Csikk
Már az első fejezet elovasása után tudtam, hogy ezt a könyvet nem fogom letenni, mégha a vacsora bánja is. Lebilincselő könyv kamaszokról nemcsak kamaszoknak, hanem szüleiknek is. Útkereső road movie Berlinen át, Csikkel és barátaival.
Először a vér és a kávé szaga. A kávéfőző az asztalon áll, a vér a cipőmben. Hogy őszinte legyek, nem csak vér. Mert amikor az idősebbik azt mondta, „tizennégy”, bepisiltem. Egész idő alatt ferdén ültem a hokedlin, mozdulatlanul. Szédültem. Megpróbáltam úgy kinézni, ahogy szerintem Csikk kinéz, ha valaki azt mondja neki, „tizennégy”, de aztán a félelemtől a nadrágomba pisiltem. Maik Klingenberg, a hős. Pedig nem tudom, most miért ez a nagy izgalom. Egész idő alatt világos volt, hogy ez lesz a vége. Mondjuk, Csikk biztos nem pisilt volna a gatyájába.
Egyáltalán, hol van Csikk? Az autópályán még láttam, amint fél lábon beugrik a bozótba, de úgysaccoltam, őt is elkapták. Fél lábbal nem jut messze az ember. Persze a rendőröktől nem kérdezhetem meg. Ha nem látták, akkor jobb, ha nem kezdenek ezzel foglalkozni. Talán tényleg nem vették észre Csikket. És tőlem biztosan nem tudnak meg semmit.Akár meg is kínozhatnak. Bár a német rendőrségnek, azt hiszem, senkit sem szabad megkínozni. Csak a tévében szabad, meg Törökországban.
De behugyozva, véresen ülni az autópályán, egy őrszobán, és a szüleimre vonatkozó kérdésekre válaszolni, azért az se valami gyönyörűség. Talán a kínzás még egész kellemes volna, mert akkor legalább lenne okom az izgalomra.
Legjobb, ha tartom a szám, mondta Csikk. Én is így látom. Most, amikor már tök mindegy. És nekem is tök mindegy. Na ja, majdnem tök mindegy. Mert például Tatjana Cosic nem tök mindegy. Pedig már elég régen nem jutott eszembe. De most, ezen a hokedlin ülve, hallgatva, hogyan zúg kint az autópályán a forgalom, miközben az idősebbik rendőr már öt perce áll a kávéfőző mellett, teletölti vízzel, aztán megint kiönti belőle, megnyomja a gombot, benéz a gép alá, pedig minden idióta láthatja, hogy a dugó nincs bedugva a hosszabbítóba, szóval ilyenkor persze megint Tatjanára kell gondolnom. Mert voltaképpen nem is lennék itt, ha Tatjana nem lenne a világon. Pedig neki semmi köze az egészhez. Zavarosan beszélek? Őszintén sajnálom. Később majd megpróbálom jobban elmagyarázni.Tatjana egyáltalán nem is szerepel az egész történetben. A világ legszebb lánya, és nem szerepel ebben a történetben. Egész úton egyfolytában arról fantáziáltam, milyen lenne, ha látna minket. Ahogy kikukucskálunk a gabonatáblából. Ahogy egy egész köteg slaggal bénázunk egy szeméthegy tetején… Mindig úgy elképzeltem, hogy Tatjana mögöttünk áll, ugyanazt látja, amit mi, és annak örül, aminek mi. De most meg annak örülök, hogy ez csak képzelődés volt.
A rendőr lehúz egy zöld papírtörlőt a tartóból, és felém nyújtja. Most mit csináljak vele? Töröljem föl a padlót? Két ujját az orrára teszi, és rám néz. Ja. Fújjam ki az orrom. Kifújom, mire barátságosan mosolyog. A kínzást alighanema hajamra kenhetem. De hova tegyem a papírtörlőt? Körbepillantottam a padlón. Az egészrendőrőrs szürke linóleummal volt beborítva, pontosan ilyen van a gimnáziumi tornateremhez vezető folyosón is. És a szaga is eléggé hasonló. Pisi, izzadság és linóleum. Látom, Wolkow-t, a tornatanárunkat, amint átviharzik a folyosón,hatvanéves, totál kigyúrt! Gyerünk, srácok! Hoppá! Hoppá! Csattogó léptei zaja, távoli kuncogás a lányöltözőből, és Wolkow pillantása, amint odanéz. Látom a magas ablakokat, a padokat, a mennyezetről lelógó gyűrűket, amelyeket sosem használtunk. Látom, amint Natalie, Lena és Kimberly az oldalbejáraton át bejönnek a tornaterembe. És Tatjana a zöld tornaruhájában. Látom elmosódott tükörképét a tornaterem padlóján, a csillogó nadrágokat, amiket mostanában minden lány hord, a felsőrészeket. Újabban a lányok fele vastag, kötött pulóverben tornázik, és közülüklegalább hárman hoznak orvosi igazolást felmentésre.
Hagecius Gimnázium, Berlin, nyolcadik osztály.
– Azt hittem, tizenöt, vagy nem? – kérdezem, mire a rendőr megrázza a fejét.
– Neeeem, tizennégy. Tizennégy. Mi van már a kávéval, Horst?
– A kávéfőző bekrepált – feleli Horst.
Szeretnék beszélni az ügyvédemmel.
Ez lenne az a mondat, amit valószínűleg mondanom kellene. A megfelelő mondat a megfelelő helyzetben, ahogy azt mindenki tudja a tévéből. De könnyű azt mondani: szeretnék beszélni az ügyvédemmel. Valószínűleg halálra röhögnék magukat. A gond ugyanis a következő: fogalmam sincs róla, voltaképpen mit is jelent ez a mondat. Ha azt mondom, szeretnék beszélni az ügyvédemmel. Valószínűleg halálra röhögnék magukat. A gond ugyanis a következő: fogalmam sincs róla, voltaképpen mit is jelent ez a mondat. Ha azt
mondom, szeretnék beszélni az ügyvédemmel, akkor megkérdik: „Kivel szeretnél beszélni? Ki az ügyvéded?” És akkor mit felelhetnék erre? Még egy ügyvédet sem láttam életemben, és azt sem tudom,
voltaképpen mire való egy ügyvéd. Azt sem tudom, mi a különbség az ügyvéd és az ügyész között. Vagy az államügyész között. Valami olyasmi lehet, mint a bíró, gondolom, és az én oldalamon áll, és sokkal többet tud a törvényekről, mint én. Amúgy ebben a szobában nyilván mindenki sokkal többet tud a törvényekről, mint én. A rendőrök nyilvánvalóan. Persze megkérdezhetném őket. De fogadok, ha most megkérdezném a fiatalabbikat, hogy akkor szükségem van-e ügyvédre, odakiabálna a kollégájához: „Horst! Figyelj, Horsti! Gyere csak! A mi kis hősünk azt szeretné tudni, szüksége van-e ügyvédre. Nézz már ide! Összevérzi az egész padlót, belehugyozik a nadrágjába, és az ügyvédjével akar beszélni!” Hahaha. Nyilván halálra röhögnék magukat. És éppen eléggé kivagyok, hogy ráadásul hülyét is csináljak magamból. Ami történt, megtörtént. Mostanra ennyi elég. Ezen egy ügyvéd sem tud változtatni. Merthogy baromságot csináltunk… ezt csak egy elmebeteg tagadhatja. Ugyan mit mondhatnék? Hogy egész héten otthon hevertem a medencében, kérdezzék csak meg a takarítónőt!? Hogy a disznók fele úgy zúdult le a teherautóról, mint nyári nappal a felhőszakadás? Többet most valószínűleg nem tehetek. Legfeljebb imádkozhatom, Mekka felé fordulva, plusz beletojhatok a gatyámba, több lehetőség nemigen van.
A fiatalabbik rendőr, aki egész normálisan néz ki, csóválja a fejét, és megismétli:
– Tizenöt! Baromság. Már tizennégy évesen büntethető vagy.
Most feltehetően bűntudatosnak kellene lennem, megbántam mindent, satöbbi, de, őszintén szólva, semmit sem érzek. Egyszerűen csak szédülök, de eszelősen. Megvakarom a lábszáram. Csakhogy ahol régebben a lábszáram volt, most nincs semmi. Valami lilás trutymó ragad a kezemre. Ez nem az én vérem, mondtam nekik az előbb. Éppen elég más trutyi is van az utcán, inkább azzal kellene foglalkozni Eközben tényleg azt gondoltam, hogy ez nem az én vérem. De ha nem az én vérem, akkor most hol van a lábszáram? – kérdem én.
Felhúzom a nadrágszáram, alápislantok. Aztán még pontosan egy másodpercem van, hogy elcsodálkozzam. Ha ez filmen peregne, biztos rosszul lennék, gondolom, és most tényleg rosszul is leszek ezen a rendőrőrsön, az autópályán, ami mégis valahogy megnyugtatóan hat. Egy röpke pillanatra még látom, ahogy a tükörképem közelít hozzám a linóleumpadlóról, aztán egy csattanás. És annyi.
