és ijesztő, például ne csukják be egy szobába, hanem a szabadban van, vagyis tudat alatt sugallja az újrakezdést, a végtelen lehetőségek érzetét, azt, hogy mindig van esély a jóra. Az, hogy nem felnőtt mesél rosszalkodós meséket, egyértelmű volt, hiszen elidegenítően hatott volna, és hogy fiúnak kell lennie, az is nyilvánvaló volt számomra, hiszen fiús rosszalkodásokról furán magyarázhatna történeteket egy lány. Vagány, laza, de mégis empatikus figurát szerettem volna, aki úgy tudja poénokkal oldani a rosszalkodásokban rejlő feszültséget, hogy közben nem bagatellizálja el azok súlyát és következményeit. Ezután pedig szinte már adta magát Seprűsrác karaktere.
- Adrienn rajzait szinte elképzeled alkotás közben, vagy függetlenedsz a már meglévő vizuális világtól?
- A kerettörténetek kapcsán már szinte látom magam előtt Adrienn képeit, ám a belső meséknél „vakon” dolgozom, vagyis a saját képzeletemre hagyatkozom. És mindig hihetetlen élmény látni, hogy aztán egy – egy kitalált történethez, milyen vizuális világot rendel hozzá Adrienn, milyen módon formálja meg, és öltözteti fel a saját fantáziáján átszűrve a figurákat. Ez alkalommal ráadásul szinte szó szerint betekintést nyerhettem az illusztrációs alkotói folyamatokba, mert egy műteremben dolgozunk, és szinte végig mellettem ült, amikor készítette a képeket. Meg kell mondanom, csodálatos élmény volt.
- Annyi mindent tudsz már Rufusz Rafaelről. Milyen gyereknek látod? Ő irányítja a történeteket, vagy te?
- Igen, mindig azt hiszem, hogy sokat tudok róla, aztán akár csak a lányaim esetében, akikről szeretem azt képzelni, hogy nagyon ismerem őket, mégis újra és újra meg tudnak lepni. Ami szerintem teljesen rendben is van, mert a gyerekek kísérletezve, új dolgokkal előállva ismerik meg a világot, úgyhogy ne is legyen másképpen, mert akkor nem menne előre a világ.
Rafael egyébként egy teljesen átlagos kisfiú, attól eltekintve, hogy időként előveszi a varázspálcáját, és életre kelt tárgyakat. De hát az efféle varázsláshoz nem kell varázspálca, van olyan gyerek, aki az ecsettel, a ceruzával, a focilabdával vagy az énekhangjával képes hasonló csodákra. Rufusz Rafael a fantáziájával varázsol.
Egyébként pedig teljes mértékben ő irányít. Seprűsrác például annyira a szívéhez nőtt, hogy szerintem akkor is sokat fog vele beszélgetni, ha épp nincs büntetésben. Én ugyanis úgy látom, hogy talán ő áll a legközelebb a szívéhez és a lelkéhez.
- A történetek keresnek fel téged, amikor írod ezeket a meséket, vagy témákra ötölsz ki történeteket?
- Is-is, vannak ugyanis helyszínek, mint például az ég és a tenger, amikről nagyon szeretek írni, ezért a Felhőváros és Kalapácsfejű cápák birodalma szinte berontott a tudatomba, és megíratta magát. Ugyanakkor viszont alaposan meg kellett tervezni a rosszalkodásokat, és az ahhoz tartozó meséket, mert ez már sokkal kényesebb téma, mint a nem alvás vagy nem evés. A rosszalkodásnak ugyanis sokszor már tétje van. Ezért nem lehetett csupán éreznem, hogy milyen galádságokat követhet el Rafael, hanem kicsit racionálisabban kellett dolgoznom az íráskor.
- Nagyon komoly témákat érint ez a könyv. Kimondjuk, hogy egy "jó gyerek" is elkövethet gonoszságokat (gúny, verekedés), és hogy ezeket kezelni kell. Hogy látod, mennyire beszéljük meg gyerekeinkkel ezeket a szociális interakcióval járó problémákat?
- Ez mindig azon múlik, hogy minket, mostani szülőket, annak idején, gyerekkorunkban mennyire neveltek szociális empátiára. Ha nem, improvizálunk, ami vagy jól sül el, vagy korrigálnunk kell, mert a gyerek olyan, mint a lakmuszpapír, szuper érzékenyen reagálja le az otthoni viszonyokat, és tökéletesen lemérhető rajta a szülők érzelmi intelligenciája. De én azt látom, hogy velünk alapvetően nincsen baj, az életkörülményeink változtak meg annyira, hogy a sok rohanásban talán nem sikerül annyiszor és úgy megbeszélni az lelki és viselkedésbeli konfliktusokat a gyerekekkel, mint régebben. Viszont jön a nyár, amikor ez többszörösen is pótolható. A családi nyaralások ezért is olyan nagyszerűek.
- Seprűsrác meséi gyógyító énmesék. Otthon szoktál így mesélni a lányoknak?
- Szeretik a fejből mesélést, és igen többször volt már ilyesfajta terápiás mesélésre példa. Emma is kapott már egyszer egy ilyen mesét az egyik rosszalkodása után, amikor nagyon-nagyon kiabált. Nem szidtam meg, nem került büntetésbe, csak leültem mellé, és elkezdtem mesélni egy tündérlányról, akinek olyan kemény és nyers volt a hangja, hogy mindenkinek fájdalmat okozott vele. A végén ez a tündér mézet csorgat a hangszálaira, hogy lágyabb legyen a hangja. Emma tudta, hogy miről van szó, mégsem érezte úgy, hogy ki akarom oktatni, amire kapásból durcásan reagált volna. Csak nézett komolyan, azokkal a nagy barna szemeivel, és éreztem, hogy dolgozik benne a mese.
- Sok helyen szoktál mesélni gyerekeknek - elmondod, hogy néz ki egy ilyen foglalkozás? Azonosulnak a gyerekek a hősökkel?
- Könyvtárakba szoktam járni író-olvasó találkozókra, ami azért fantasztikus, mert nem csak az olvasó találkozik az íróval ilyenkor, hanem az író is az olvasójával. És az olvasó, főként a gyerekolvasó, nagyon őszinte: ha érdekes a mese, a vetítés, a bábozás, a játékos kérdések, akkor lelkesedik, ha nem, azonnal látszik rajta, hogy máshol jár képzeletben. Fészkelődik, és megpróbálja valahogy lekötni magát. Nekem eddig mindig szerencsém volt, mert a gyerekek nagy-nagy szeretettel és lelkesedéssel fogadtak. És amikor egy-egy ilyen találkozó során azt hallom, hogy Rufusz Rafaelt például már régi ismerősként üdvözlik, az kifejezetten megható.
