Olvasd el itt Wéber Anikó regényét fejezetről fejezetre!
Olvasd el itt Wéber Anikó új regényének első fejezetét, amelyet most az olvasókkal együtt ír! A fejezet végén két választási lehetőséget találsz, ha tudni szeretnéd, hogyan működik a játék és hol szavazhatsz a folytatásról, kattints ide, és aztán kezdd is el a regényt, olvass tovább!
Örök nap
1. fejezet: Fényhozó kísértet
Dávid a kutya vonyítására ébredt. Júnó úgy nyüszített, mintha csapdába esett volna. Dávid álmosan megdörzsölte a szemét, és ránézett a telefonjára. Mindjárt éjfél. Valami baja lehet Júnónak…
Dávid tudta, hogy apa Angliában van üzleti úton, anya pedig estig dolgozott, és hullafáradtan alszik a hálóban. Gyorsan felkelt, és úgy döntött, egyedül nézi meg, mi történt. Belebújt a papucsába, és kiment a kertbe. Júnó farkcsóválva rohant elé, majd a kapu felé indult. Dávid akkor látta, hogy a kölyke, a két hónapos Dakota már megint kimászott a kerítés alatt, és az út közepén ül.
– Hát ezért nyüszítettél. Visszahozom Dakotát – simogatta meg az anyakutya fejét Dávid. Kinyitotta a kaput, és kisétált a rémült kölyökhöz. Amint leguggolt, Dakota az ölébe ugrott, és összenyalta a kék pizsamáját. Dávid felnevetett, de hirtelen elhallgatott. Az út túloldalán egy fehérarcú lány meredt rá. Úgy nézett ki, mint egy kísértet. Hirtelen éles fény villant. Elvakította Dávidot, ezért gyorsan becsukta a szemét. Amikor kinyitotta, az ágyában feküdt, és gyöngyözött a homloka. Reggel volt, és anya a küszöbön toporgott.
– Belázasodtál éjszaka? Ha még rosszul vagy, holnap sem mehetsz suliba.
– Semmi bajom! Rosszat álmodtam. Ez csak megfázás – morogta Dávid, és kikászálódott az ágyból. Megpróbált visszaemlékezni az éjszakára. Ezek szerint nem történt semmi? Nem ugatott Júnó, és ő nem járt kint? Csak álom lehetett! Hiszen nem is a kék pizsamája van rajta, hanem a fehér. A papucsa is a helyén van.
Dávid kómásan kitámolygott a konyhába. Anya rántottát sütött, miközben a reggeli híreket nézte a tévében.
– Április 13-a van, de igazi nyári időre számíthatunk. Napközben 25-28 fok várható – mondta a csinos meteorológus hölgy. Anya túlkiabálta az adást.
– Vedd le a fehér pizsamádat, még bedobok indulás előtt egy mosást. Öltözz fel, aztán gyere reggelizni!
Negyedóra múlva Dávid már nappali ruhában, unottan hallgatta anyát. Sokkal szívesebben lett volna az osztálytársaival a kiránduláson. Hogy lehet valaki olyan ultrapeches mint ő? Hogyan tudott éppen az első ottalvós osztálykirándulásuk előtt megfázni és belázasodni? Anya persze nem engedte el. Harmadik napja dekkol itthon. Szerda van. Ma este ér haza az osztálya Pécsről. Holnap végre ő is mehet suliba, ami azért jó, mert ez az első éve a hatosztályos gimiben, és a csütörtök-péntek tanítás nélküli nap lesz. Királyválasztás. A tizenegyedikes osztályok fognak versengeni egymással. Ők pedig szavazhatnak, hogy ki legyen a király. Biztosan jó buli lesz. Csak ezt a szerdát kell még kibírni itthon.
– Figyelsz te rám? – nézett rá anya szúrós szemmel.
– Öööö… Mit is mondtál? – kérdezte Dávid.
– Azt, hogy teregess ki a kertben, ha lejárt a mosás. És ne a fülessel a fejeden játssz, mert nem fogod meghallani, ha csöngetnek. Rendeltem pár doboz teát, és ma hozza a futár. A grízes tészta a hűtőben van, ha megéhezel.
– Vettem.
– És ne ülj egész nap a tévé és a gép előtt, inkább olvasd a kötelezőt és menj ki a kertbe…
– Anya, nyugi, nem vagyok már dedós – kezdte Dávid, de hirtelen elhallgatott. Különös érzése támadt. Mintha anya tegnap is ugyanezt mondta volna, és ő ugyanígy felelt volna rá.
Anya nem várta meg a teljes választ. Felvette a körömcipőjét, intett, és már el is ment. Dávid unottan visszahuppant a tévé elé. Kapcsolgatta egy ideig, aztán a telefonjára pillantott. Bence és Norbi, a haverjai most dobtak egy képet. Épp valami kilátóhoz másznak fel az osztállyal… Már általánosban is velük járt egy osztályba, és nagyon örült, hogy a gimibe is mindhármukat felvették. Mennyivel jobb lenne most velük kirándulni! Ráadásul Zsanival is megbeszélt a kirándulásra egy majdnemrandit…
Dávid meghallotta a kapucsengőt. Rohant, hogy átvegye a csomagot, de a kapuban egy kislány meg az anyukája állt.
– Elnézést a zavarásért… Borka labdája beesett a kertetekbe… Lennél olyan kedves, és kiadnád?
– Aha, semmi gond – felelte Dávid, és már fel is kapta a fűben lapuló labdát.
– Milyen aranyos kutyus – mutatott a kislány Dakotára. Dávid már sejtette, mi következik. Az anyuka megkérte, hogy megsimogathassák a kölyköt. Dávid odavitte a kerítéshez, és ahogy tartotta a lihegő kiskuytát, megint olyan érzése támadt, mintha mindez egyszer már megtörtént volna vele. Amikor visszament a házba, kiteregetett. A délelőtt átlagos volt, és izgalmak nélkül telt el. Megjött a futár anya csomagjával. Majd dél körül a szomszéd néni hozott át süteményt a beteg Dávidnak. Később becsöngetett egy idegen fickó, aki a járdájukat akarta újrabetonozni a munkásaival, és Dávid megígérte, hogy átadja a névjegyét a szüleinek. Amint eltűnt a kocsijuk, máris új autó parkolt le a házukkal szemben. Dávidnak hevesen verni kezdett a szíve, amikor meglátta a kiszálló lányt. Azonnal felismerte. Ő volt a kísértet az álmában. A fehér, sovány arcával most is inkább szellemnek tűnt, mint diáknak. Észrevette Dávidot, és odasétált hozzá.
– Szia! – mondta.
– Szia! – felelte meglepve Dávid.
– Te sem vagy suliban? Segítenél nekem és a nagynénikémnek becipelni a bőröndöket és a csomagokat? – tért a lényegre azonnal a lány.
– Jó – nyögte ki Dávid. Semmi más nem jutott eszébe. Pár perc múlva már a csomagtartóból emelte ki a táskákat, miközben érezte, hogy a lány őt bámulja. Zavartan elfordította a fejét, úgy motyogta.
– Rengeteg holmit hoztál.
– Igen. Ideköltözöm a nagynénikémhez – felelte szemrebbenés nélkül a lány, és úgy leste Dávidot, mint egy vadászó macska a zsákmányát.
– A szüleidnek nem fogsz hiányozni? – vetette fel Dávid, csakhogy mondjon valamit.
– Nincsenek szüleim. Apát nem ismertem. Anya meghalt – felelte a lány olyan hangon, mintha csak az időjárásról beszélne.
Dávid végképp zavarba jött. Azt sem tudta, hová nézzen.
– Sajnálom – hebegte.
– Nem kell rosszul érezned magad. Eddig sem otthon laktam, hanem egy kollégiumban. Anyát szinte sosem láttam – magyarázta a lány.
Dávid rámeredt. Nem értette, ki lehet ez a kísértetszerű alak, és miért beszél ilyen érzelemmentesen. A lány, mintha kitalálta volna a gondolatait, bemutatkozott.
– Te is tizenhárom éves vagy, ugye? Én is. Rékának hívnak. Most mennem kell kipakolni és segíteni a nagynénikémnek, de még biztosan találkozunk.
– Az tuti, mivel itt lakom szemben – felelte gúnyosan Dávid. Szerette volna szóba hozni, hogy álmában már látta őt, de nem tudta, hogyan tegye, ezért hagyta elköszönni és eltűnni Rékát. Ő is visszament a lakásba. Anya pár óra múlva hazaért. Dávid megnyugtatta, hogy már teljesen jól van. Alig várta, hogy másnap legyen, és találkozhasson a barátaival a suliban. Álmosan ment zuhanyozni, majd a fehér pizsamáját kereste. Akkor jutott eszébe, hogy kimosták. Benyúlt a szekrénybe, és felvette helyette a kéket. Ledőlt az ágyára, és nagyon hamar elnyomta az álom.
Júnóra ébredt. Vonyított. Keservesen. Dávid ránézett az órájára, és látta, hogy mindjárt éjfél. Tudta, hogy apa külföldön van, anya pedig fáradt, ezért egyedül ment ki megnézni, mi történt. Dakota kiszökött az utcára, és odakint ült. Dávid kinyitotta a kaput, és kiment érte. Amint az ölébe vette, nyílt a szemben álló ház ajtaja, és kisétált Réka. Farkasszemet néztek egymással, majd Dávidot elvakította a fény, és… felébredt.
Megint az ágyában feküdt, megint reggel volt, és anya megint a küszöbről figyelte.
– Belázasodtál éjszaka? Ha még rosszul vagy, holnap sem mehetsz suliba.
– Semmi bajom! Csak rosszat álmodtam. És már ma is suliba akarok menni! – morogta Dávid.
– Azt nem lehet. Szerda van. Az osztályod csak este ér haza a kirándulásról – felelte anya sajnálkozva.
Dávid összezavarodott.
– Az lehetetlen! Tegnap volt szerda. Ma már csütörtök van. Királyválasztás a gimiben.
Anya rémülten megérintette Dávid homlokát.
– Nincs lázad – mondta, majd kisietett reggelit készíteni. Dávid követte a konyhába, ahol ment a tévé.
– Április 13-a van, de igazi nyári időre számíthatunk. Napközben 25-28 fok várható – mondta a csinos meteorológus hölgy. Anya túlkiabálta az adást.
– Vedd le a fehér pizsamádat, még bedobok indulás előtt egy mosást! Öltözz fel, aztán gyere reggelizni!
– De hát én már tegnap kiteregettem, most a kék van rajtam… – kezdte Dávid, de ahogy lepillantott magára, döbbenten látta, hogy nem neki, hanem anyának van igaza. A fehér pizsamapóló volt rajta. Már semmit sem értett. Kómásan átöltözött, majd végighallgatta anyát, aki elmondta, hogy aznap érkezik egy teacsomagja, és a grízestészta a hűtőben van. Amikor elment, Dávid a telefonjára pillantott. Bence és Norbi épp akkor küldték el neki a képet, hogy a kilátóhoz mászik fel az osztály.
Dávid rosszat sejtve pillantott a telefon kijelzőjére. Tényleg 13-a volt, szerda. De ő ezt az egészet egyszer már átélte! Vagy csak álmodta? Megálmodhatja valaki előre az egész napját? Tudhatja előre, hogy mi fog történni?
Dávidnak gyöngyözni kezdett a homloka. Csengettek. Rosszat sejtve indult ajtót nyitni. A kapuban az anyuka állt a kislánnyal. Dávid visszadobta nekik a labdát, és engedte megsimogatni Dakotát. Majd délelőtt átvette a csomagot, délben beengedte a szomszéd nénit a sütivel, délután pedig megkapta a névjegykártyát a betonozó fickótól. Minden épp úgy történt, ahogy álmában. Majd jött az új lány. Réka. Megkérte, hogy segítsen neki kipakolni a kocsiból. Dávid igent mondott, de ahogy vette ki a táskákat a csomagtartóból, hirtelen megint érezte, hogy a lány furcsán bámulja. Mint aki vár valamire. Dávidnak különös gondolata támadt. Belenézett Réka szemébe, és elkiáltotta magát.
– Te tudod!
– Mit tudok? – kérdezte a lány.
– Hogy ez az egész már megtörtént egyszer! Álmomban.
Réka lassan megrázta a fejét.
– Nem álmodban történt. A valóságban. És nem egyszer, hanem kétszer. Én már tegnap is megismételtem a szerdát. Ahogy te is. Csak neked akkor még nem tűnt fel.
– Hát ezért bámultál tegnap annyira? – csapott a homlokára Dávid.
– Igen. Két napja megállt az idő. És senki sem vette észre. Csak te. Meg én – magyarázta a lány. Dávid hitetlenkedve bámult rá. Nem tudta eldönteni, mi döbbenti meg jobban. Az, amit a lány mond, vagy az, hogy ezt ilyen nyugodtan közli. Mintha csak kijelentené, hogy tegnap nem esett az eső.
– Lehetetlen – nyögte Dávid.
– Akkor mivel magyarázod, hogy tegnap és tegnapelőtt is április 13-a, szerda volt?
– Te mivel magyarázod? – dobta vissza a kérdést Dávid.
– Megállt az idő. Ki kell derítenünk, hogy miért és hogyan! És azt is, hogy miért csak mi vettük észre – felelte Réka.
Dávidnak be kellett látnia, hogy a lány logikusan gondolkozik.
– Azt tudjuk, mikor állt meg. Éjszaka. Kijöttél Dakotáért. Hallottam a hangokat, és kisétáltam. Aztán éles fény követketett, és utána az ágyamban ébredtem. Mind a kétszer visszatértem szerda reggelre – folytatta Réka.
– Én is! – kiáltott fel Dávid.
– Na látod. Gyere be hozzánk, mutatok valamit! – mondta a lány, és meg sem várva a választ, beszaladt. Dávid egyre kíváncsibb lett. Felkapott két nagy táskát, majd elindult a kerítés felé, de a kapun nem fért be a batyukkal. Letette a földre az egyik szatyrot, és akkor… megpillantott benne egy könyvet. Az időkezelők története – Hogyan állítható meg az idő? – olvasta a borítón.
Dávid erős kísértést érzett, hogy megfogja a könyvet, és a pólója alá rejtse. Ez a lány az orránál fogva vezeti! Jobb lenne, ha a könyvvel együtt hazalógna, és egyedül derítené ki, mi ez az egész…
A verzió
Bár akkor nem tudná meg, mit akar mutatni Réka… Jobb, ha bemegy, és alaposan kikérdezi – döntött, és besietett a lány után.
B verzió
Dávid villámgyors mozdulattal felkapta a könyvet, és meg sem állt hazáig. Amint becsukta az ajtót, olvasni kezdett.
Ha szeretnél szavazni, hogy merre menjen tovább a történet, olvasd el itt, hogyan teheted!
Az előző hét nyertese az A VERZIÓ lett!
Olvasd el itt a folytatást!
2. fejezet: Rejtélyes nyomok
Hosszú aranyláncon lógott, és egészen réginek tűnt. Elfért Dávid tenyerében. Kerek számlapjára kacskaringós indákat festettek, és a nagymutatója úgy nézett ki, mint a tüskés rózsa.
– Ez egy óra. Mintha egy kosztümös film kelléke lenne – ráncolta a homlokát Dávid.
– Anyukámé volt. Ő a nagyitól kapta, a nagyi pedig a déditől. Most én örököltem – magyarázta Réka.
Dávid a lányra sandított. Nem értette a helyzetet.
– Ugye nem EZÉRT hívtál be hozzátok? Az órát akartad megmutatni? Nagyon szép, meg minden, de én azt hittem, hogy az ismétlődő szerdáról akarsz beszélni. Gondoltam, rájöttél valamire…
– Pontosan! – húzta fel az orrát Réka. – Ez az óra korábban még működött. Egészen szerda éjfélig. Akkor állt meg, amikor megláttalak a sötétben Dakotával.
– Azt akarod mondani, hogy az óra is akkor mondta be az unalmast, amikor az idő?
Réka bólintott. Dávid egyre izgatottabb lett.
– Lehet, hogy azért állt meg az idő, mert elromlott az óra?
– Talán. Vagy épp fordítva: mivel elkezdett megismétlődni a szerda, az óra sem tudja tovább mutatni az idő múlását – töprengett Réka.
– El kéne vinnünk egy óráshoz, hogy megszerelje – túrt a hajába Dávid.
– Túl veszélyes lenne. Amíg nem tudjuk, hogyan működik, ne adjuk idegen kezébe – rázta a fejét Réka. Egészen úgy beszélt, mint akinek egy rejtély megoldása annyi, mint vajjal megkenni egy szelet kenyeret. Dávid ismét azt érezte, hogy itt valami nem stimmel. Ez a lány nem lehet normális. Miért nem fél? Miért nem izgatott? Neki ilyen természetes, hogy megállt az idő?
Dávid szeretett volna nyugodt maradni, de amint megszólalt, hallotta a remegő hangjában a visszafojtott indulatot.
– Akkor mondd meg, te mit akarsz csinálni! Van más ötleted?
A lány, mintha észre sem vette volna Dávid dühét, lassan, álmodozva válaszolt.
– Nem, egyelőre nincs… – Rékát félbeszakította a belépő nagynénikéje. Dávid csak most nézte meg jobban a szembe szomszédját. Úgy nézett ki, mint egy felöltöztetett seprű. Vékony alakján lötyögött a túl bő ruha. Sovány arcát hatalmas, torzonborz haj keretezte, a nyakán pedig egy hosszú sál lengedezett.
– El kell ugranom a munkahelyemre. Közbejött egy sürgős feladat… Addig rendezkedj be nálam – javasolta Rékának, majd Dávidhoz fordult.
– Te vagy Dávid a szemközti házból? Én Viola vagyok. Köszönöm, hogy átjöttél segíteni! Na, legyetek jók! – búcsúzott, és már ott sem volt.
– Tudtam, hogy végül egyedül kell kipakolnom – mondta a becsukódó ajtónak Réka. Dávid fürkészve nézte a lány arcát. Most szomorúnak kellene lennie, de nem az – gondolta. Réka tekintetéből semmilyen érzelmet nem lehetett kiolvasni, Dávid mégis megsajnálta.
– Akarod, hogy segítsek? – pillantott körbe a bőröndökkel teli szobában. Hirtelen megakadt a szeme a behozott csomagokon, és erről eszébe jutott a könyv. Azonnal odaugrott az egyik táskához.
– Ezt akkor vettem észre, amikor behoztam a cuccokat! – lengette meg a magasban a vékony kötetet.
Réka mohón kikapta a kezéből.
– Az időkezelők története – Hogyan állítható meg az idő? – olvasta a borítót, majd megrázta a fejét. – Sosem láttam ezt a könyvet.
– Pedig a te cuccaid között volt – gyanakodott Dávid. Réka megérezhette a hangjában a bizalmatlanságot, mert most először összehúzta a szemöldökét.
– Nem szoktam hazudni. Anyáé lehetett. Az ő lakásában a nagynénikém pakolt össze. Gondolom, azt hitte, hogy az enyém, és berakta a táskába. Én csak a kollégiumi cuccaimat hoztam magammal.
– Nyugi, elhiszem! De nézzük már meg, mit írnak benne! – türelmetlenkedett Dávid. Réka kezdett az idegeire menni. Olyan érzelemmentesen nyitotta ki a könyvet, mintha az egy matematikai szöveggyűjtemény lenne. Végre odalapozott az első fejezethez. Dávid mögé lépett, és a válla fölött pislogott le a szövegre.
– „Hajnalban láttam meg először. Napbarnított arcát megvilágította egy fénysugár. Azonnal tudtam, hogy nekem szánta őt az ég…” – olvasta Réka.
– Fúj! Ez egy nyálas, szerelmes regény – fintorgott Dávid.
Nem tévedett. Vagy fél óráig olvasgatták és lapozgatták a kötetet, de semmi érdekesre nem bukkantak. A főszereplő fickó beleszeretett egy nőbe, és meg akarta állítani az időt, hogy örökre együtt maradhassanak. Egész életét arra áldozta, hogy kitanulja az idő kezelését, sokszor már azt hitte, hogy rájött a megoldásra, de végül nem tudta sem megállítani, sem visszafordítani az évek múlását.
– Még a vége is pocsék – jegyezte meg Dávid, amikor Réka becsukta és az ágyára hajította a könyvet. Ám az lecsúszott a párnáról, és nagy puffanással a földre hullott. Dávid felvette. Szórakozottan rápillantott arra az oldalra, ahol kinyílt. A lap sarka szamárfüles volt. Valaki behajtotta. Talán nem is véletlenül. Dávid kíváncsian simította ki a papírt, és felkiáltott.
– Itt van valami!
– Egy szám. Kétszáznegyvenhét. Fogalmam sincs, mit jelenthet – hajolt fölé Réka. Dávidot most még a nyugodt hangja sem tudta felhúzni. Csak az járt a fejében, hogy meg kell oldania a rejtvényt.
– Talán a 247. oldalra utal! – ötletelt, és sietve odalapozott. Csakhogy ott sem bukkantak semmi érdekesre, hacsak nem lehet annak nevezni egy naplemente leírását.
– És ha nem egyben kell kiolvasni a számokat, hanem egymás után – vetette fel Réka.
– Kettő, négy és hét? – sorolta Dávid. Már lapozott is a második oldalra. Végigfuttatta az ujját a sorokon, és megállt a negyediknél. Majd kiszámolta, mi a hetedik szó.
– GYÖNGYTYÚK – mondta ki hangosan és kicsit csalódottan. Réka azonban felsikkantott.
Dávid döbbenten nézett rá.
– Rájöttél valamire? – faggatta.
– Csak… az anyukám a Gyöngytyúk utcában lakott. Ott van a régi házunk.
– Akkor ez az! Biztosan ott kell folytatnunk a nyomozást. A megállt óra is anyukádé, igaz? Ő biztosan tudott valamit, és jeleket hagyott neked, hogy te is rájöhess a titokra – száguldott Dávid fantáziája. Réka azonban lehűtötte.
– Ez még semmit nem jelent. Csak egy szó – felelte ismét hidegen.
Dávid először az arcára, aztán a könyvre meredt. Úgy tett, minta összeráncolt szemöldökkel a történetbe mélyedne, de valójában azon töprengett, mivel győzhetné meg a lányt. A szeme előtt összefolytak a szavak. Egyedül öt szó maradt éles. SAROK, HARMADIK, SZOBA, RÓZSA és MÖGÖTT. Dávid pislogni kezdett. Most már nagyobb figyelemmel nézte a második oldalt. Az öt szó egymástól távol, különböző sorokban szerepelt. Mégis szinte kiugrottak a szövegből. Nem véletlenül. Sötétebbek és vastagabbak voltak a többi szónál, mivel valaki fekete ceruzával átrajzolta őket.
– Ezt nézd! – intett Rékának. – Ezt az öt szót valaki kiemelte. SAROK, HARMADIK, SZOBA, RÓZSA és MÖGÖTT. Egyértelmű, nem? GYÖNGYTYÚK és SAROK – vagyis a Gyöngytyúk utca sarkán álló ház. HARMADIK SZOBA. A RÓZSA MÖGÖTT. Oda rejthettek valamit. Azt mondtad, a családod háza. Van kulcsod hozzá? Induljunk! – sürgette Rékát. A lányra azonban még mindig nem ragadt rá az izgalom.
– NEM – felelte határozottan. Dávid döbbenten pislogott rá.
– Mi az, hogy nem? – háborgott.
– Jól hallottad. NEM. Azt hittem, te is 13 vagy. Csak tudsz értelmezni egy ilyen egyszerű szót.
– Azt hittem, te is azt akarod, hogy ismét elinduljon az idő. Akkor miért ellenkezel? – próbálkozott Dávid, de Réka egyre hűvösebbnek és távolibbnak tűnt. Mintha elérhetetlen, megfoghatatlan lénnyé vált volna. Kísértetté.
– Már mondtam. Nem megyünk oda – ismételte Réka. Dávid ezen a ponton vesztette el végleg a türelmét. Felugrott és az ajtóhoz rohant.
– Akkor egyedül oldom meg! Kösz a semmit! – ordította, majd bevágta maga mögött az ajtót. Hazáig meg sem állt. Dühösen felszaladt a szobájába, és egészen addig ott maradt, amíg anya hazajött. Anya aggódott, hogy talán megint belázasodott, de Dávid tudta, hogy egészen más baja van. Minden gondolata összekuszálódott. Próbálta összeszedni, mit tudott meg, de mintha szürke köd gomolygott volna a fejében. Semmit sem értett. Kómásan felvette a kék pizsamáját, lefeküdt és azonnal elaludt. Éjfél előtt ébredt. Júnó ugatására. Már automatikusan vette fel a papucsát, amikor hirtelen eszébe jutott valami.
Mi lenne, ha nem mennék ki? Talán akkor másképp alakulna minden. Nem állna meg az idő – reménykedett, és mozdulatlanná dermedt. Csak ült az ágya szélén, és várt. Számolta a másodperceket. Egyre hevesebben vert a szíve, de nem történt semmi… Júnó még mindig vonyított. Egyre hangosabban. Szegény Dakota kint ült egyedül az úton, és senki sem hozta be. Dávid érezte, hogy muszáj kimennie. Nem bírt tovább egy helyben maradni. Kíváncsi lett. Úgy osont a saját házukban, mintha betörő volna. Halkan kinyitotta a bejárati ajtót, majd a kaput, és kiszaladt Dakotáért. Villámgyorsan felkapta, és már futott is vele a házuk felé. Csakhogy megint éles fény villant, mielőtt még elérte volna a kerítésüket. Dávid megfordult… és látta Réka fehér arcát az út túloldalán. Majd egy pillanat múlva felébredt az ágyában. A fehér pizsamája volt rajta, anya a küszöbön állt, és közölte, hogy szerda van. MEGINT SZERDA! Hát már sosem szabadul tőle?
Dávid egész nap ideges volt. Türelmetlenül várta a délutánt, amikor megérkezik Réka a nagynénikéjével, és újra beszélhetnek. Abban reménykedett, hogy a lány meggondolta magát, és végre hajlandó lesz tovább nyomozni. Ám csalódnia kellett. Réka megérkezett, de át sem hívta segíteni Dávidot. Elkerülte. Talán duzzogott. Dávid is megmakacsolta magát. Ő aztán nem fog futni egy lány után! Előbb-utóbb úgy is megtörik, és keresni fogja.
Meglátjuk, ki bírja tovább – gondolta Dávid, és kitartott. Még három napig. A szerda pedig újra és újra megismétlődött. Dávid próbálta megakadályozni, de hiába. Bárhogy tervezte meg a nap zárását, végül mindig ugyanúgy alakult minden: Júnó ugatott, Dávidnak ki kellett mennie, aztán jött az éles fény és az ébredés, majd megint egy szerda.
Dávid egyre idegesebb lett. Magányos volt. Unatkozott. Folyton összerándult a gyomra arra a gondolatra, hogy ha ez így megy tovább, akkor sosem jön el a csütörtök. Sosem találkozhat az osztálykirándulásról megérkező haverjaival. Se Zsanival. Se a külföldről hazatérő apjával. Örökre szerda lesz, és neki örökre itthon kell maradnia egyedül… Pedig gyűlölt egyedül lenni! Mindennél jobban. Annyira, hogy bármit megtett volna, hogy ennek véget vessen.
– Elég volt! – kiáltotta a sokadik szerdán. Akkor, amikor hiába várta, hogy Réka mégis átjöjjön érte.
– Ha nem akar velem nyomozni, nem várok rá tovább! Egyedül elmegyek a Gyöngytyúk utcába, és körbeszaglászom. Úgy sincs ott senki. Menni fog – motyogta az orra alatt, mintha magát győzködné.
Kikapta a zsebéből a telefont, és rákeresett az utcára. Kiderült, hogy nincs is olyan messze. Gyalog negyedóra. Simán végezhet, mire anya hazaér. Bedobott a hátizsákjába egy téli kesztyűt, hogy ne legyenek ujjlenyomatok, egy kalapácsot, hogy legyen mivel betörni az ablakot, és egy rongyot, amivel tompíthatja a törés hangját. Jó, hogy annyi filmben látott már hasonlót – gondolta, ahogy a hátára kapta a táskát. A telefonján nézte az utat, és pontban negyedóra múlva meg is érkezett a Gyöngytyúk utca sarkára. A kerítés magas volt, de simán felmászott rajta, és átugrott a kertbe. Beszaladt a ház mögé, és kifújta magát. Érezte, ahogy a szíve dörömböl a mellkasán: Dam-dam-damdamdam. Nem törődött vele. Ledobta a földre a táskáját, és kivette a kesztyűt. Amint felhúzta, már nyúlt is a kalapácsért, rátekerte a rongyot, majd remegő lábbal elindult az épület felé. Minden csendes volt. Magányos. Dávid a megfelelő ablakot kereste. A nappali üvegajtaja tűnt a legjobbnak. Fellépett a teraszra, és a falhoz simult. Meglendítette a kalapácsot, és…
A VERZIÓ
...egy pillanat múlva apró üvegszilánkok terítették be a terasz padlóját. Túl nagyot ütött, de sikerült: Dávid már be tudott nyúlni a kilincshez, lenyomta, és belépett a nappaliba.
B VERZIÓ
...hirtelen megtorpant. A kalapács megállt a levegőben. Mintha a távolban megmozdult volna egy bokor. Dávid visszafojtotta a lélegzetét, és leengedte a karját. Elindult a bokor irányába.
Ha szeretnél szavazni, hogy merre menjen tovább a történet, olvasd el itt, hogyan teheted!
Az előző hét nyertese az B VERZIÓ lett!
Olvasd el itt a folytatást!
3. fejezet: Különös támadó
Dávid a megfelelő ablakot kereste. A nappali üvegajtaja tűnt a legjobbnak. Fellépett a teraszra, és a falhoz simult. Meglendítette a kalapácsot, de hirtelen megtorpant. A kalapács megállt a levegőben. Mintha a távolban megmozdult volna egy bokor. Dávid visszafojtotta a lélegzetét, és leengedte a karját. Elindult a bokor irányába. Ahogy haladt, egyre biztosabb lett benne, hogy van még valaki a kertben rajta kívül. Próbált nagyon halkan, észrevétlenül lépkedni, de még egy métert sem tett, amikor megreccsent a lába alatt egy gally. Erre a zöld levelek is eszeveszett táncba kezdtek, és kiugrott közülük egy sötét kabátos alak. Dávid gondolkodás nélkül a legközelebbi fa mögé szökkent. Úgy érezte, mintha bújócskát játszana egy tolvajjal. Már ha valóban tolvaj a másik. Ezt nem tudta eldönteni, mert sem az arcát, sem az alakját nem látta jól. Túl távol állt tőle, és hihetetlenül gyors volt. Egyik bokortól a másikig száguldott, majd befordult a ház távolabbi sarkán. Ráadásul földig érő kabátot és nagy karimájú kalapot viselt, mint valami régi vágású bűnöző. Dávid mellkasán ismét dobszólóba kezdett a szíve. Mintha dörömbölésével követelte volna, hogy meneküljön innen. Dávid azonban nem engedelmeskedett neki. Tudni akarta, ki surrant be a kertbe, és miért. Talán ugyanazt akarja, amit ő…
Körbenézett, és amikor látta, hogy tiszta a levegő, visszarohant a házig. A falnak vetette a hátát, és óvatosan elindult annak mentén. Minden neszre megtorpant, de csak a madarak csiripeltek, és az autók dudáltak a távolban. Először semmi szokatlant nem vett észre, aztán megpillantott egy nyitott vasajtót, ahonnan lépcső vezetett a mélybe.
Ez biztosan a pincébe visz – gondolta. Csak egy pillanatig hezitált, és már le is rohant rajta. A sötétség körbeölelte. Tapogatózva kereste a falat, és megtalálta a villanykapcsolót. Amint felkattintotta, sárgás fény árasztotta el a dohos helyiséget. Az első pillanatban Dávid szíve megnyugodott, és abbahagyta a dörömbölést, mert a pince a nagymama kamráját idézte: nem volt benne semmi rémisztő. A polcokon lekvárok, befőttek és zöldséges kosarak sorakoztak, a sarokban pedig egy nagy hordó terpeszkedett. A földön krumpliszsákok hevertek, és…
Dávid szíve mintha elfelejtett volna dobbanni. Most nézett csak a lába elé, ahol egy mozdulatlan test feküdt.
– Réka! – akarta üvölteni Dávid, de nem jött ki hang a torkán. Zavartan leguggolt hozzá, de mielőtt még megragadhatta volna a karját, a lány megmoccant, és felemelte a fejét. Kisimította az arcából a haját, és remegve feltápászkodott a földről.
Dávid mindenre felkészült: Réka kiabálására, őrjöngésére, sírására, rémületére. Csak éppen arra nem, hogy már megint nyugodt, kérdő tekintettel mered majd rá. Dávid állta a tekintetét, de csak azért, mert annyira megdöbbent, hogy még pislogni is elfelejtett. Pár pillanatig vagy percig csak bámulták egymást, aztán Dávid kitört.
– Mi ez az egész? Te meg mi a fenét csinálsz itt? A frászt hoztad rám! – dühöngött.
Réka végre pislogott néhányat válaszul, de még mindig hallgatott.
– Te voltál a kabátos alak a bokorban? Vagy téged üldözött? Mondj már valamit! – követelte Dávid.
Réka oldalra billentette a fejét, és kábán megmasszírozta a homlokát.
– Én… nem tudom. Az biztos, hogy nem viseltem kabátot. Így jöttem – nézett végig magán. Fehér pólója és bőre kísértetiesen világított a sötétben. Dávid megborzongott. Nem tudta, higgyen-e neki.
– Bántott valaki? – kérdezte halkan.
– Fogalmam sincs.
– Mi az, hogy fogalmad sincs? Magyarázd már meg, mit keresel itt! – könyörgött Dávid.
– Láttalak a nagynéném házából, amikor elindultál a táskáddal a hátadon. Valahogy azonnal tudtam, hogy csak ide jöhetsz, ezért utánad szaladtam. Gondoltam, még utolérlek, mielőtt valami hülyeséget csinálnál. Beléptem a kertkapun, és a bejárati ajtóhoz indultam, amikor… – Réka elhallgatott.
– Amikor? – türelmetlenkedett Dávid.
A lány a homlokához kapott.
– Megfájdult a fejem – motyogta. – Nem tudom, mi történt azután. Nem emlékszem másra. Csak arra, hogy állok a bejárati ajtó előtt, kezemben a kulcs… Aztán itt vagyok a pincében, és te guggolsz mellettem.
Dávid felvonta a szemöldökét. Rossz érzése támadt.
– Hol van most a lakáskulcsod? – kérdezte. Réka a zsebébe nyúlt, majd tanácstalanul kihúzta az üres kezét.
– Nincs meg.
– Akkor egyértelmű, mi történt. Láttam egy kabátos alakot. Nyilván ő talált rád, leütött, és elvette a kulcsodat, aztán bedobott téged ide.
– Ez csak feltételezés – merengett Réka.
– Feltételezés??? – Dávid elvesztette a türelmét. Miért éppen ezzel a lánnyal kell megértetnie magát? Miért pont Ő az, aki rajta kívül észrevette, hogy megállt az idő? Vajon tényleg ennyire nehéz felfogású? Pedig nem tűnik ostobának… Lehet, hogy csak megjátssza magát, és valójában eltitkol valamit? – töprengett Dávid, de hangosan egészen mást kérdezett.
– Ha nem hiszel nekem, akkor mivel magyarázod, hogy a kertből a pincétekbe kerültél?
Réka összeszorította az ajkát. Úgy tűnt, eszébe jutott valami.
– Lehet, hogy éppen TE hoztál ide! Honnan tudjam, hogy a kabátos alakot nem csak te találod ki? Én mégiscsak ITTHON vagyok, de TE nem! NEKEM kéne kikérdeznem téged!
– Pontosan tudod, hogy miért vagyok itt – fortyant fel Dávid. – Meg akarom tudni, mire utaltak a könyvben kiemelt szavak. GYÖNGYTYÚK SAROK, HARMADIK SZOBA, RÓZSA MÖGÖTT. Ha te nem segítesz, egyedül nyomozok.
– És mégis hogyan jutottál volna be a házba, ha nem jövök ide? – húzta fel a szemöldökét Réka.
Dávid most először elvörösödött.
– Izé… hát… a nappali ablakán. Kalapáccsal.
– Betörtél volna, mint egy tolvaj! – méregette megvető tekintettel Réka.
– Nem vagyok tolvaj! – kiáltotta Dávid. – Nem akartam elvinni semmit, csak kideríteni, miért állt meg az idő, és miért ismétlődik örökké a szerda. Lehet, hogy neked ez nem zavaró, de nekem igen! Beteg voltam, és lemaradtam az osztálykirándulásról. Csütörtökön mehetnék a sulis királyválasztásra, és találkozhatnék a haverjaimmal. Apa is akkor jön haza a külföldi útjáról. Ehelyett örökké szerda van, és otthon dekkolok. Van fogalmad róla, milyen szar mindig otthon ülni egyedül? – ordította Dávid. Ahogy belelendült, egyre dühösebb lett, és úgy érezte, minden keserűségét ki kell kiabálnia magából. De Réka válasza megint lehűtötte, és meg is lepte.
– És neked van fogalmad róla, milyen minden szerda délelőtt részt venni anyukám temetésén, aztán elköltözni a nagynénikémhez?
Dávid hirtelen elszégyellte magát. Erre nem volt jó válasz. Sosem tudta kiszámítani, mit fog mondani Réka.
– Sa-sajnálom – dadogta. – De… ha neked is ilyen rosszak a szerdáid, akkor miért nem segítesz? Keressük meg, mi van a rózsa mögött, és indítsuk el az időt. Miért nem akarod?
Megint farkasszemet néztek egymással. Réka most először tűnt bizonytalannak, és most először fordult elő, hogy ő kapta el a tekintetét. – Attól tartok, hogy ha kutakodni kezdünk, csak még jobban belekeveredünk, és valami nagyon rosszra bukkanunk…
– De ha semmit sem teszünk, örökre a szerdában ragadunk. Annál nem lehet rosszabb – győzködte Dávid.
Réka elfordult. Dávid már az újabb érveken gondolkozott, de meglepetésére nem kellett előhozakodnia többel. Amikor Réka ismét ránézett, már elszánt és nyugodt volt a tekintete.
– Rendben. Keressük meg, mi van a rózsa mögött, és derítsük ki ezt az egészet!
– Szuper! – vigyorodott el Dávid. – Hogyan kezdjük?
– Menjünk fel, és nézzük meg a bejárati ajtót. Hátha csak elejtettem a kulcsot – ajánlotta Réka.
Dávid felsóhajtott. Nem akart megint veszekedni, ezért átmenetileg feladta, hogy meggyőzze Rékát a kabátos alak létezéséről. Kíváncsian lépkedett a lány mögött. Tettek egy kört a ház körül, és alaposan megnézték a bejárati ajtó melletti bokrokat. Kulcsnak persze nyoma sem volt. Minden csendesnek és kihaltnak tűnt.
– Látod, én megmondtam, hogy valaki leütött. Elvette a kulcsot, hogy egyedül törjön be, és megelőzhessen minket – érvelt Dávid. Réka lenyomta a kilincset, de a zár nem engedett.
– Biztosan nincs bent senki – mondta.
– Lehet, hogy később fog visszajönni, ha már tiszta a terep – találgatott Dávid. – Én azt mondom, hogy használjuk a kalapácsomat, és…
– Szó sem lehet róla! – torkolta le Réka. – Nem fogok betörni anya házába!
– Van jobb ötleted?
– Igen – csillant fel Réka szeme. – A pince. A hordó mögött van egy feljárat a lakásba. Régebben sosem zártuk, talán most is nyitva van…
Dávid csak bólintott. Lerohantak a pincébe, és a hordó mögött megtalálták a másik lépcsőt. Az ajtó valóban nyitva volt. Pár pillanat múlva már a konyhán vágtak át. Réka otthonosan sietett a nappaliba. Dávid követte. Állott levegő csapta meg az orrát. A besütő napsugár megvilágította a szálló-táncoló porszemeket. Volt valami a házban, amitől Dávid hátán futkosott a hideg. Nem tudta eldönteni, hogy az üres polcok és a letakart bútorok miatt látja kísértetiesnek a helyet, vagy tényleg van benne valami titokzatos és rémisztő. Dávid remegő kézzel túrt a hajába, és próbálta összeszedni magát.
Nem lehetek ilyen anyámasszony katonája! Ez csak egy lakatlan ház. Nem lesz semmi bajom – nyugtatta magát, és Rékára nézett.
– A harmadik szoba anyukám dolgozója. Oda sosem léphettem be, de most – kezdte Réka, ahogy lenyomta a kilincset, ám a látvány teljesen lesokkolta, és elakadt a lélegzete. Dávid a válla mögött pislogott be a helyiségbe. A közepén óriási, régi íróasztal terpeszkedett, a falak mentén pedig könyvespolcok és antik szekrények sorakoztak. Ez önmagában még nem lett volna meglepő, csakhogy a szobában MINDENT rózsaminták borítottak. A tapétát. A függönyöket. A terítőket. A szőnyegeket. A könyveket, még a szekrények ajtajait is.
Tétován léptek beljebb. Dávid úgy érezte, hogy még Csipkerózsika kastélyában sem lehetett ennyi rózsa. Káprázott a szeme. Fojtogató volt a levegő és a látvány. Mintha a rózsák a tüskés indáikkal foglyul ejtették volna őket.
– A RÓZSA MÖGÖTT… – motyogta Dávid. – De vajon melyik rózsa mögött?
– Azt hittem, egy apró, nehezen észrevehető virágrajzot kell majd keresnünk. De ha mindenütt rózsák vannak, mihez kezdjünk? – kérdezte Réka.
– Fogalmam sincs – kezdte Dávid, de akkor megakadt a tekintete…
A verzió
...egy faliórán, aminek épp olyan rózsás mutatói voltak, mint Réka megörökölt zsebórájának. Ez nem lehet véletlen! Talán a számlapja mögé rejtettek valamit, és az órával újraindítható az idő?
B verzió
...egy rózsamintás, földig érő tükrön. Az egyik bimbós ág épp olyan volt, mintha kilincs volna. Csak nem titkos átjárót rejt? Ezt jelentené a RÓZSA MÖGÖTT?
Ha szeretnél szavazni, hogy merre menjen tovább a történet, olvasd el itt, hogyan teheted!
Az előző hét nyertese az B VERZIÓ lett!
Olvasd el itt a folytatást!
4. fejezet: Hogyan állítható meg az idő?
Dávid tekintete megakadt egy rózsamintás, földig érő tükrön. Az egyik bimbós ág épp úgy nézett ki, mintha kilincs volna. Csak nem titkos átjárót rejt? Ezt jelentené a RÓZSA MÖGÖTT?
Odaugrott a tükörhöz, és lenyomta az indás kart. A rejtekajtó máris kitárult előttük. Szűk, poros folyosót takart. A mennyezete olyan alacsony volt, hogy Dávidnak le kellett hajtania a fejét, amikor belépett. Előkapta a farzsebéből a telefonját, és azzal világította meg a szürke falakat. Összegörnyedve, lassan elindult előre. Réka csendben követte, mint egy kísértet. Nem lehetett hallani sem a lélegzetét, sem a lépteit. Csak akkor szólalt meg, amikor a folyosó véget ért, és megláttak egy lépcsőt.
– Felfelé visz a padlásra – motyogta, de a szavait elnyomta a lépcsőfokok nyikorgása.
– Mindig is tudtam, hogy van padlásunk, csak azt nem, hogy a házból is fel lehet jutni – folytatta, amikor felértek, és meglátták a ferde falakat. – Eddig a kerti bejáratot ismertem – mutatott egy apró faajtóra. – Látod, ott tudsz belépni az udvarról. Egy vaslétrán lehet felkapaszkodni.
Dávid odarohant, és lenyomta a kilincsét.
– Belülről simán kinyitható – ujjongott, ahogy kitárta, és lepillantott a zöld bokrokra. – Biztosan egy titkos menekülő útvonal a dolgozószobából. Vajon ennyit jelentett a RÓZSA MÖGÖTT? Kell itt még lennie valaminek!
A félhomályban észrevette az ajtó melletti villanykapcsolót, de hiába kattintotta fel, nem történt semmi. Talán rossz az égő? A telefonjával megvilágította a ferde mennyezetet, és azonnal megpillantotta a kerek, rózsamintás burát. Hirtelen egész testében megborzongott.
– A rózsa mögött – suttogta, és minden egyes porcikájában érezte, hogy most tényleg megtalálták, amit kerestek. Innen már nincs visszaút – dobogta a szíve. Ez nagyon veszélyes – üzente az összeszoruló gyomra. Mindenre fény derül – suttogta egy belső hang.
Dávid gondolkodás nélkül, kapkodva odahúzott egy széket a lámpa alá, és fellépett rá. Éppen elérte a burát. Eltekerte balra, és már sikerült is leemelnie. Egy összehajtott papírlap hullott ki belőle. Réka elkapta, kisimította, és a nyitott ajtóhoz rohant vele. Dávid leugrott a székről, és a lány arcát figyelte. Látta, hogy elkerekedik a szeme, majd elsápad, végül összeszorítja a száját.
– Na… Nekem is felolvasod, mi van benne? – noszogatta Dávid, de Réka csak megrázta a fejét. Remegő kézzel átadta a papírt Dávidnak, aki a fény felé fordított az üzenetet, és mohón falni kezdte a betűket.
„HA EGYSZER MEGÁLLNA AZ IDŐ – LEVÉL RÉKÁNAK, A LÁNYOMNAK”
„Még túl fiatal voltál ahhoz, hogy eláruljam neked. Aztán már nem maradt rá lehetőségem. Így itt írom meg mindazt, amit mindenképp tudnod kell arra az esetre, ha egyszer megállna az idő. Mert az idő megállhat. Ha ez megtörténik, te észre fogod venni. Először talán megrémülsz, de előbb-utóbb összeszeded magad, mert erős vagy. Ismerlek. Nyomozni fogsz, és egyre több furcsaságra rájössz majd. Talán addigra, mire megkapod ezt a levelet, már azzal is tisztában leszel, hogy TE állítottad meg az időt. De ha mégsem… nekem kötelességem, hogy elmondjam.
Tartok tőle, hogy egy kicsit zavarosan írok, ezért próbálok a lényegre térni, és minél rövidebben, minél pontosabban összeszedni neked, miről van szó.
Vannak IDŐKEZELŐK a világban. Ők olyan személyek, akik képesek megállítani az időt, és elérni, hogy mindig ugyanaz a nap ismétlődjön.
A nagymamád is időkezelő volt. Ezt a képességét én is örököltem, és biztos vagyok benne, hogy TE is. Réka, ha egyszer majd azt tapasztalod, hogy megáll az idő, akkor tudnod kell:
TE ÁLLÍTOTTAD MEG!
Nem érdemes ezt letagadni. Bizonyíték lesz a megörökölt zsebórád és a dolgozószobám falán lógó óra is. Ezek számlapjain szintén megtorpannak majd a mutatók. Csak akkor indulnak újra, amikor az idő.
Amikor idáig jutsz az olvasásban, biztosan csak még több kérdésed lesz. Miért vagyunk időkezelők? Milyen okból állíthatod meg az időt? Hogyan lehet megállítani, és hogyan indítható újra?
Nos, az elsőre egyszerű a válasz. Ez az időkezelő képesség mindig anyáról lányra száll. Nem lehet megszüntetni, és nem is lehet elfelejteni. Meg kell tanulnod együtt élni vele. Azért sem akartam elárulni neked mindaddig, amíg túl fiatal vagy, hogy ne nyomja a válladat ez a teher. Én is csak 18 évesen tudtam meg a nagyitól, és még így is évekbe telt, amíg elfogadtam.
Neked hamarabb kell szembe nézned vele, de tudom, hogy menni fog. Te nálam sokkal eszesebb, talpraesettebb, nyugodtabb és magabiztosabb vagy.
Térjünk is rá a második kérdésre: milyen okból állíthatod meg az időt? Nos, van egy rossz hírem: saját célra, csak magad miatt nem tudod megállítani. Csupán olyankor, ha a közeledben valaki BAJBA JUTOTT. Csak azért állíthatod meg az időt, hogy neki segíts ezzel. Sok-sok jót lehet így tenni, majd meglátod. Rengeteg embernek megváltoztathatjuk a sorsát, vagy megmenthetjük az életét.
Végül pedig, ami biztosan a legjobban érdekel: hogyan is lehet megállítani és elindítani az időt?
Ehhez nem kellenek varázsszavak, sem bonyolult mozdulatok. Mindössze két feltételnek kell teljesülnie. Ahhoz, hogy megállítsd az időt:
1. egy helyen kell lenned azzal a személlyel, aki bajba jutott.
2. éppen déli tizenkettőt vagy éjfélt kell ütnie az óráknak.
Az újraindításhoz sem kell más, csak hogy:
1. TUDD, ki a bajba jutott személy, és milyen bajtól akarod megmenteni.
2. El kell érned, hogy az a baj ne történjen meg. Ha sikerül elhárítanod a veszélyt, magától újraindul az idő.
Segíthet neked a nyomozásban, ha elmondom: a bajba jutott, aki miatt megállítottad az időt, szintén tudni fogja, hogy ugyanaz a nap ismétlődik, viszont a többi ember észre sem veszi.
Csakhogy…
van egy nehezítő körülmény… Léteznek a világban IDŐZAVARÓK is. Ők nem tudják megállítani az időt, viszont megérzik, ha van a közelükben ilyen képességű személy. Az időzavarókat az önzésük, saját vágyaik vezérlik, és szándékosan bajba sodornak valakit, hogy az időkezelők megállítsák az időt. Ezért légy óvatos, mert ha van a közeledben valaki, aki tud az ismétlődő napokról… nemcsak BAJBA JUTOTT személy lehet, hanem egy IDŐZAVARÓ is, aki direkt sodort veszélybe valakit csak azért, hogy te megállítsd az időt. Rá kell jönnöd, mi az igazi célja, és meg kell akadályoznod!
Csak így indítható újra az idő:
a BAJBA JUTOTT megmentésével
vagy az IDŐZAVARÓ leleplezésével.
Még egy segítség a nyomozáshoz: ha van IDŐZAVARÓ a közelben, akkor őt azok között kell keresni, akikkel a megismétlődő napon már találkoztatok: te és/vagy a bajba jutott személy! Amíg áll az idő, addig sem te, sem a bajba jutott nem tudtok mással kapcsolatba kerülni, csak azokkal, akikkel ezen a napon már összefutottatok.
Nos, azt hiszem, minden lényegeset megírtam. Igaz, lehetne még hosszan folytatni… de egyetlen levélben lehetetlen mindenre kitérni. Én így is biztos vagyok benne, hogy boldogulni fogsz. Bízom benned. Te is bízz magadban!
Utóirat: megszokott, hogy az időkezelők kiskorukban rokonokhoz vagy távoli iskolákba küldik a gyerekeiket, és nem maguk nevelik… Így tartják őket távol a veszélyektől, amíg nem elég nagyok ahhoz, hogy szembenézzenek a család különös képességével. Te sem voltál velem sokat itthon, de tudnod kell, hogy szeretlek.”
ÉDESANYÁD
Dávid zavartan pislogott a levélre. Újra és újra elolvasta. A fejében kavarogtak a gondolatok. Nem tudta, mit higgyen, mit mondjon, mit tegyen. Lehetséges, hogy igaz, amit Réka anyukája írt? Nem lehet csak egy rossz vicc? De hát van rá bizonyíték… Az ismétlődő szerda és a megállt, rózsás zsebóra. Viszont, ha igaz… akkor Réka állította meg az időt, és neki is kell újraindítania. De hogyan?
Ő, Dávid lenne az, aki BAJBA JUTOTT? De milyen bajba??? Gyorsan végigpörgette az emlékezetében a szerdai eseményeket. Nem volt nehéz dolga, hiszen már annyiszor megélte azt a napot, hogy belevésődött az agyába az összes mozzanata. Semmi ijesztő vagy veszélyes nem volt benne… Viszont, ha nincs bajban, akkor miért vette észre, hogy megállt az idő? Csak nem ő az IDŐZAVARÓ? Az sem lehetséges… Az időzavarók állítólag szándékosan idéznek elő rosszat, és épp az a céljuk, hogy megváltozzon az idő múlása. Neki nincs ilyen vágya. Ő épp azt várja, hogy végre eljöjjön a csütörtök, és találkozhasson a barátaival. De akkor mi ez az egész? És mit gondol minderről Réka?
Dávid hosszú percek óta most először pillantott a lányra. Kicsit meg is rémült attól, amit látott. Réka a földön ült. Átkarolta a lábait, és lehajtotta a fejét. Sír? Vagy csak gondolkozik?
Dávid megköszörülte a torkát, de Réka meg sem moccant.
– Ö… Figyelj csak… – kezdte suttogva, de félbehagyta a mondatot, mert a lány erre sem reagált.
Dávid nem tudta, mit tehetne. Újra belepillantott a levélbe, végül sután leült Réka mellé a földre.
– Sajnálom – motyogta, mert ez volt az egyetlen, ami eszébe jutott. Erre a lány végre felemelte a fejét, és találkozott a tekintetük. Dávid megint rosszul tippelte meg, hogyan fog viselkedni Réka. Nem sírt, nem látszott rajta sem szomorúság, sem meglepetés, sem félelem, csak GYANAKVÁS. Fürkészve nézett Dávidra.
– Mit sajnálsz? – kérdezte nagyon-nagyon halkan és hidegen.
Dávid zavartan kereste a szavakat.
– Hát… ezt… az egészet.
– Pontosan mit is?
– Hát… tudod… azt, hogy TE állítottad meg az időt. Meg… hogy… anyukád…
Réka dacosan közbevágott.
– Semmi közöd az anyukámhoz! Ne ismételd el, mit írt! Csak azt mondd meg, hogy te MIÉRT tudsz az ismétlődő szerdáról! – hadarta.
Dávid döbbenten meredt rá.
– Csak nem hiszed rólam, hogy IDŐZAVARÓ vagyok? – kiáltotta dühösen.
– Pedig lehetnél – felelte töprengve Réka.
– Baromság! Én segíteni akarok neked a nyomozásban, nem pedig zavarni!
– Akkor te vagy a BAJBA JUTOTT?
– Nem tudok semmilyen bajról – nyögte Dávid.
– Akkor ki miatt állítottam meg az időt? – kérdezte a lány.
Dávidnak hirtelen eszébe jutott egy lehetséges válasz.
– A kabátos idegen! Aki itt ólálkodott és leütött téged! Mi másért jött volna? Ő is tud arról, hogy megállt az idő, és akadályozni akar a nyomozásban.
– Őt csak te láttad. Én semmit sem tudok róla… Bárki lehet – tűnődött Réka.
– Azért bárki nem lehet… Egy tolvaj nem így néz ki, és nem fényes nappal, a délutáni legnagyobb forgalomban jön betörni… Ez az alak miattad volt itt. Ki más lehetne, mint az időzavaró…
Dávid nem tudta folytatni, mert legnagyobb döbbenetére Réka előrelendült, és befogta a száját. Dávid rémülten pislogott az arcába. Egy pillanatig nem tudta eldönteni, hogy a lány megtámadta haragjában, vagy teljesen megőrült. Aztán meghallotta a nyitott padlásajtón át, hogy odalent, alattuk a bejárati ajtóban kulcs csörren. Már értette Réka viselkedését.
– Maradj csendben – suttogta a lány, és leengedte a karját.
Dávid nagy levegőt vett. – Ez biztosan a kabátos alak. Hinned kell nekem! Ő az időzavaró! – tátogta.
Réka lassan, kábán bólintott. Dávid azonban gyorsan felpattant a földről, a zsebébe gyűrte a levelet, és megszólalt:
A verzió:
– Bújjunk el a házban, és lessük meg őt! Minél előbb le kell lepleznünk!
B verzió: :
– Meneküljünk haza! Ha ránk talál, megtámadhat minket. Téged egyszer már leütött. Időt kell nyernünk, hogy átgondoljuk, mi ez az egész.
Ha szeretnél szavazni, hogy merre menjen tovább a történet, olvasd el itt, hogyan teheted!
Az előző hét nyertese az A VERZIÓ lett!
Olvasd el itt a folytatást!
5. fejezet: A titkos ellenség
– Bújjunk el a házban, és lessük meg, ki az IDŐZAVARÓ TOLVAJ! Minél előbb le kell lepleznünk! – vezényelte Dávid. Legnagyobb meglepetésére Réka azonnal engedelmeskedett. Úgy tűnt, végre hajlandó együttműködni. Felpattant a földről, és a padláslépcsőhöz futott.
– Menjünk vissza a titkos folyosón anyukám dolgozószobájába! – tátogta.
Dávid bólintott. Próbálta hangtalanul követni a lányt, de a lépcsőfokok megreccsentek a lába alatt, a korlát pedig úgy nyikorgott, mintha sírna. Dávidnak minden zajra nagyot dobbant a szíve. Ráadásul a földszinti szűk, ablaktalan járatban alig kapott levegőt, és úgy érezte, valami ránehezedik a mellkasára. Fellélegzett, amikor végre visszaértek a rózsamintás dolgozószobába. Ám a megkönnyebbülés korai volt. A nappali irányából csattanások, majd kopogó léptek hallatszottak.
– Közeledik! – akarta suttogni Dávid, de nem jött ki hang a torkán. Szerencsére Rékának nem volt szüksége figyelmeztetésre. Máris megfordult, villámgyorsan beugrott a szekrénybe, és magára húzta az ajtót. Dávid is búvóhelyet keresett a szemével. A szekrény kicsi volt kettejüknek. A tükrös rejtekajtón nem volt kulcslyuk… Akkor merre, hova menjen, ahonnan láthat is valamit? Tudta, hogy azonnal kell cselekednie, de sehogy sem engedelmeskedett a lába. Mintha gyökeret eresztett volna a rózsás szőnyeg közepén. Se mozdulni, se gondolkozni nem tudott. A tárgyak körvonalai elhomályosultak, és a szeme előtt egyetlen szó villogott olyan óriásbetűkkel, mint egy utcai hirdetőtáblán: ELKAPNAK!
ELKAPNAK! ELKAPNAK! – ismételte a fejében egy kis hang.
EL-KAP-NAK – verte a szíve.
EL-KAP-LAK – kopogta a közeledő cipő.
Dávid a dolgozószoba ajtajára meredt, és megbabonázva nézte, ahogy a kilincset lenyomja valaki. Az ajtó résnyire nyílt, és ekkor Dávid lábába váratlanul visszatért az erő. Ösztönösen a legközelebbi búvóhelyhez, az óriási íróasztalhoz ugrott, és hasra feküdt a fiókjai alatt. Innen nem látott semmit, de érezte, hogy az idegen már BENT VAN, ráadásul egészen közel hozzá. Pár pillanatig moccanni sem mert, majd az asztal széléhez kúszott, és kipillantott alóla. A látványtól a lélegzete is elakadt. Alig néhány centiméter választotta el a tolvajtól! Ha kinyújtotta volna a karját, megragadhatta volna a csizmáját. Pontosan ugyanazt a sötétkék, hosszú kabátot viselte, mint a kertben, amikor kiugrott a bokrok mögül. Dávid most már biztosra vette, hogy ő volt az, akit az udvaron üldözőbe vett, ő vágta fejbe Rékát, majd elvette tőle a ház kulcsát, hogy később visszatérhessen ide. És most itt van. De miért? Ő is a Rékának szánt levelet keresi? Vagy valami mást?
Dávidnak elszorult a torka. Ha a tolvaj kutatni jött, mindenhová be fog nézni, és felfedezi őket. Akkor pedig ki tudja, mit tesz velük… Próbálta követni a szemével az alakot, de a földön hasalva nem látott belőle többet, csak a kabátját és a csizmáját. A fekete, kissé kopott csizma először körbejárta a szobát a falak és a könyvespolcok mentén, majd megtorpant egy sarokban. A tolvaj háttal állt az íróasztalnak, ezért Dávid összeszedte minden bátorságát, és kidugta a fejét a rejtekhely alól. Az alak arcát és haját eltakarta egy barna, karimás kalap. Kesztyűs kezét épp a magasba emelte, és egy rózsás falióráért nyúlt. Dávid látta, hogy az óra indás mutatói a tizenkettes számjegyen állnak, és nem moccannak. Erről azonnal eszébe jutott Réka anyukájának levele. Mit is írt benne a falióráról?
„Réka, ha egyszer majd azt tapasztalod, hogy megáll az idő, akkor tudnod kell: TE ÁLLÍTOTTAD MEG! Nem érdemes ezt letagadni. Bizonyíték lesz a megörökölt zsebórád és a dolgozószobám falán lógó óra is. Ezek számlapjain szintén megtorpannak majd a mutatók. Csak akkor indulnak újra, amikor az idő.”
Igen, ez az a falióra! – gondolta izgatottan Dávid, és megfeledkezve magáról még magasabbra emelte a fejét. Ám az idegen nem vette észre. Túlságosan lefoglalta őt az óra. Lekapta a szögről, megfordította, és felpattintotta a hátlapját. Dávid először azt hitte, hogy újra akarja indítani, de az alak nem a mutatókkal foglalkozott, hanem kihalászott az elem mellől egy rózsaszín lapot.
– Még egy levél! – futott át Dávid agyán, de az ötletet rögtön elvetette. A tolvaj ugyanis kihajtotta a papírt, ami alig volt nagyobb egy cetlinél. Egy ekkora fecnire nem fér el hosszabb írás. Maximum valamilyen utasítás. Anya is hasonlókon szokott üzeneteket hagyni. Ilyesmiket, hogy vegye ki a mosást, vagy szaladjon ki a boltba tejért…
Vajon ezen az elrejtett papírdarabon mi állhat? Ezt is Réka anyukája írta? Miért is nem néztek jobban körbe, mielőtt a betörő megérkezett! Hiszen erre is utalhat a RÓZSA MÖGÖTT…
Dávid nem tudta tovább folytatni a gondolatmenetet, mert a kabátos idegen hirtelen zsebre vágta a rózsaszín papírfecnit, és visszaakasztotta az órát a falra. Dávid épp abban a pillanatban húzta vissza a fejét az asztal alá, amikor a tolvaj megfordult. Látta a távolodó csizmáját, hallotta a becsukódó ajtót, majd a kulcs csörrenését a zárban. A betörő elment, és Dávid csak most eszmélt rá, hogy még mindig nem látták az arcát. Pedig biztosan ő az IDŐZAVARÓ. Ráadásul egy üzenetet is megszerzett!
Dávid csalódottan kimászott az asztal alól, és figyelte, ahogy Réka is kikecmereg a szekrényből.
– Tudod, mi történt??? Talált valamit a faliórában, és magával vitte! – kiáltotta Dávid.
– Iiigen. A kulcslyukon át láttam a hátát meg azt, hogy valamilyen cetlit forgat a kezében.
– Tuti, hogy ő az IDŐZAVARÓ! És nem lepleztük le… Ezt nagyon elrontottuk! – csattant fel Dávid. Dühösen a faliórához ugrott, lekapta a szögről és kipattintotta a hátulját, mintha abban reménykedne, hogy ő is talál benne valamit. Üres volt. Legszívesebben a földhöz vágta volna, de Réka kivette a kezéből.
– Fejezd be a hisztit! – szólt rá kioktatóan.
– Nem hisztizek. Azt csak a lányok szoktak – morogta Dávid, és még idegesebb lett Réka higgadt és nyugodt tekintetétől.
Ennek a csajnak vasból vannak az idegei! Biztosan azért, mert IDŐKEZELŐ. Nem véletlenül hittem szellemnek… – füstölgött magában Dávid, és bizalmatlanul pislogott Rékára.
– Azt mondtad, dolgozzunk együtt! Meggondoltad magad? – ráncolta össze a szemöldökét a lány.
– Persze, hogy nem! Én is tudni akarom, ki az időzavaró! Le kell lepleznünk valahogy!
Réka anyáskodva biccentett, majd egy fiókból papírt és ceruzát vett elő.
– Most mit csinálsz? – kérdezte csodálkozva Dávid.
– Felírom, mit tudunk eddig. Szedjünk össze minden információt, ami segíthet a nyomozásban! Szóval… én vagyok az időkezelő. Csak az időkezelő, a bajba jutott, és az időzavaró tud arról, hogy megállt az idő, szóval te lehetsz a bajba jutott.
– Iiigen – hagyta rá Dávid. – Bár nem emlékszem, hogy lett volna bármi baj vagy veszély az életemben.
Réka bólogatva jegyzetelt.
– Egyértelmű! Az időzavaró akar téged veszélybe sodorni. Biztosan azért állítottam meg az időt a tudtomon kívül, hogy ezt megakadályozzam. Rá kell jönnünk, hogy ki ő, és mit akar tenni veled!
Dávid nyelt egyet. Már az is elég para volt, hogy megállt az idő… De ha arra gondolt, hogy még az élete is veszélyben forog egy őrült miatt, kezdett rosszul lenni. Egyre idegesebb lett, és ezt az érzést csak fokozta, hogy Réka még mindig tárgyilagos, tanár nénis hangon magyarázott.
– Anya azt írta a levelében, hogy csak olyan valaki lehet az időzavaró, akivel már találkoztunk. Szóval fel kell írnunk mindenkit, akivel szerdán összefutottunk. Közöttük lesz a tettes. Kezd te!
Dávid elhadarta a sokszor átélt napját. Gondolatban ismét átélte, ahogy felkel, beszélget anyával, visszadobja a labdát az utcán sétáló nőnek és a kislányának, átveszi a futártól a teacsomagot, süteményt kap a szomszéd nénitől, és beszélget egy idegen munkással, aki le akarja betonozni a járdájukat. Réka figyelmesen hallgatta, és csak néha szúrt közbe egy-egy kérdést, majd Dávid orra alá tolta a jegyzetét.
GYANÚSÍTOTTAK, AKIKKEL TALÁLKOZTUNK:
1. DÁVID ANYUKÁJA
2. A LABDÁS UTCAI NŐ ÉS A KISLÁNYA
3. A FUTÁR A TEACSOMAGGAL
4. AZ IDŐS SZOMSZÉD NÉNI A SÜTEMÉNNYEL
5. AZ ASZFALTOZÓ MUNKÁS
6. A NAGYNÉNIKÉM
7. A TEMETÉST TARTÓ PAP
8. A TAXISOFŐR, AKIVEL ÁTSZÁLLÍTOTTUK A CSOMAGJAIMAT A NAGYNÉNIKÉMHEZ
KÖZTÜK VAN AZ IDŐZAVARÓ!
Dávid felhorkant.
– Az anyukám miért szerepel a gyanúsítottak között? Csak nem képzeled, hogy ő járt előbb a házatokban, és ő akar engem bajba sodorni???
– Nyugi! Én is felírtam a nagynénikémet és a temetést tartó papot, pedig nem gondolom, hogy ők lennének a tettesek. Mindenkinek szerepelnie kell a papíron, akivel találkoztunk, mert így teljes a lista. Fontos, hogy minden szempontot figyelembe vegyünk – felelte kioktatóan Réka.
Dávid úgy érezte, mintha elpattant volna benne valami. Túl sok volt ez a nap. Ordítani akart, és már nem tudta visszatartani. Kifakadt. Hallotta a saját hangját, ahogy mindazt kiabálja, amit eddig csak gondolni mert.
– Hogy lehetsz ilyen nyugodt? Téged semmi sem borít ki? Neked nincs is szíved? Nem is vagy ember? Hiszen az anyukádnak most volt a temetése! Ma tudtad meg, hogy időkezelő volt, és hogy te is örökölted a képességét. Hagyott neked egy üzenetet, amiben megírta, hogy ez milyen veszélyes. Lehet, hogy az időzavaró alak bajba sodor engem. Te pedig mindezek után csak kioktatsz, és… és… úgy viselkedsz, mintha nem is bánnád, hogy mi történt és mi történhet velem!
Dávid kifogyott a szuszból, és elhallgatott. Réka hideg, távolságtartó pillantását kereste, de döbbenten látta, hogy eltűnt. A helyén mintha egy másik lány állt volna. Valaki, akinek kivörösödött, nagy, zöld szeme volt. Akinek szeplők borították az apró orrát. Aki összeszorította a száját, és a kócos haját birizgálta. Ez a Réka nem kísértet volt, hanem igazi lány. Dávid hirtelen rádöbbent, miket vágott a fejéhez, és zavarba jött. Szerette volna elkapni a pillantását, de csak bámulta az ismeretlen Rékát, aki visszanézett rá. Most nem hideg, hanem kétségbeesett volt a pillantása.
– Igenis érdekel, mi ez az egész! Valószínűleg épp MIATTAD állítottam meg az időt! A listaírással csak segíteni akarok! Szerinted mit kéne tennem? Az volna jobb, ha ájuldoznék, visítanék meg bőgnék?
– Neeem – ismerte be Dávid. – Csak hát… valahogy az volna a normálisabb.
– Mitől lenne az normális?
– Hát tudod… minden normális ember megijed és szomorú, ha… ha… – kereste a szavakat Dávid, de Réka közbevágott.
– Ha kimutatod, hogy félsz, elvesztél!
– Miről beszélsz? – meredt rá Dávid.
– Arról, amire eddig rájöttem. A koliban, ahol laktam. Akkor vagy biztonságban, ha nem mutatod, mit érzel – mondta dacosan, szinte kihívóan Réka.
Dávid csodálkozva pislogott rá. Nem igazán tudta, mit mondjon erre. Rossz érzése támadt. Gyorsan elfordult, és újra a listára összpontosított.
– Akkor mi a terved? – terelte el a témát.
– Meg kell figyelnünk a gyanús alakokat – magyarázta Réka. – Holnap kezdjük! Szerinted kit kéne követnünk?
Dávid töprengve újraolvasta a listát.
– Elsőre senki sem tűnt gyanúsnak, de ha jobban meggondolom, szerintem az IDŐZAVARÓ biztosan…
A verzió:
...a futár. Ő bármelyik kertbe beléphet észrevétlenül, és rengeteg emberrel beszélhet. Anyának van telefonszáma a futárszolgálathoz. Megtudhatnánk az útvonalát, és követhetnénk!
B verzió:
...az aszfaltozó férfi, aki a semmiből bukkant fel. Még a névjegyét is odaadta! Tudjuk a címét! Holnap odamehetnénk nyomozni!
Ha szeretnél szavazni, hogy merre menjen tovább a történet, olvasd el itt, hogyan teheted!
Az előző hét nyertese a B VERZIÓ lett!
Olvasd el itt a folytatást!
6. fejezet: Az időzavaró nyomában
– Szerintem az IDŐZAVARÓ az aszfaltozó férfi, aki a semmiből bukkant fel… Még a névjegyét is odaadta! Tudjuk a címét! Holnap odamehetnénk nyomozni! – kiáltotta Dávid.
– Holnap? HOLNAP ISMÉT SZERDA LESZ, MINT MA! – sóhajtotta Réka. – Mindent elölről kell kezdenünk. Neked át kell venned a teacsomagot a futártól. Nekem pedig újra el kell mennem anyukám temetésére. És a ma megtalált levele sem lesz nálam, hanem visszakerül a padlásra, a lámpaburába!
Dávid lefagyott. Ő is tudta, hogy megint szerda lesz. Mégsem gondolta, hogy minden, amit ma elértek, holnap reggelre semmivé válik. Mintha a társasjátékban újra és újra visszahelyeznék őket a startmezőre… Hirtelen nagyon nehéznek és reménytelennek érezte a nyomozást. Ha mindig visszakerülnek a startra, hogyan érhetnének célba?
Összeráncolta a homlokát.
– Nem lesz nálunk anyukád levele, mert visszaugrik az idő szerda reggelre… De akkor az a cetli is visszakerül a rózsás faliórába, amit ma elvitt a tolvaj… Holnap megszerezhetjük, és megtudhatjuk, mi áll rajta!
Réka bólogatott.
– Igen! És szerencsére én EBBEN A HÁZBAN FOGOK FELÉBREDNI. A temetés előtti éjjel itt aludtunk a nagynénikémmel, hogy legyen időnk mindent összepakolni, mielőtt hozzá költözöm. Ma az ő házába megyek haza, de holnap mégis ITT fogok felkelni!!! Lesz időm a padlásra menni anya leveléért, és a falióra hátlapjából is kiveszem a papírt. Aztán megüzenem neked, mi van rajta.
– Oké – kapta elő a telefonját Dávid. – Fent vagy… – akarta kérdezni, de Réka a szavába vágott.
– Nem vagyok fent sehol, és a számomat is feleslegesen írod be a telefonodba. Holnap reggel úgy is eltűnik, ha visszaugrunk az időben. Csak az emlékezetedben bízhatsz! – mondta tanár nénisen Réka.
CSAK AZ A TIÉD, AMI A FEJEDBEN VAN! – gondolta Dávid, és megborzongott. Arra eszmélt, hogy Réka megragadja a kezét, és tollal írni kezd valamit az alkarjára.
– Itt a számom. Jegyezd meg!!! Te is írd fel nekem a tiéd, hogy megtanulhassam! – nyújtotta a kezét.
Dávid szó nélkül leírta a számát a lány tenyerébe, és hagyta, hogy Réka tovább vezényeljen.
– Be kell magolnunk azt is, ki kivel és hánykor találkozik szerdán! Akkor látni fogjuk, mikor nyomozhatunk észrevétlenül – fontoskodott, és már el is kezdett jegyzetelni, majd Dávid orra alá tolta a lapot. Dávid átfutotta, és elismerően nézett Rékára.
Ez a lány nemcsak a hidegvérét tudja megőrizni, hanem az emlékezete is kitűnő! Nekem is össze kell szednem magam! – gondolta, és ismét a lapra meredt.
ÁPRILIS 13. – ÖRÖK SZERDA
DÁVID:
7:30 ébredés
8:15 anyukája elmegy otthonról
8:30 – 9:30 Borka meg az anyukája visszakéri a labdát, megsimogatják Dakotát, utána Dávid kitereget
11:30 – 12:00 jön a futár, majd a szomszéd néni süteményt hoz
13:00 – 14:00 becsönget az aszfaltozó munkás, majd megérkezik Réka és a nagynénikéje, Viola
18:15 Dávid anyukája hazaér a munkából
RÉKA:
7:00 ébredés
8:00 – 10:00 Réka és Viola összepakolnak és becsomagolnak az anyukája házában
10:30 – 11:30 temetés
12:00 – 13:30 ebéd Violával, a csomagolás folytatása, majd út a taxival Viola házához
14:00 érkezés és kipakolás
14:20 Violának be kell mennie a munkahelyére
18:30 hazaér
– Látod, vannak olyan időpontok, amikor valakivel találkozunk. Akkor tudunk nyomozni, amikor mindketten egyedül vagyunk, és szabadon mozoghatunk. Délután kettő után – mutatott az időpontra Réka. Olyan hevesen magyarázott, mintha egy északi-sarki expedíciót tervezne.
– Délelőtt végig a nagynénikémmel vagyok, de te 9 után 11:30-ig nem találkozol senkivel. AKKOR elmehetsz otthonról, és követheted egyedül a gyanúsítottat, az aszfaltozó férfit! Jegyezd meg a névjegykártyáról a címét! Holnap délelőtt ez sem lesz még nálad, hiszen csak délután adja oda. Én kettőkor megérkezem az utcátokba, és csatlakozom hozzád! Estig rájövünk, mit akar a tettes!
Dávid kábán bólogatott. Mindent értett, mégis nagyon furcsán érezte magát. Nem tudott gondolkozni, csak követte Réka utasításait. A lány átadta neki a napi tervet, majd közölte, hogy későre jár, és sietniük kell haza. A padlás felé távoztak, hiszen a tolvaj rájuk zárta az ajtót a Rékától lopott kulccsal. Sietve másztak le a tetőről a vaslétrán, majd szó nélkül tették meg az utat az utcájukig. Dávid épp akkor ért a házukhoz, amikor anya beállt a kocsival a garázsba. Próbálta összeszedni magát, de nem tudott koncentrálni. Úgy érezte, mintha mindez nem is vele történne. Mintha csak egy filmet nézne. Talán azért, mert már olyan sokszor átélte ezt az estét. Megvacsorázott anyával, lezuhanyozott, majd felvette a kék pizsamáját. A karjára meredt, Réka telefonszámára. A víztől elhomályosult, ezért tollal újrarajzolta. Kivette a nadrágzsebéből az aszfaltozó névjegykártyáját, és megnézte rajta a címet. Rákeresett a telefonjával, és meg is találta. Egy kockaépület a gyártelep szélén. Nincs is messze. Ha bringával megy, tíz perc alatt odaér. Az éjjeliszekrényére tette a kártyát, majd lefeküdt, és Réka telefonszámát ismételgette magában. Észre sem vette, mikor aludt el…
Éjszaka ébredt Júnó ugatására, mint mindig. Szélsebesen kiugrott az ágyból, és lefutott a kertbe. Most nem akarta elkerülni az éles fényt. Sőt! Tudni akarta, ki okozza. CSAK AZ IDŐZAVARÓ LEHET! Hegyezte a fülét, és minden pillanatban körbesandított abban bízva, hogy meglátja valahol az aszfaltozó férfit. Biztosra vette, hogy felfedezi valamelyik fa mögött. Ám az udvaruk és az utca is kihalt és csendes volt. Csak Júnó és Dakota vonyítása zavarta meg a békét. Dávid kinyitotta a kaput, és az ölébe kapta a kiskutyát, majd a megszokott menetrend szerint felbukkant Réka is. Lassan kilépett a házuk ajtaján, és megállt a küszöbükön. Dávidra nézett, de most egészen más arcot vágott, mint a többi este. Ő is az időzavarót kereste. Dávid szólni akart hozzá, de ekkor Dakota felvonyított az ölében, majd éles fény villant. Elvakította Dávidot, és amikor ismét kinyitotta a szemét, már az ágyában ébredt.
Dávid döbbenten körbenézett. Megint a fehér pizsama volt rajta. A karjáról eltűnt Réka telefonszáma, az éjjeliszekrényről pedig a tegnap odatett névjegykártya. Réka igazat mondott! Visszaugrottak az időben, ezért minden nyom megsemmisült. Anya a küszöbről faggatta, hogy jobban van-e már. Dávid gyorsan válaszolt, majd rémülten próbálta felidézni Réka számát és a betonozó címét. Sikerült! Idegesen indult reggelizni. Igyekezett úgy viselkedni, mint máskor. Mintha ez is csak egy átlagos szerda volna, amit majd egy átlagos csütörtök követ. Magában azonban számolta a perceket, és várta, hogy anya elmenjen végre. Amint elbúcsúztak, Dávid gyorsan kiteregetett. Majd jött a kislány és az anyukája, és visszakérték a labdájukat, ami beesett Dávidék kertjébe. Dávid visszaadta, és hagyta megsimogatni Dakotát. Amint elmentek, előkapta a telefonját.
09:12
Már rohant is a garázsba a bringáért. Épp akkor pittyegett a telefonja, amikor felpattant rá. Réka üzent.
ANYA LEVELE MA IS OTT VOLT A PADLÁSON, A LÁMPABÚRÁBA REJTVE, AHOL TEGNAP MEGTALÁLTUK. A RÓZSÁS FALIÓRA HÁTLAPJÁBÓL MÉGIS ELTŰNT A CETLI. LEHET, HOGY AZ IDŐZAVARÓ MEGELŐZÖTT???
MÁR MA HAJNALBAN ELVITTE, HOGY NE TALÁLJUK MEG???
Dávid elképedve meredt az utolsó sorra. Ezek szerint az időzavaró sem ostoba. Rájött, hogy nyomoznak utána, és már ma hajnalban belopózott valahogy, és ellopta a titkos üzenetet. Vajon mi lehet az? És hogy jutott be Rékáék házába? Szerda reggel még a kulcsot sem szerezhette meg…
NEM KÉSLEKEDHETEK! MUSZÁJ LELEPLEZNEM! – gondolta Dávid. Zsebre vágta a telefont és elindult. Elhagyta a kertes házakat, átkelt egy nagyobb úton, majd kiért a város szélére, a gyártelephez. Olyan gyorsan tekert, hogy alig tíz perc alatt megtette az utat a betanult címig. Lihegve lefékezett a kockaépület előtt, majd tanácstalanul körbepillantott. Csak most döbbent rá, hogy nincs is terve. Mit tegyen? Bújjon el és várjon, hátha épp erre jön a betonozó férfi?
Dávid megkerülte a kockaépületet, és a hátsó falnak támasztotta a bringáját. Épp akkor, amikor meghallotta, hogy a parkolóban lefékez és megáll egy autó. Óvatosan kilesett a ház sarkán, és megpillantotta az aszfaltozó pasast. Azonnal felismerte, hiszen ugyanazt a ruhát viselte, amit minden megismétlődő szerdán: kék overált, világos pólót. Az arca lebarnult és barázdált volt, a mellkasa hatalmas, a karja pedig izmos. Dávid rémülten a falhoz lapult. Megvárta, amíg a férfi előveszi a kulcsát és bemegy a házba, majd a bejárathoz osont. Eddig minden jól alakult. Az aszfaltozó épp most érkezett meg, és ő megfigyelheti. De hogyan? Csak két ablak volt az épületen, de mindkettő magasan. Dávid egyiket sem érte fel, ráadásul közel és távol nem akadt semmi, amit létraként használhatott volna. A gyártelep szélén csak lezárt raktárak sorakoztak egymás mellett. Ha pedig kijön a férfi és kocsiba száll, követni sem tudja. Olyan sebességgel nem haladhat, hogy a nyomában maradjon.
Dávid tehetetlenségében belerúgott egy kavicsba.
– Fel kell adni – gondolta csalódottan.
– Add – fel! Add – fel! – pattogott az aszfalton a kavics.
– Jól teszed! Túl veszélyes lenne tovább nyomozni – mondta egy kis hang a fejében.
Dávid előkapta a telefonját, hogy üzenjen Rékának. Megjelent előtte a lány arca. Ő bezzeg olyan higgadt és eltökélt volt tegnap. Vajon mit tenne, ha most itt lenne? Feladná?
Dávid összeszorította az öklét. NEM ADHATJA FEL! Most nem! Ez nem olyan, mint a tavalyi focibajnokság, ahol vesztésre álltak. Nem olyan, mint a futóverseny, ahol látta, hogy esélye sincs Norbi ellen. És nem is olyan, mint amikor Bencével fogadtak, hogy melyikük bír több gólt rúgni. Azoknál feladhatta. De most… ha hagyja, hogy az időzavaró győzzön, talán sosem lesz vége a szerdának.
Dávid lassan és nagyon halkan lenyomta a bejárati ajtó kilincsét, majd még lassabban és halkabban bekukucskált. Egy irodát látott: szekrényekkel, kerek asztallal és fotelokkal, néhány polccal és egy íróasztallal, aminél az aszfaltozó férfi ült, szerencsére háttal a bejáratnak. Éppen telefonált, és belemerült a beszélgetésbe. Dávid minden szavát gyanúsnak találta.
– Megtaláltad? Biztos vagy benne? – kiáltotta épp a telefonba. – Esküdni mernél rá, hogy OTT van?
A férfi felkapott egy tollat, és jegyzetelni kezdett.
– Mondd a címeket! Oké, felírtam mindhármat. Még ma elintézem. Majd kereslek, ha végeztem.
A férfi az asztalra dobta a telefonját, majd hirtelen felállt, és eltűnt egy mosdó feliratú ajtó mögött. Dávid fejében elkezdett villogni egy felirat:
MOST! MOST! MOST!
Tudta, hogy azonnal kell cselekednie. Ha látni akarja, milyen címeket írt fel a pasas, addig kell besurrannia, amíg vécén van. Nesztelenül az asztalhoz futott, és felkapta a jegyzettömböt. Elakadt a lélegzete. A lapon a saját címe szerepelt!!! Felette a szomszéd nénié, aki a süteményt hozza majd neki délben. A lap tetején pedig elsőként egy idegen házszám, de szintén az ő utcájukból. Dávid tudta, melyik épületé. Egy kétszintes, rikító rózsaszín házé, aminek a lakóit nem ismerte. Biztos volt benne, hogy az aszfaltozó férfi oda látogat először… Vajon mit keres??? Hát azért csöngetett be hozzájuk minden ismétlődő szerdán, mert valaki megadta a címüket? Az időt is azért állíttatta meg, mert rájött valamire? – Dávid fejében egymást kergették a kérdések, de ekkor megzavarta egy hang. A pasas lehúzta a vécét. Dávid villámgyorsan kifutott a házból, és felpattant a bringájára. Hazaindult. Pontosabban a förtelmes rózsaszín házhoz, ami az utcájuk végén állt. Nagyon gyorsan tekert, de még így is megelőzték. Mire lefékezett egy fánál, a rózsaszín épület előtt már kiszállt a kocsijából az aszfaltozó férfi. Megnyomta a csengőt, és várt. Dávid a távolból figyelte. Fél perc múlva megjelentek a lakók a kapuban. Dávid alig akart hinni a szemének: a labdás kislányt és az anyukáját látta, akiknek reggel engedte megsimogatni Dakotát. Az aszfaltozó férfi benyúlt a zsebébe, és elővette a névjegykártyáját. Magyarázott, és a rossz járdára mutogatott. Az anyuka bólogatott, majd szélesre tárta a kiskaput, és engedte besétálni a férfit. Dávid azonnal elindult feléjük. Hallani akarta, miről beszélnek, és figyelmeztetni szerette volna az anyukát, de ekkor megrezzent a telefonja. Réka üzent.
HA MÉG VAN IDŐD, ÉS NEM VAGY MESSZE, GYERE A TEMETŐHÖZ!
Ennyi állt az SMS-ben. Dávid egy pillanatig hezitált, majd…
A verzió:
megfordította a bringáját, és elindult a temető felé. Tudni akarta, mi történt Rékával. Biztosan azért írt, mert rájött valamire vagy bajba került.
B verzió:
a fának támasztotta a bringáját, és a rózsaszín házhoz futott. Nem akarta szem elől téveszteni az aszfaltozó férfit. Rá kell jönnie, mit tervez ellenük!
Ha szeretnél szavazni, hogy merre menjen tovább a történet, olvasd el itt, hogyan teheted!
Az előző hét nyertese az A VERZIÓ lett!
Olvasd el itt a folytatást!
7. fejezet - Kihez vezetnek a nyomok?
Dávid elindult a temető felé. Tudni akarta, mi történt Rékával. Olyan gyorsan tekert, ahogy csak bírt. Mintha versenyen lenne, amin a nyertes újraindíthatja az időt. Mintha a következő kanyar után maga mögött hagyhatná az ÖRÖK SZERDÁT, és átszáguldhatna a csütörtökbe. Kiért a város szélére, és rátért egy kavicsos útra, ahol még a kövek is azt zörögték a biciklikerekek alatt:
Ö-RÖK-SZER-DA-Ö-RÖK-SZER-DA
Végre meglátta a domboldalon a temetőt, és lefékezett egy orgonabokor árnyékában. Éppen akkor hajtott a kapu elé egy taxi.
Ö-RÖK-SZER-DA-Ö-RÖK-SZER-DA – zörögték a kavicsok a kerekei alatt, ahogy megállt. Réka és a nagynénikéje szálltak ki belőle egy nagy virágkoszorúval. Viola előresietett, a lány viszont az orgonabokrok irányába ment, ahol Dávid várakozott.
Dávid először megkönnyebbült, hogy Rékának nem esett baja, de a lány nyugodt, rezzenéstelen arcát látva megint elfogta a bosszúság és a türelmetlenség.
– Azt hittem, azért hívtál, mert gond van. Épp a betonozó fickó nyomában voltam, amikor iderángattál – morogta.
Réka óvatosan hátrasandított, majd beugrott a bokorba, és maga után rántotta a döbbent Dávidot.
– Rájöttem valamire! – suttogta egészen közel hajolva Dávid arcához. Dávid érezte, hogy elvörösödik. Talán a haragtól? Vagy ma tényleg nagyon meleg van? Nem volt ideje ezen gondolkozni.
– Bökd már ki! – motyogta sietve.
Réka kikukucskált a levelek közül, és a taxira mutatott.
– Látod azt a kocsit? A sofőr ismeri a nagynénikémet. Szívességből kihozott minket a temetésre. Délután is ő fog átköltöztetni az utcátokba.
– Ne és? – értetlenkedett Dávid.
– Írtam neked, hogy a falióra hátlapjából eltűnt a titkos üzenet. A tolvaj megelőzött, és már kora reggel elvitte, mielőtt felkeltem volna. Kimentem az udvarra körbenézni. Minden vizes volt a hajnali esőtől, és a sárban, az ablakok alatt idegen lábnyomokat találtam. Aztán délelőtt megérkezett hozzánk a taxis, kiszállt a kocsiból a sárba, és PONT OLYAN LÁBNYOMOT hagyott maga után, mint amilyeneket az ablakok alatt láttam. Hát nem érted??? A TAXIS A TOLVAJ ÉS AZ IDŐZAVARÓ!
Dávid majdnem felkiáltott meglepetésében.
– De akkor ki a betonozó? Ma délelőtt jártam az irodájában. Keres valamit, és felírta a mi címünket is.
– Lehet, hogy bűntársak… – találgatott Réka. – De a lábnyomok alapján a taxis járt nálunk hajnalban. Ellopta az üzenetet az órából. Amint rájöttem erre, írtam neked. Gondoltam, ha ideérsz a temetés előtt, megjegyezheted az autót és a rendszámát. Nézd meg jól a taxist is, hogy felismerhesd!
– De minek? Délután úgy is látom majd, amikor elhoz titeket az utcánkba.
Most Réka kezdett türelmetlenkedni.
– Minden perc számít, nem? Minél előbb leleplezzük az időzavarót, annál kevesebbszer kell újraélnünk a szerdát. Viola néném beszélgetett a kocsiban a taxissal, így megtudtam, hogy ő is az utcátokban lakik, és nemsokára hazamegy ebédelni. Ha körbeszaglászol a környéketeken, megtalálhatod a házát.
Dávid kilesett a levelek közül. A sofőr épp akkor szállt vissza a kocsijába. Hosszúujjú, kék inget viselt. Világosszőke haja és tejfehér bőre volt.
– Nem rémlik, hogy láttam volna az utcánkban – suttogta Dávid, de Réka már nem rá figyelt. Kiugrott a bokorból és elköszönt.
– A nagynénikém már keres. Mennem kell. Írj, ha rájöttél valamire! – intett és elfutott. A taxi közben elindult a lejtőn, és kiért a betonútra. Dávid a bringájára ugrott és követte, ám a városban hamar elvesztette szem elől. Csak abban bízhatott, hogy Rékának igaza lesz, és megtalálja a kocsit az utcájukban. Amint befordult a sarkon, lassított, és minden ház udvarába benézett. Először még izgatottan, reménykedve, majd egyre csökkenő kedvvel. Nem talált semmit. Dávid elérte az utca végét, és már épp visszakanyarodott, amikor megpillantotta az élénkrózsaszín házat és a kertjében a taxit.
Nem akart hinni a szemének. Mit keres a labdás kislány és az anyuka udvarában a kocsi??? ITT él a taxis? Ő az apuka?
Dávidot megzavarta a gondolkodásban a berregő telefonja. Gyorsan a zsebébe nyúlt. 11:20-ra állította a figyelmeztetőt, hogy ne feledkezzen el a futár érkezéséről. Indulnia kellett. Sietve hazatekert, és pár perc múlva jött is a futár. Dávid most nézte meg először alaposan. Magas, sovány, borostás srác volt. Alig lehetett 25-26 éves. Szórakozottan és gyanútlanul adta át a teacsomagot, még csak nem is nézett Dávidra. Látszott, hogy máshol járnak a gondolatai. Amint elment, Dávid bekapott egy keveset a grízes tésztából, bár nem volt étvágya. Lassan egy hete ugyanazt a tésztát kellett megennie… Már épp végzett, amikor ismét csengettek. Dávid most nagyobb kedvvel ugrott az ajtóhoz. A szomszéd Bori néni hozott buktát, és az ő süteménye olyan finom volt, hogy még sokadszorra sem lehetett megunni. Dávid megköszönte, betömött egyet a szájába, majd a telefonjára nézett. Még két órája maradt Réka érkezéséig. Úgy döntött, addig visszamegy a rózsaszín házhoz. Most gyalog közelítette meg. Először a kerítéshez lapult, majd meglátta, hogy a szőke taxis épp beül a kocsijába. Gyorsan a gesztenyefa mögé ugrott, és onnan figyelte, ahogy a labdás kislány és az anyukája integetnek a távolodó taxisnak.
Tényleg ő a férj. És ha ez igaz, akkor a felesége is benne van a buliban. A betonozó pedig a bűntársuk – gondolta Dávid, és megborzongott. Hirtelen hatalmasat tüsszentett. Rémülten kapott a szájához, és a fa törzséhez simult.
NEM VETT ÉSZRE! NEM VETT ÉSZRE! – mondogatta magában, de hiába: már hallotta is a közeledő lépteket. Dávid óvatosan kilesett a fa mögül, és farkasszemet nézett az anyukával. Egy pillanatra a szívverése is elállt. Fogalma sem volt, mivel magyarázza a bujkálást.
– Én… izé… – kezdte bizonytalanul, majd elakadt. Legnagyobb meglepetésére az anyuka elmosolyodott.
– Nahát! Dakota gazdája! Te vagy az a fiú, aki reggel visszadobta a lányom labdáját. Borka azóta is a kiskutyátokról beszél – mondta egy szuszra.
Dávid válaszul megköszörülte a torkát, a nő pedig már folytatta is.
– Melinda vagyok. Ringné Melinda – mutatkozott be.
– Mi-mihályi D-dávid.
– Aha! Mihályi Anikó fia! Emlékszem az anyukádra, egyszer már találkoztunk. Ebédeltél? Nézz be hozzánk egy kicsit! Van buktánk. Borka örülni fog neked – hadarta Melinda, és válaszra sem várva elindult. Dávid utána eredt, de minden lépés nehezére esett. Mintha vasgolyókat bilincseltek volna a lábához. Sehogy sem tudta hová tenni ezt az egészet. Az előbb még azt hitte, hogy ez a család gonosz, de most… elbizonytalanodott. Vagy ez a kedves invitálás csak csel, hogy Melinda foglyul ejtse?
A nő felkapta a küszöbön ácsorgó kislányát, és felemelte a magasba. Együtt nevettek. Dávid rájuk bámult. A taxis világosszőke volt, Melinda és a kis Borka viszont fekete hajú.
– Nézd csak, kit hoztam magammal! Dakota gazdáját – kiáltotta Melinda a lányának. Dávid követte őket. A ház belülről jobban nézett ki, mint kívülről. Ízléses, vajszínű ülőgarnitúra foglalta el a szoba közepét, körben pedig festmények lógtak a falakon. Az ablakokban temérdek virág nyílt, és az asztalon is állt egy váza tulipán. Minden hihetetlenül tiszta, világos és modern volt. Ez az otthon inkább tűnt egy amerikai családi film forgatási helyszínének, mint bűntanyának. Dávid a látványtól felbátorodott.
– Láttam elmenni a férjét – mondta merészen.
– Vissza kellett mennie dolgozni – bólogatott oda sem figyelve Melinda. Épp buktákat pakolt egy tálra.
Dávid ettől még inkább felbátorodott, és megkockáztatott egy újabb megjegyzést.
– Délelőtt egy aszfaltozó férfi járt az utcában – mondta lassan, és fürkészve nézte Melinda arcát. Ám a nő kicsit sem tűnt rémültnek, gyanakvónak vagy furcsának. Nem kapta fel a fejét, még csak a szeme sem rebbent, ahogy válaszolt.
– Nálunk is járt. Egészen olcsó árajánlatot tett. Említettem is a férjemnek, hogy meg kéne fontolnunk. A kocsibeálló és a járda is borzalmas állapotban van, és a férfi már a jövő héten megcsinálná.
– Felfogadják őt a munkára? – kérdezte izgatottan Dávid.
– Még nem döntöttünk. Mondta, hogy a közelben van az irodája, és bármikor felkereshetjük. Itt hagyta a névjegyét is. Jót beszélgettünk. Nagyon érdeklődő volt – felelte Melinda. Hozta a tálcát, és lehuppant az egyik fotelba. Dávid bizonytalanul leült a kanapé szélére, és ismét gyanakodni kezdett, csak most a betonozóra. Eszébe jutott a fickó jegyzete a három utcabeli címről.
– Érdeklődött? Mi iránt? – faggatózott merészen. Melinda vett egy buktát a szalvétás tányérjára, és olyan óvatosan ette, hogy egyetlen morzsa sem eshetett a földre.
– Csak a szokásos dolgokról. Mikor költöztünk ide? Szeretünk-e itt élni? Mondtam neki, hogy még csak fél éve jöttünk az utcába, de imádjuk. Én még itthon vagyok Borkával, mert ősszel kezdi az ovit, és rengeteget sétálunk a környéken, amíg a férjem dolgozik. Neki temérdek a munkája. Sokszor késő estig dolgozik. Szegény csak akkor volt hosszabb pihenőn, amikor elütötték.
– Elütötték? – csodálkozott Dávid.
– Egy őrülten száguldó, ittas fickó! Borzalmas volt! A régi házunk előtt történt. Szerencsére csak a karja tört el a férjemnek, de ha nem ugrik félre, meg is halt volna – motyogta Melinda.
– Sajnálom – hebegte zavartan Dávid, és hogy tegyen valamit, a telefonjára pillantott. Most vette észre, hogy mindjárt két óra lesz. Akkor fog hozzá is becsöngetni a betonozó.
– Mennem kell – állt fel hirtelen. Melinda kikísérte, karján Borkával, aki még integetett is neki.
Dávid hazafelé tartva átgondolta a látogatás minden mozzanatát. Semmi gyanús nem volt benne. Melinda közvetlen, kedves és nagyon közlékeny. Ha ő vagy a férje lenne a tolvaj és az időzavaró, akkor titokzatosabban viselkedett volna. Különben is, csak annyit tudnak, hogy pont akkora cipőt hord a taxis, mint az igazi tolvaj. Két egyforma méretű lábnyom még nem bizonyíték…
Épp a kapujukhoz ért, amikor a betonozó lefékezett a házuk előtt. A férfi azonnal észrevette őt.
– Itt laksz? – kérdezte bevezető helyett.
– I-igen – dadogta Dávid.
– Nagy József vagyok – mutatkozott be. – A szüleiddel szeretnék egyeztetni.
– Dolgoznak.
– Nem gond, visszajövök később. Mondd meg nekik, hogy a cégem jó áron lebetonozza a járdátokat. Itt a névjegyem. Nincs messze az irodám, ott is kereshetnek, de holnap estefelé is járok erre…
Dávid közbevágott. Hallotta a saját hangját, de maga is meglepődött a bátorságán.
– Ha a szüleim már ma keresnék… délután az irodájában?
Az aszfaltos fickó megvakarta a fejét.
– Ma délután? Nem, ma már nem megyek be az irodába. Majd holnap este erre jövök, és akkor beszélhetnek velem. Minden jót! – intett Dávidnak, és már el is fordult.
Dávid követte a tekintetével, majd izgatottan figyelte, ahogy az ismerős taxi megáll a szemközti háznál, és kiszáll belőle Réka. Már futott is segíteni a lánynak. Kipakolták a cuccát, és Viola kedvesen és sokadszorra is bemutatkozott neki. Amint kettesben hagyta őket, Dávid hadarni kezdett.
– Figyelj, megvan, hol lakik a taxis! Beszéltem a feleségével. Tök normális és átlagos. Nagyon közvetlen volt, még a férje balesetéről is mesélt. Nem hinném, hogy ő vagy a taxis az időzavaró. Viszont a betonozó járt náluk is, és faggatózott. Nagyon gyanús alak. Délelőtt láttam az irodájában, amint három címet ír fel: a rózsaszín házét, ami a taxis családjáé, az enyémet és a szomszéd néniét. Valamit keres. Szerintem ő a tolvaj, és azért állította meg az időt, hogy nyugodtan kutathasson.
– És akkor mivel magyarázod a lábnyomokat? – kérdezte Réka.
– Olyan cipőt hord, mint a taxis. Menjünk vissza a betonozó irodájához, és nyomozzunk! Ma délután nem lesz ott. Elárulta nekem. Van az épületen, a magasban egy bukóablak… Délelőtt is nyitva volt. Ha bakot tartok neked, te eléred… Azon talán bemászhatunk és szétnézhetünk…
Dávid legnagyobb meglepetésére Réka nem ellenkezett és nem aggodalmaskodott. Amint Viola elment a munkahelyére, ők is útra keltek Dávid bringáján. Réka a csomagtartón utazott. Lassan haladtak, de háromra a gyártelepre értek. Elhagyatott volt a környék, ezért senki sem látta, ahogy körbejárják az épületet, majd Dávid bakot tart Rékának. Szerencsére nyitva volt a bukóablak a magasban. A lány épphogy elérte. Benyúlt a résen a kilincshez, majd elfordította, és szélesre tárta az ablakot. Hihetetlen gyorsan és ügyesen belekapaszkodott az ablakkeretbe, és felhúzta magát. Dávid elképedve nézett utána. Még akkor is ott állt és felfelé bámult, amikor Réka már bentről kinyitotta neki a bejárati ajtót.
– Szerencsénk van! Belülről nyitható! Gyere már! – intett Dávidnak.
Dávid elismerő pillantást vetett Rékára, és követte az irodába. Pár percig szótlanul kutattak a fiókokban és az asztalon, majd Réka felsóhajtott.
– Nincs itt semmi. Sejthettük volna! Ha olyan értékes dolgokat tartana itt a betonozó fickó, akkor nem hagyná őrizetlenül az irodát egy nyitott ablakkal…
– Lehet, hogy szimpla tolvajok nem találnának itt értékes holmit. Valóban nincsenek gépek, se semmi drága cucc, de attól mi még rábukkanhatunk fontos nyomokra – érvelt Dávid.
– Például? – húzta fel a szemöldökét Réka.
– Például különös feljegyzésekre. Olvass bele minden füzetbe, amit találsz! – kérte Dávid, és ő is a kezébe vett és kinyitott egy mappát. Azonnal felkiáltott.
– Ezt nézd! Egy hosszú névsor. Ez is lehet nyom!
– Talán csak az ügyfeleinek a listája – lépett mellé közönyösen Réka.
– Moharos Róbert, Szerencsi Jakab… – olvasta Dávid, aztán egy pillanatra kihagyott a szívverése. Megakadt a tekintete a saját édesanyja nevén.
– Mihályi Anikó! Ő az édesanyám! – ordította.
– De nem csak az ő neve van itt! A nagynénikémé is! – sikkantott Réka, de Dávid akkor már a lap aljára meredt, ahol bekeretezve, három felkiáltójellel ez állt: RING CSALÁD!!!
– A Ring család is szerepel a listán, mármint a taxis, a felesége és a kislányuk! Mi-mit akarhat ezektől az emberektől a betonozó? – nyögte Dávid. Réka válaszra nyitotta a száját, de ekkor megszólalt a csengő. Mindketten összerezzentek és egymásra néztek. Dávid tért először magához. Felugrott az íróasztalra, és kipillantott az ablakon. Alatta, az ajtó előtt egy magas, sovány srác állt. A FUTÁR!
Dávid gyorsan lebukott. Kóválygott a feje. Már semmit sem értett. Minden csak egyre bonyolultabb lett. A BETONOZÓ, a RING CSALÁD és a FUTÁR… Hát mindenki belekeveredett valahogy ebbe az ügybe?
Réka kérdő tekintettel, várakozva nézett rá. Dávid a szavakat kereste.
– Az a fickó van itt… a-aki a cso-csomagot hozta ne-künk délelőtt. A futár – makogta alig hallhatóan.
– Mit akarhat? – suttogta Réka.
– Gőzöm sincs – felelte Dávid.
Réka arca megváltozott. Dávid döbbenten nézte, és várta, mi következik. A lány megint olyasmit mondott, amire álmában sem gondolt volna.
– Hát engedjük be, és kérdezzük meg tőle!
– Ugye csak viccelsz? – hüledezett Dávid.
– Majd azt mondjuk neki, hogy az aszfaltozó rokonai vagyunk, és itt hagyott minket egy rövid időre…
Dávid szóhoz sem jutott. Csönd lett. Pár pillanatig csak a saját szívverését hallotta, aztán válaszolt.
A verzió:
Rendben, nyissuk ki az ajtót a futárnak és beszéljünk vele! De legyünk nagyon óvatosak!
B verzió:
Ez őrültség! Inkább várjuk meg, amíg elmegy, és kövessük! Láttam az ablakból, hogy bringával van.
Ha szeretnél szavazni, hogy merre menjen tovább a történet, olvasd el itt, hogyan teheted!
Az előző hét nyertese az A verzió lett!
Folytasd itt a történetet!
8. fejezet - Üldözés a labirintusban
– Rendben, beszéljünk a futárral! De legyünk nagyon óvatosak! – vezényelt Dávid.
Szeretett volna bátornak és erősnek tűnni, de a teste megint nem engedelmeskedett. A szíve azt dobogta: TE-BO-LOND! TE-BO-LOND! A fejében a kis hang pedig arra figyelmeztette: EZ TÚL VESZÉLYES! A karja és a lába meg sem moccant, csak a szemével követte, ahogy Réka fürgén az ajtóhoz ugrik, és lenyomja a kilincset.
Dávid nagyot nyelt, és farkasszemet nézett a küszöbön álldogáló futárral.
– Ööö… khm… – mondta a futár.
– Hú… izé… – felelte minden erejét összeszedve Dávid.
– Üdvözöljük! Nagy József betonozó unokahúga vagyok – hazudta szemrebbenés nélkül Réka.
Dávid és a futár meglepetten és tanácstalanul meredtek rá. Rékát nem zökkentette ki a hallgatásuk. Megköszörülte a torkát és folytatta:
– A bácsikámnak ki kellett ugrania valamiért. Megkért minket, hogy a távollétében vegyünk át minden csomagot és üzenetet – magyarázta, és a futárra szegezte a tekintetét. Úgy nézett az idegen srácra, mintha a pillantásával képes lenne olvasni a gondolataiban, és lyukat tudna égetni az agyába, ha elhallgat valamit. Dávid elképedve bámulta Rékát, és arra gondolt, hogy nem szívesen lenne a futár helyében. A szerencsétlen csomagszállítón látszott, hogy jobban megijedt Rékától, mint ők tőle. Dávid ettől megnyugodott, és már képes volt összefüggően beszélni.
– Ha csomagot hozott, itt hagyhatja! – biztatta a futárt.
– Hát nem is tudom… – túrt a hajába a srác.
– Nem üzen semmit? – kérdezte merészen, szinte már erőszakosan Réka.
– Ööö… Moharos Róbert vagyok. Robi. Csak egy csomagot akartam átadni – hezitált a srác, és a zsebébe nyúlt. Először közönyösen kotorászott benne, majd egyre rémültebben.
– ITT kéne lennie… Hol van? Hová tettem? – motyogta, és kiforgatta a nadrágzsebeit. Szinte könyörögve pillantott Rékára, amikor megszólalt.
– Ú-úgy látszik, hogy bent felejtettem a boltban, a pult alatt… A-azt hittem, hogy nálam van. M-még sem tudom i-itt hagyni. Ma-majd máskor elhozom. Szi-sziasztok – dadogta, majd egy szempillantás alatt megfordult, és felpattant a bringájára.
Dávid és Réka összenéztek.
– Te hiszel neki? – suttogta Dávid.
Réka megrázta a fejét. Mindketten egyszerre kiáltották el magukat:
– UTÁNA!
Réka kirohant a bringáért. Dávid a zsebébe gyűrte az irodában talált titokzatos névsort, majd Réka után futott. Fél perccel később már az úton tekert Rékával a csomagtartón olyan gyorsan, ahogy csak tudott. A gyártelepen sok üres, elhagyatott kockaépület állt, és alig volt forgalom. Könnyen szemmel tudták tartani a futárt, aki jó pár méterrel előttük haladt. Átvágtak egy parkolón, majd bekanyarodtak az omladozó, régi sörgyári épület sarkán. A futár minden perccel távolabb került tőlük, és egyre kisebb lett az alakja.
– Így sosem fogjuk utolérni – sóhajtotta a Dávid mögött ülő Réka.
– Persze, mert ő egyedül van. Nehéz úgy tekerni, hogy te a csomagtartón utazol – lihegte Dávid.
– De legalább ne veszítsük szem elől!
– Igyekszem – felelte Dávid, majd nagy levegőt véve hozzátette: – Kapaszkodj erősen!
Előrehajolt a bringán, miközben érezte, hogy valaki hátulról átkarolja a derekát. Réka így értelmezte a „kapaszkodj” utasítást. Dávid ettől először lelassult, majd hirtelen földöntúli erő szállta meg, és hihetetlen sebességre kapcsolt. Az arca elvörösödött az erőlködéstől, a homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, a nap szinte nyári meleget ontott, Réka pedig szorosan ölelte a derekát. Dávidról folyt a víz, de nem adta fel. Végre csökkent a távolság köztük és a futár között. Már csak húsz méter… tizenöt… tíz… Ám ekkor a futár hátranézett, és észrevette őket. Még sebesebben kezdett tekerni, és a távolság megint hatalmasra nőtt közöttük. Dávid fejéből minden gondolat kiröppent. Már nem érezte a meleget, az izzadtságcseppeket és Réka karját. Csak a célpont lebegett előtte: a futár pirospólós háta. BE KELL ŐT ÉRNIÜK! SIKERÜLNI FOG!
– Álljon meg! Ne meneküljön! – ordította Réka. A futár ettől még jobban berezelt, lekanyarodott a betonútról, és átvágott egy ösvényen.
– A kastélyparkba megy! – sikkantotta Réka, miközben Dávid is begurult a lombos fák közé. A földút egy tisztásra vitt, ahol óriási sövénylabirintus várta őket. A futár már el is tűnt az egyik bejáratánál, Dávid pedig követte. Csakhogy itt nem lehetett olyan sebesen tekerni. Az éles kanyaroknál Réka majdnem lepottyant hátulról. A magas sövényfalak körbeölelték őket. Nem láttak mást, csak a mélyzöld leveleket előttük, mögöttük és a kék eget felettük. Bár az első percben még fel-felvillant a futár piros pólója a távolban, a harmadik elágazásnál teljesen elvesztették szem elől. Dávid lefékezett.
– Most merre? – lihegte a balra és jobbra nyíló útvonalra mutatva.
– Szerintem… mindegy. Lerázott minket – sóhajtotta Réka, és leugrott a csomagtartóról. Dávid azt hitte, hogy haragos lesz és vádolni fogja, de a lány elmosolyodott. – Azért te szuper voltál! Ha nincs ez a labirintus, utolértük volna.
Dávid megint elvörösödött a melegtől. Hirtelen megfeledkezett a kudarcról és visszamosolygott.
– Lemegyünk a tópartra? – kérdezte olyan jókedvűen és felszabadultan, mintha nem egy örökké ismétlődő szerdán nyomoznának, hanem egy szimpla délutánon kirándulnának.
Réka bólintott. Megkeresték a kijáratot, megkerülték az omladozó falú kastélyt, és leheveredtek a tóparton a fűbe. Senki sem volt a közelben. Dávid az eget nézte, és kellemes melegséget érzett a hasában. Réka azonban visszahozta a valóságba.
– Elloptad a névsort, ugye? – kérdezte.
Dávid kelletlenül kihúzta a zsebéből a papírgalacsint. Réka kisimította és végigolvasta.
– Moharos Róbert! A futár neve is szerepel a listán! – kiáltotta.
Dávid felült, és a papírra pillantott Réka válla fölött.
– Igen. Meg az anyukám neve, a nagynénikédé és a Ring családé is. Az övékét ráadásul be is keretezték. De nem tudom, mit akarhat tőlük a betonozó… Gondolod, hogy a családom és a te nagynénéd is veszélyben van? – töprengett Dávid.
Réka válasz helyett elővett a nadrágjából egy noteszt és egy tollat. Megint tanárnénis arcot vágott.
– Ezeket arra az esetre hoztam magammal, ha találunk valami megjegyezni valót. Ne feledd, hogy holnap minden újrakezdődik. Bármire is jövünk rá ma, azt be kell magolnunk, hogy a következő szerdán is emlékezzünk rá. Írjuk össze, kiről mit tudtunk meg!
Dávid beleegyezett. Már megszokta, hogy az eltökélt tekintetű Rékával kár vitába szállni. Figyelte, ahogy a lány jegyzetel:
1. RING MELINDA és a kislánya, Borka – ők egy családot alkotnak a taxissal a rózsaszín házban
2. RING TAXISOFŐR – a lábnyoma megegyezik azzal, amit Réka talált az ablakuk alatt
3. NAGY JÓZSEF BETONOZÓ – titkos listát írt, és ma fel is kereste az áldozatait az utcában
4. MOHAROS RÓBERT FUTÁR – szerepel a betonozó listáján, és át akart adni neki egy csomagot
5. VIOLA, RÉKA NAGYNÉNJE – szerepel a neve a betonozó listáján
6. DÁVID ANYUKÁJA – szerepel a neve a betonozó listáján
Már a nevüket is tudjuk! Lecsekkolhatjuk őket a neten! – mondta Dávid, és előkapta a telefonját. Ám a lelkesedése hamar alább hagyott. Kiderült, hogy több ezer Nagy József van, és Dávid hiába írta be, hogy aszfaltozó és betonozó, így sem bukkantak rá az ő emberükre. Ring nevű taxist sem találtak. Csak Moharos Róbert nevére jött ki az a gyógynövényes bolt, ahol dolgozott.
– Azt mondta, hogy a boltban hagyta a csomagját a pult mögött! Még ha hazudott is nekünk, napközben biztosan tényleg ott tartotta! – morfondírozott Réka. Dávid homlokráncolva meredt maga elé, és a széltől fodrozódó vizet nézte.
– Arra gondolsz, hogy… hogy holnap ismét szerda lesz, és mi még napközben megszerezhetnénk a csomagot? Mielőtt el akarná vinni a betonozónak? – kérdezte.
– Pontosan! – helyeselt Réka. – Ma négy felé jött a futár a betonozó irodájába… Szóval nekünk holnap még korábban fel kéne keresnünk a boltot.
– Az lehetetlen! – rázta a fejét Dávid. – Nézd meg a telefonon a címet! Az a bolt a város másik felén van! Se bringával, se busszal nem érünk oda gyorsan…
– De kocsival igen – vigyorgott Réka. Dávid értetlenül meredt rá.
– A nagynénikém szerda délután bemegy a munkahelyére. Az egy varroda, amit ő vezet, és épp a gyógynövényes bolt közelében van. Vele tarthatnánk! Kocsival hamarabb ott leszünk.
– Azt hittem nincs kocsija, és azért utaztatok mindenhova taxival…
– Van kocsija, csak annak nagyon kicsi a csomagtartója, így délelőtt nem fértek volna be a temetésre a koszorúk, délután pedig a bőröndjeim és dobozaim. A taxis meg felajánlotta, hogy ingyen segít…
– Aha. És a nagynénikédnek nem lesz fura, hogy vele akarunk menni?
– Nem hinném – legyintett Réka. – Folyton emlegeti, hogy szeretné nekem megmutatni a varrodát és a sok szép ruhát. Még örülni is fog, ha azt mondom, hogy meg akarjuk nézni.
– Akkor jó ötlet! – bólogatott elégedetten Dávid. Amióta megállt az idő, folyton aggódott, de most kicsit ellazult. Inkább izgatottan várta, mi fog történni. Jókedvűen ment haza, és vidáman fogadta anyát. Még akkor sem rándult görcsbe a gyomra, amikor éjszaka felébredt Júnó ugatására. Szokásosan lesietett az utcán rekedt Dakotáért, és ahogy ölébe vette a kiskutyát, a szemével Rékát kereste. A lány megjelent a saját kertjében, és a tekintetük találkozott. Majd jött az éles fény, és Dávid az ágyában ébredt. Nem lepődött meg azon, hogy ismét szerda van. Nem csodálkozott, hogy az éjjeli szekrényéről eltűnt az előző napi jegyzetük. Anya sokadszorra is közölte vele, hogy jön majd a futár a teacsomaggal, majd elköszönt. Reggeli után megérkezett Ring Melinda Borkával, és visszakérték a kertbe esett labdát, de Melinda nem ismerte fel Dávidot. Vagy csak úgy tett, mintha nem ismerné fel. A becsengető futár sem mutatta, hogy derengene neki valami Dávidról. Látszólag nem sejtette, hogy egy korábbi szerdán Dávid elől menekült egy labirintuson át. A szomszéd néni is meghozta délben a buktát, kettőkor pedig ott toporgott a bejárat előtt a betonozó Nagy József. Átadta a névjegyét, és sietve távozott. Dávid most ezt sem bánta. Nekik is igyekezniük kellett Rékával, aki épp most érkezett meg. Kiszállt a taxiból a nagynénikéjével, Dávid pedig már rohant is, hogy segítsen nekik kipakolni. Sokadszorra is bemutatkozott Violának, majd Réka előállt a kérésével.
– Viola, be kell most menned a varrodába?
A nagynéni épp a nyakára tekerte hosszú, színes selyemsálját.
– Igen! – kapta fel a fejét. – Épp most szólt ide a kolléganőm, hogy ma jönnek a színészek próbára. Muszáj ott lennem. Honnan tudtad?
Dávid aggódva pislogott, de Réka már ki is vágta magát.
– Hallottam, hogy telefonáltál. Eszembe jutott, hogy veled mehetnénk. Ugye lehet?
Viola boldogan elmosolyodott.
– Hát hogyne! Nagyon örülök! Megmutatom a jelmezeket, amiket a városi színháznak varrunk! Fantasztikus előadásuk lesz a jövő hónapban, és a színészeket is láthatjátok ruhapróba közben – hadarta Viola, amint másik sálért nyúlt.
Dávid idegesen pillantott az órájára. Tudta, hogy minden perc számít, de Réka nagynénje nagyon lassan készülődött. Még két kendőt felpróbált, mert nem tudta eldönteni, melyiket vegye fel. A kulcsát kereste, amit elszórt valahova. Aztán visszarohant néhány ruhavázlatért, végül már a kertkapuban járt, amikor eszébe jutott, hogy a telefonját a konyhában hagyta. Amikor beszálltak a háromajtós kocsiba, bocsánatkérőn fordult hátra Dávidhoz.
– Sajnálom, hogy megvárakoztattalak titeket! Kicsit szétszórt vagyok – sóhajtotta, majd áttért a készülő színházi jelmezekre. Egész úton báli ruhákról, sálakról, kalapokról, kötényekről, mellényekről és kabátokról magyarázott, Dávid pedig egy idő után már nem is tettette, hogy figyel. Csak akkor kapta fel a fejét, amikor végre lefékeztek egy épület előtt. Viola boldogan terelte be őket a világos, nagyablakos varrodába, Dávidnak pedig elállt a lélegzete. Hosszú asztalok mentén álltak a varrógépek, mindenütt anyagok, félkész ruhák feküdtek, és a falak mentén vállfákra függesztve lógtak a katonaruhák, frakkok, kosztümök, báli öltözetek. Az arctalan, ember nagyságú próbababák kalapokat, tollas fejdíszeket, maszkokat és félkész jelmezeket viseltek.
– Nahát! – sikkantotta elbűvölve Réka.
– Nekem a belső szobába kell mennem, ahol a színészek felpróbálják a nekik készített ruhákat – mutatott egy ablakos tolóajtóra Viola, és eltűnt mögötte.
Dávid a tolóajtó üvegének nyomta az orrát, és bekukucskált. Látta, amint egy szép színésznő felvesz egy hosszú kabátot, és hárman is körbeállják. Egy nő gombostűket szúr a kabát vállába, egy másik letérdel, és feltűzi az alját, Viola pedig elégedetten tükröt tart a színésznő elé.
Dávid fején átsuhant egy gondolat, de mielőtt még megfogalmazhatta volna, Réka megkocogtatta a hátát. Dávid megfordult, és a szemöldökét ráncoló lányra nézett. A fejében ébredező gondolat elröppent, és a helyét átvette az értetlenség.
– Mi van?
– Ezt én is kérdezhetném! Most kéne mennünk a boltba, te meg a színésznőt bámulod! Ha visszajöttük, még lesz időd megcsodálni.
Dávid felhúzta az orrát.
– Én nem csodálok senkit! – morogta, majd Réka után eredt, aki már óvatosan kinyitotta az ajtót.
Hamar megtalálták a boltot, és benéztek a kirakat üvegén. A futár nem volt a közelben, talán egy csomagot szállított. Csak az eladó állt a leghátsó polcnál, és egy vevőnek magyarázott. Nagyon belemerültek a beszélgetésbe, és a pult szabadon várta Dávidot és Rékát az üzlet előterében.
– Rohanjunk be, vegyük ki a pultból a csomagot, és futás! – vezényelte Réka.
– Ez baromság! Észrevesznek és tolvajnak néznek! – ellenkezett Dávid.
– Végül is azok vagyunk… – legyintett Réka – Van jobb ötleted?
Dávid pár pillanatig maga elé meredt, de nem jutott eszébe semmi.
– Háááát… jó… Anyukád azt írta a levelében, hogy nem beszélhetünk senkivel, akivel ne találkoztunk volna a korábbi szerdákon. Tehát se az eladó, se a rendőr nem kaphat el… – vont vállat. Réka mintha csak erre várt volna, elindult a bejárathoz.
Óvatosan, reszketve léptek be, de az eladó és a vásárló rájuk sem hederített. Réka és Dávid a pulthoz settenkedtek, és benéztek alá. Egyetlen csomagot láttak: egy kicsi, papírba bugyolált dobozt.
Ez lesz az! – gondolta Dávid, és lélegzetvisszafojtva, remegő kézzel érte nyúlt. Egy pillanat múlva már a pólója alá rejtette, és lassú léptekkel kisétáltak a boltból. Amint az utcán voltak, fellélegeztek és futásnak eredtek. Meg sem álltak a varrodáig, ahol lehuppantak egy padra.
– Nem vettek észre minket! – lihegte Dávid.
– Nyisd már ki a dobozt! – sürgette Réka.
Dávid még mindig remegő kézzel forgatta a csomagot, és lefejtette róla a papírt. A szíve hirtelen eszeveszett dörömbölésbe kezdett a mellkasában, mintha jelezni akarná: most valami fontosra fogsz bukkanni. Vajon mi lesz az?
– DA-DA-DA-DAM – adta meg a dobpergést a szíve, és a csomagból...
A verzió:
...színes fotók hullottak Dávid ölébe, melyekről egy család mosolygott rájuk: Ring Melinda, a taxis férj és a kislányuk, Borka. A fényképek hátuljára valaki néhány szót firkantott.
B verzió:
...különböző újságkivágások hullottak Dávid ölébe. Régi, fekete-fehér cikkek egy különös balesetről.
Ha szeretnél szavazni, hogy merre menjen tovább a történet, olvasd el itt, hogyan teheted!
Az előző hét nyertese a B verzió lett!
Olvasd itt a folytatást!
9. fejezet - Mindenki ellenség?
– DA-DA-DA-DAM – adta meg a dobpergést Dávid szíve, és a csomagból újságkivágások hullottak az ölébe. Régi, fekete-fehér cikkek egy különös balesetről.
A HALÁL TORKÁBÓL MENEKÜLTEK MEG – ÉLETVESZÉLYES ÜTKÖZÉS – AZ ÁLDOZATOK MÁR MEG IS BOCSÁTOTTAK – hirdették a címek. Dávid felkapta a gyűrött, hét évvel korábbi újságlapokat. Mind ugyanarról írtak:
„Egy fiatal pár balesetet szenvedett. Szerpentinen kerékpároztak, amikor az egyik kanyarban feltűnt egy száguldó autó, és elütötte őket. A fiatal, kerékpáros nőt életveszélyes állapotban, a férjét kisebb sérülésekkel szállították kórházba. Az autót a tévés celeb, Berek Bernát vezette. A rendőrség megállapította, hogy Berek Bernát okozta a balesetet.”
A lapokban mindenki a tévés celebet vádolta. Csak a felgyógyult áldozatok bocsátottak meg neki:
„Szerencsénk volt, mindketten helyre jöttünk a férjemmel, és nem hibáztatjuk Bernátot. Nem lehet haraggal a szívünkben élni – nyilatkozta a balesetet szenvedett Ring Melinda.”
– RING MELINDA? – kapta fel a fejét Dávid. – Hát a RING házaspárt ütötték el hét éve?
– Minden szál hozzájuk vezet! A futár és a betonozó is tőlük akar valamit – bólogatott Réka.
– Igen, de mit??? Mi köze a hét évvel korábbi balesetnek a futárhoz és a betonozóhoz? – merengett Dávid, majd összerezzent, amikor Réka felkiáltott mellette.
– Ez így nem mehet tovább! Túl lassan és óvatosan nyomozunk. Taktikát kell váltanunk! – vezényelte. Úgy nézett ki, mint egy kitörni készülő, fortyogó vulkán. Dávid értetlenül bámulta.
– Mi az, hogy ÓVATOSAN nyomozunk? MEGLESTÜK a tolvajt anyukád házában, BETÖRTÜNK a betonozó irodájába, ÜLDÖZTÜK a futárt, és ELLOPTUK a csomagját! Ez neked lassú és óvatos?
– Igen, mert csak tapogatózunk a sötétben, és még mindig nem látunk tisztán – okoskodott Réka. – Nem tudjuk, miért írt listát a betonozó, és mit tervez azok ellen, akiknek a nevét feljegyezte. Nem értjük, miért gyűjtött a futár régi cikkeket a Ring család balesetéről. Ráadásul még mindig nem szereztük meg a titkos cetlit a falióra hátlapjából. Hiába megyek be minden szerda reggel anya dolgozószobájába, a tolvaj folyton megelőz. Muszáj akcióba lépnünk!
– Úgy beszélsz, mint egy filmbeli nyomozó, de ez a valóság! Meg is ölhetnek! – ellenkezett Dávid.
– Engem nem. Én vagyok az IDŐKEZELŐ. Szüksége van rám az IDŐZAVARÓNAK. És anya levele szerint én mentettelek meg TÉGED azzal, hogy megállítottam az időt. Nem lesz bajod, ha sikerül kiderítenünk, ki a tettes, és mire készül ellened meg mások ellen – magyarázta Réka, majd előkapta a jegyzetfüzetét, és írni kezdett, mint egy buzgó tanár néni vagy fontoskodó nyomozó.
FELADATOK:
– Rájönni, mi köze az időzavarónak az újságkivágásokban olvasott hét évvel korábbi balesethez
– Megfejteni, miért szerepel a betonozó listáján a futár, a Ring család, Viola és Dávid anyukája
– Kideríteni, miért volt a taxis vagy a betonozó lábnyoma Réka anyukájának kertjében
– Hajnalban megszerezni a cetlit a dolgozószoba faliórájából, mielőtt a tolvaj elvinné
– És HOGYAN akarod végrehajtani ezeket a feladatokat? – pislogott Dávid. Réka rendíthetetlen nyugalommal felelt.
– A legegyszerűbbel fogjuk kezdeni: kikérdezem a nagynénémet, te pedig az anyukádat. Megkérjük őket, hogy meséljenek a Ring családról. Csak tudnak róluk valamit, hiszen egy utcában laknak.
Dávid válaszra nyitotta a száját, ám ekkor a varroda mögött feltűnt Viola, és elkiáltotta magát.
– A frászt hoztátok rám! Már mindenütt kerestelek titeket! Azt mondtátok, hogy a jelmezeket és a ruhapróbát nézitek, erre kimegyek értetek az előtérbe, és nem vagytok sehol… Hová tüntetek ilyen hosszú időre? Azóta a színészek és a kollégák is elmentek – hadarta bosszúsan Viola.
– Sajnálom. Nekünk… vagyis Dávidnak dolga volt a gyógynövényboltban – magyarázkodott Réka, miközben Dávid gyorsan a zsebébe gyűrte a kivágott cikkeket. Elgondolkozva követte Rékát és a nagynénjét a varrodába. Viola ruhákat vett elő, Réka pedig mindegyiket hosszan dicsérte, hogy kiengesztelje a megbántott nagynénit. Dávid unottan pillantott a telefonjára. Nem érdekelték a báli öltözetek, katonazubbonyok, kalapok és kabátok, még kevésbé a varroda története. Viola legalább fél órán át sztorizott, és nem akarta abbahagyni. Elmesélte, hogy mindig is divattervező akart lenni, és elpanaszolta, hogy az egyik szaktársa már híres lett, miközben ő csak a varrodát vezeti.
– Még a színházi jelmezeket sem én találom ki… mindig leadják a rendelést – szipogta Viola, és akkorát sóhajtott, hogy meglibbent a nyakába tekert kendő. Dávid rémülten pillantott rá. Csak nem fog sírni? Ám ekkor a mindig hidegnek látszó Réka odalépett a nagynénjéhez, és megszorította a kezét. Dávid csodálkozva nézte őket. A nagynéni szipogott párat, majd elfordult, és gyors mozdulatokkal elkezdte visszaakasztani a helyére a jelmezeket. Kicsit vidámabban folytatta.
– De legalább izgalmas a munkám, és olyasmit csinálok, amit szeretek – bíztatta magát.
Réka és Dávid hallgatott. Csak hazafelé, a kocsiban törték meg a csendet.
– Viola, figyelj csak! Mióta ismered a Ring családot? – kérdezte kicsit rekedten Réka.
Viola hirtelen lefékezett egy pirosra váltó lámpa előtt. Dávid csak a visszapillantó tükörben látta a halottfehér, rémült arcát.
– Majdnem… majdnem átmentem a piroson – szabadkozott. – Mit is kérdeztél, Réka?
– Hogy mióta ismered a Ring családot… Miért ilyen kedves velünk a taxis?
– Ja… igen. A Ring házaspár mindenkivel ilyen kedves és segítőkész. Fél éve költöztek az utcába, akkor találkoztunk először. Nagyon jó emberek. Hiszen ma is kisegítettek a költözésnél – hadarta Viola.
– Egy régi lapban láttuk, hogy pár éve volt egy balesetük… Tudtad? – folytatta a faggatózást Réka.
Dávid le sem vette a szemét a visszapillantó tükörről. Viola arca halottfehérről égővörösre váltott, és remegni kezdett a szája széle.
– Mindig váratlanul lépnek ki az úttestre a gyalogosok! Körbe sem néznek! – morogta, és ismét lefékezett. Remegő kézzel megigazította a nyakában a kendőt, majd szabadkozva hozzátette:
– Nem tudok SEMMIT a Ring családról. Nem vagyok pletykás! Naaa, már haza is értünk. Köszönöm, hogy eljöttetek. Remélem, élveztétek a délutánt…
Dávid kóválygó fejjel szállt ki az autóból, és megvárta, amíg kettesben maradhat Rékával.
– Mi volt ez? Te is láttad, hogy megijedt, amikor a Ring családról kérdezted? – csapott le a lányra.
– Talán csak a forgalom miatt lett ideges… Furcsa volt. Bár Viola mindig ilyen rémüldöző – ingatta a fejét Réka.
– Szerintem tud valamit – motyogta az orra alatt Dávid. Épp ekkor kanyarodott be az utcasarkon a saját kocsijuk, amiből anya integetett felé.
– Látom, menned kell. Este te is kérdezd ki az anyukádat! – búcsúzott Réka, és besietett a házukba.
Dávid a küszöbön találkozott anyával, aki fáradt volt, de vidám. Örült, hogy Dávid jobban van, és a napjáról faggatta. Dávid egyszavas mondatokkal válaszolt. Csak az járt a fejében, hogy anyát valahogyan ki kell kérdeznie a Ring családról. De mivel kezdje? Mire hivatkozzon? Semmi jó nem jutott eszébe. Kereste a megfelelő pillanatot, de valahogy egyik sem volt az. Végeztek a vacsorával, hipp-hopp befejeződött az esti sorozat, anya jó éjt kívánt Dávidnak, és ásítva indult az emeletre. Már a lépcsőfordulóban járt, amikor Dávid utána kiáltott.
– Várj!
Anya aggódva hátrafordult, és lenézett a földszinten álldogáló Dávidra.
– Mi a baj? Mégsem érzed jól magad?
– Neeem… csak… – Dávid a szavakat kereste, de nem jutott eszébe jó szöveg. Végül kibökte:
– Te ismered a rózsaszín ház lakóit?
– A rózsaszín ház lakóit? – ráncolta a homlokát anya.
– Aha. Tudod, az utcánk sarkán, ilyen ronda, rikító házban élnek – hadarta Dávid.
– Miért fontos ez? – kérdezte gyanakodva anya, és két lépcsőfokkal lejjebb sétált.
– Csak… csak úgy – felelte sután Dávid, majd eszébe jutott a megfelelő válasz. – Reggel becsöngetettek hozzánk. Ring Melinda meg a kislánya. Dakotát szerették volna megsimogatni…
– Ring Melinda! Nem hiszem el! – vágott közbe anya ingerülten. Hirtelen tett még néhány lépést lefelé, de megcsúszott, és meg kellett kapaszkodnia a lépcsőkorlátban. Az egyik papucs leesett a lábáról, és leszánkázott a földszintre. Dávid felvette, és anya felé nyújtotta. Ritkán látta őt dühösnek, és most még az okát sem értette. Várta, hogy anya magától megmagyarázza a helyzetet. Látszott rajta, hogy próbálja visszanyerni az önuralmát. Belebújt a papucsába, és nagy levegőt vett.
– Igen, ismerem a családot… Mit akartak? Mondtak neked valamit reggel? Valami… furcsát?
Dávid értetlenül bámult anyára. Csak három lépcsőfok maradt közöttük. Hirtelen rádöbbent, hogy szerepet cseréltek, és már nem ő faggatja anyát, hanem anya őt. Lázasan töprengett, mit felelhetne.
– Izé… nem… mondtak… furcsát. Miért, mit kellett volna mondaniuk?
– SEMMIT! Semmi közünk hozzájuk. Kerüld el őket, kérlek, és ne higgy nekik, bármit is mondanak!
Anyának szokatlanul éles volt a hangja. Dávid észrevette, hogy a keze is remeg.
– Ne haragudj, hogy felkaptam a vizet… – suttogta anya. – Most menjünk aludni, mert holnap vár a munka és a suli. Jó éjt, kicsim! – búcsúzott, majd felsietett az emeletre, és magára csukta az ajtót.
Dávid pedig csak állt a lépcső alján, a korlátnak támaszkodva, és nem mozdult. Úgy érezte, forog vele a világ. Lehetséges, hogy anya és Viola is benne vannak ebben a rejtélyes ügyben? Mindketten idegesek lettek, amikor a Ring családról hallottak, ráadásul mindkettőjük neve szerepel a betonozó listáján. Úgy látszik, nem véletlenül… De MI ez az egész? És kiben bízhat, ha már anya is titkolózik?
Dávid lassan elindult felfelé, és az járt a fejében, hogy mindenütt gyanúsítottak veszik körbe. Senkiben sem bízhat. SENKIBEN! Teljesen egyedül van. Apát nem érheti el. A sulis haverjait sem. Mind a jövőbeli csütörtökön várják. De hiába, mert ő A SZERDÁBAN RAGADT, ÉS NINCS KIÚT! Senki sem segít. Csak Réka. Csak Réka – ismételgette Dávid, miközben lefeküdt. Júnó ugatására riadt fel éjfél előtt. Tudta, hogy a kölykét, Dakotát be kell hoznia az úttestről. Lement, kilépett az utcára, és amint ölbe vette a kiskutyát, jött az éles fény, és minden elsötétült.
Az orra előtt a jól ismert alakok tűntek fel: a betonozó, a futár, Melinda és a taxis. Még Viola és anya is ott volt közöttük. Egy színpadon álltak, a varrodában látott jelmezeket viselték, és táncoltak egy ismerős zenére. Dávid csengőhangjára. Dávid a telefonjára ébredt a furcsa álomból. Csörgött, és nem akarta abbahagyni. Félálomban kinyúlt érte, és a füléhez nyomta.
– Segítened kell! – hallotta Réka rémült hangját.
Dávid azonnal felült az ágyban.
– Réka! Mi történt? Csütörtök van?
– Neeeem… megint szerda… hajnali öt óra van… – jött a távolból Réka hangja. Dávid olyan erősen nyomta a fejéhez a telefont, mintha az élete múlna azon, hogy minden szót jól halljon. Réka folytatta:
– Az történ, hogy felriadtam valamilyen zajra. Láttam, hogy még csak hajnalodik, ezért arra gondoltam, hogy itt a megfelelő alkalom: most megszerezhetem a cetlit a falióra hátlapjából. Bementem anya dolgozószobájába, felálltam egy székre, leemeltem az órát, és…
– És??? – kérdezte türelmetlenül Dávid.
– Nem volt benne a cetli! Már megint megelőzött a tolvaj – lihegte Réka. – Mérgesen kirohantam a kertbe, hátha felfedezem a betörőt, és tényleg láttam valakit elfutni. Azt hittem, elmenekült, ezért visszajöttem a szobámba, de… most újra hallom az ablakom alatt a lépéseket.
– Mindjárt ott vagyok! – pattant ki az ágyból Dávid. Hihetetlen sebességgel felöltözött, majd lesettenkedett az emeletről. Pár perc múlva már a bringájával száguldott Réka anyjának a házához. A friss, hajnali levegő az arcába vágott, csípte a bőrét. A felkelő napot sötét felhők takarták, de Dávid a félhomályban is kiismerte magát. Nem is az utat nézte, hanem az álmán gondolkozott. Úgy érezte, hogy volt benne valami, ami nagyon fontos. Ami igazi nyom… Amikor felébredt, még az eszében volt, de aztán Réka hangja kiűzte a fejéből. Vajon mi volt az? Miért nem tud rájönni?
Kipirosodva, lihegve érkezett a kertkapuhoz, ahol Réka várta. A lány olyan volt a sötétben, mint egy macska. Hangtalanul surrant, és szokatlanul fénylett a szeme.
– Van valaki a kert végében! – tátogta Dávidnak.
Mindketten a házfalhoz lapultak, és hátra settenkedtek a kertbe, majd beugrottak egy bokorba.
– Merre láttad a tolvajt? – pislogott ki a levelek közül Dávid.
– Arra… a tölgyfa mögött… – mutatott a távolba Réka.
– Rontsunk rá? Gondolod, hogy van nála valamilyen fegyver? – kérdezte fojtott hangon Dávid.
– Nem kell rávetnünk magunkat, csak közelítsük meg. A lényeg, hogy lássuk az arcát, és tudjuk meg végre, ki az időzavaró! Ha bántani akarna, majd kiáltozni kezdünk, és felverjük a szomszédokat.
Dávid bólintott.
– Rendben. Háromra kiugrunk a bokorból, és a fához futunk. EGY… KET-TŐ… HÁÁÁ-ROM… – számolt Dávid, és már lendült is előre, amikor Réka megfogta és megszorította a karját. Dávid először értetlenül megdermedt, de hamar rájött, miért húzta vissza Réka. A ház teraszajtaja lassan kinyílt, és megjelent a kertben a megszeppent, remegő Viola. Hatalmas sálba burkolózott, és a nagy tölgyhöz közeledett. Ugyanebben a pillanatban a fa mögül kilépett egy alak, és Viola felé indult. Félúton találkoztak, épp csak néhány méterre attól a bokortól, ahol Réka és Dávid lapultak. Dávid a szájára szorította a kezét, hogy visszatartsa a döbbent felkiáltását. A TOLVAJ MÉGISCSAK A RING TAXIS VOLT! Ő állt Violával szemben kifogástalan öltözékben: tökéletesen vasalt ingeben és fekete nadrágban. EZEK SZERINT Ő AZ IDŐZAVARÓ! Vajon mit akar Violától? A taxis megállás nélkül magyarázott valamiről, Viola pedig sírásra görbülő szájjal hallgatta. Dávid hegyezte a fülét, és esküdni mert volna rá, hogy pont ugyanazokat a szavakat hallja, amiket a kivágott újságcikkek címében olvasott:
– A HALÁL TORKÁBÓL… MENEKÜLTÜNK MEG… ÉLETVESZÉLY… ÜTKÖZÉS… BALESET… ÁLDOZATOK…
Dávid hirtelen megrázkódott. Egy esőcsepp hullott a tarkójára. Majd még egy a feje búbjára. Majd a kézfejére és mindenhová. Egyre jobban esett, és ő és Réka csak szobroztak a bokorban. Végre óráknak tűnő percek múlva a taxis elbúcsúzott, és a kapu felé sietett, Viola pedig bement a házba.
Dávid nagyot sóhajtott, és a fejére húzta a pulóvere kapucniját.
– Na végre! Tudjuk ki az időzavaró! – kezdte, és már épp kilépett volna a bokorból, amikor a kert végében megmozdult a sövény, és kikecmergett mögüle még egy alak. Kék kertésznadrágos férfi. A BETONOZÓ. Körbepillantott, majd átvágott az udvaron, és eltűnt.
Dávid levegő után kapkodott.
– Mit akart a taxis a nagynénédétől? Miért titokban beszéltek? És hogyan került a kert végébe a betonozó? Akkor most melyikük vitte el a faliórából a cetlit, és melyikük az időzavaró? – kérdezte.
Réka nagyot tüsszentett. Vizes haja az arcára tapadt, és remegett a hidegtől és a haragtól.
– Délután megtudjuk. Elég volt a bujkálásból! Elmegyünk a taxis házába, én lefoglalom őket valamilyen ürüggyel, te pedig átkutatod a házat… MÉG MA KIDERÍTJÜK, KIK ŐK!
– Elment az eszed??? – nyögte Dávid.
– Nem. Le kell csapnunk rájuk!
Dávid vitatkozott volna, de bőrig ázott, és már ismerte Rékát. Tudta, hogy ha ilyen durcás fejet vág, úgy sem lehet lebeszélni a tervéről. Inkább elbúcsúzott, és sietett haza, hogy még anya ébredése előtt visszabújhasson az ágyába. Szerencsére épp a szobájába ért, amikor anya ébresztője megszólalt. A reggel és a délelőtt ugyanúgy telt, mint mindig, de Dávidnak már nem volt kedve nyomozni. Kedvetlenül várta a délután érkező Rékát. Amint kettesben hagyta őket Viola, a lány belekezdett.
– Mindent kitaláltam. Most megyünk a rózsaszín házba. Visszük a kutyádat, Dakotát is. Azt mondod, hogy kedvességből látogatod meg őket, és a kis Borka játszhat a kutyáddal. A kertben simogatjuk és te azzal az indokkal, hogy pisilned kell, bemész a házba és körbeszimatolsz.
Dávid csak sóhajtott, de nem hozott fel ellenérveket. Neki sem volt jobb ötlete, és mostanra már tényleg elege lett a sok rejtélyből és az ellenségekből. Tudni akarta, ki az időzavaró. Ölbe vette Dakotát, és hármasban elmentek a rózsaszín házhoz. Amint becsöngettek, megjelent Melinda.
– Áthoztad Dakotát! Ez nagyon kedves tőled! – ujjongott. – Gyertek csak be, Borka nagyon fog örülni!
Melinda megkínálta őket limonádéval a csipketerítős kerti asztalnál. Amint a sikongató Borka a bukdácsoló Dakota után eredt, Dávid megkérdezte, bemehet-e a mosdóba.
– Hogyne. A második ajtó a folyosón. Csak vedd le a cipőd az előszobában, kérlek! – mosolygott rá Melinda. Dávid megköszönte, majd besietett a házba. Már a bejáratnál tömény, édes illat csapta meg az orrát. Öblítő vagy illatosító. Mindenhol érezni lehetett. Dávid nem tudta eldönteni, hogy az izgalomtól vagy az illattól lett-e kába, csak azt érezte, hogy fulladozik, és képtelen gondolkozni. Égett az arca és a szeme, viszketett az orra és szeretett volna nagyon messze lenni innen. Pedig a Ringék otthona szépnek és vendégmarasztalónak tűnt. Semmi gyanúsat nem látott benne. Még különleges vagy egyedi tárgyakra sem bukkant. Átlagos és unalmas bútorok és csecsebecsék vették körbe. Mintha csak egy bútoráruház berendezett szobáiban járt volna. Végre megtalálta a dolgozót. Az íróasztalhoz lépett, és kihúzta a fiókjait. Már a harmadikban kotorászott, amikor megakadt a szeme egy gyűrött papíron, amire valaki nyomtatott betűkkel egyetlen mondatot írt:
A NYOMOTOKBAN VAGYOK, ÉS NEM MENEKÜLHETTEK ELŐLEM!
Dávid a magasba emelte a lapot, és megfordult. Akkor vette észre, hogy Melinda a küszöbön áll, és őt bámulja. Furcsa módon nem az jutott eszébe, hogy rajtakapták, amint kutakodik, hanem az, hogy elfelejtette levenni a cipőjét. Elszorult a torka, ahogy Melinda szemébe nézett, de a nő nem tűnt haragosnak, inkább könyörgő tekintetet vetett Dávidra.
– Több olyan fenyegető levelet is kaptam, amit a kezedben tartasz – suttogta. – Va-valaki már napok óta ilyeneket küld ne-nekem, és nem tudom… mit kéne tennem. Fé-félek. Segítenél nekem?
Dávid fejében két hang vitatkozott egymással. Az egyik azt tanácsolta: „Mondj igent! Ha segítesz neki, ő is segít neked, és Rékával megfejthetitek, ki az időzavaró.” A másik azt szajkózta: „Mondj nemet! Mondj nemet! Anyukád is figyelmeztetett, hogy kerüld el a Ring családot. Ez csapda!”
Dávid válaszra nyitotta a száját:
A verzió:
Igen. Segítek – felelte.
B verzió:
Nem. Sajnálom, de nem tudok segíteni – felelte.
Ha szeretnél szavazni, hogy merre menjen tovább a történet, olvasd el itt, hogyan teheted!
Az előző hét nyertese az A verzió lett!
Olvasd itt a folytatást!
10. fejezet - Fogságban
– Több olyan fenyegető levelet is kaptam, amit a kezedben tartasz – suttogta Melinda. – Valaki napok óta ilyeneket küld nekem, és nem tudom, mit kéne tennem. Félek. Segítenél?
Dávid fejében két hang vitatkozott egymással. Az egyik azt tanácsolta: „Mondj igent! Ha segítesz neki, könnyebb lesz megfejteni, ki az időzavaró.” A másik azt szajkózta: „Mondj nemet! Anyukád is figyelmeztetett, hogy kerüld el a Ring családot. Ez csapda!”
Dávid nem volt biztos a válaszában, de mielőtt még átgondolhatta volna, kibökte:
– Igen. Segítek.
– Tudtam, hogy bízhatok benned! Láttam az arcodon – mosolygott megkönnyebbülten Melinda. Belépett Dávid mellé a szobába, és egészen közel hajolt hozzá. Dávid ugyanazt az édeskés, tömény illatot érezte rajta, mint a lakásban mindenhol.
– Pár hete kezdődött – sóhajtotta Melinda. – Akkor kaptam az első levelet. Azóta mindennap bedobnak egyet a postaládánkba, de még sosem kaptam rajta az elkövetőt. Az üzenet ugyanaz: NEM MENEKÜLHETTEK ELŐLEM!
– Ééés va-van ötlete, hogy ki a tettes? – kérdezte merészen Dávid, de Melinda csak megrázta a fejét.
– Fogalmam sincs. Mi mindenkivel jóban vagyunk az utcában. Nem tudok senkiről, aki gyűlölne.
– Akkor én miben segíthetnék? Nyomozzak a levélküldő után? – találgatott Dávid.
– Jaj, dehogyis! – ellenkezett Melinda. – Nem akarlak veszélybe sodorni.
– Hát akkor? – tárta szét a karját Dávid. Melinda kedvesen a vállára tette a kezét, és folytatta.
– Csak egy apróságra kérnélek. A környéken senkinek nincs kamera az udvarán, így nem tudjuk visszanézni, járt-e gyanús alak az utcában. Viszont az anyukád autójában van kamera, és reggelente mindig a házunk előtt hajt el. Talán felvette az illetőt, aki a postaládánkba dobja a névtelen leveleket. Ha az elmúlt napok és hetek felvételeit megtekinthetnénk, esetleg találhatnánk valami nyomot. Én már kölcsönkértem tőle, de… nem mertem beszélni neki a fenyegető levelekről, ezért nemet mondott. Azt hiszem, félreértett engem, és most haragszik ránk. De ha te levennéd a kamerát a visszapillantó tükörről, és áthoznád nekünk ma este… csak pár órára...
– A-azt akarja, hogy lopjam ki a kocsinkból? És ne szóljak anyának? – döbbent meg Dávid.
– Ugyan már, túlzol! – legyintett Melinda. – Miért lenne ez lopás? Nem tartjuk meg a kamerát. Visszavihetnéd, mielőtt a szüleid észrevennék. Nem kérnélek erre, ha anyukád segítene, de ő annyira… khm… szigorú. Mint egy… egy… egy…
– Ügyvéd a bíróságon? – segítette ki Dávid, maga elé képzelve anyát, amikor épp haragszik valamiért.
– Pontosan! – kiáltotta Melinda. – Tényleg olyan.
– Mert az is. Ügyvédként dolgozik – felelte Dávid, de Melindát nem érdekelték a részletek.
– Akkor? Számíthatunk rád? – kérdezte sietve.
– Hát nem tudom… – vallotta be őszintén Dávid. A cipőjére meredt. A fejében köd gomolygott, és az az édeskés illatfelhő is fojtogatta, ami a lakásban terjengett. A bőre alá kúszott, és beivódott a ruhájába.
– Neked ez a kis szívesség semmibe sem kerül, nekünk viszont nagyon-nagyon sokat jelentene – könyörgött tovább Melinda.
– Miért nem bízzák a rendőrségre? – próbált hárítani Dávid, Melinda azonban nem hagyta magát.
– A rendőrség? – húzta el a száját. – Nincs semmi nyom, amin elindulhatnának. Nem történt bűntény… Addig a kisujjukat sem fogják mozdítani, amíg bajunk nem esik.
– Ha… ha… – keresett újabb kibúvót Dávid, de Melinda kifakadt:
– Hát nem érted??? ÜLDÖZNEK! VESZÉLYBEN VAGYUNK! ÉS NEM CSAK ÉN, HANEM A KISLÁNYOM IS! Te segíthetnél! Ha később megtudnád, hogy bántottak, nem éreznél lelkiismeretfurdalást, amiért cserben hagytál minket? – szorította meg Dávid vállát Melinda. Dávid levette a tekintetét a cipőjéről, és ismét felnézett az arcába. Eltűnt róla a mosoly, és könnyek gyűltek a szemébe. Dávid megborzongott. Nagyon megsajnálta, mégis tartott tőle. Ösztönösen hátrált egy lépést.
– Lehet, hogy igaza van… – motyogta.
Melinda csak erre várt. Elengedte Dávid vállát, és megveregette a hátát.
– Ma este várni fogunk! Elhozod a kamerát. Tudom, hogy megbízhatok benned. Látod, arról sem faggattalak, mit kerestél a hálószobánkban, és miért turkáltál a fiókomban. Én mindig hamar megbocsátok… – duruzsolta Melinda. Dávid fejében csak az utolsó szó visszhangzott. „Megbocsátok…” „Megbocsátok…” Honnan ismerős? Megvan! Az újságkivágások a futár csomagjában. Melinda a hét évvel ezelőtti balesetet is megbocsátotta…
– O-olvastam, hogy hét éve elgázolták magukat… Nem lehet, hogy amiatt küldik a fenyegető leveleket? – csúszott ki belőle a kérdés.
Melinda döbbenten meredt rá. Most először nem talált szavakat.
– A-az a r-régi baleset? Azt már el is felejtettük – hápogta, aztán megigazította a ruháját, és hozzátette: – Mi sosem tartunk haragot. Megmérgezné a szívünket. Még annak a gyorshajtó futárnak is megbocsátottunk, aki egy éve elütötte a férjemet, és eltörte a kezét.
Dávid felkapta a fejét. Amikor először járt itt, Melinda már mesélt erről, de akkor nem említette, hogy a sofőr egy futár volt.
– FU-TÁR? – ismételte meg nagyon lassan.
– Igen, gyógynövényes csomagokat szállított, és könyörgött, hogy ne hívjunk rendőrt, mert még elveszik a jogosítványát, és elveszíti az állását. És mi annyira megsajnáltuk, hogy engedtünk neki. Pedig ha a férjem nem ugrik félre, talán meg is hal – magyarázta Melinda, majd gyorsan visszatért az eredeti tárgyra.
– Na… Akkor mindent megbeszéltünk? Hányra tudsz jönni a kamerával? Este hét?
– Aham – felelte Dávid oda sem figyelve. Csak a futár szó villogott a szeme előtt, és arra gondolt, hogy beszélnie kell Rékával. Kisietett a házból, majd az udvarra érve Réka tekintetét kereste. A lány azonnal megértette, hogy odabent történt valami. Nem kérdezett semmit, csak felkapta Dakotát, és elköszönt Melindától meg a kislányától. Dávid némán, gyors léptekkel ment a kapuhoz, kiért az útra, és meg sem állt hazáig. Arra sem emlékezett, hogy mondott-e valamit búcsúzóul Melindának. Amint a saját kertjükbe ért, lehuppant egy padra, nagy levegőt vett, és egy szuszra elhadarta, mi mindent mondott Melinda. Réka leült mellé, és közbevágás, sikoltozás, értetlenkedés nélkül hallgatta. Csak bólogatással jelezte, hogy követi. Dávid ezt szerette benne. Sosem kellett neki hosszan magyarázni. Mindig azonnal felfogta a helyzetet, és rögtön cselekedett.
– A FUTÁR a tettes! – kiáltotta Dávid. Hevesen vert a szíve, mégis úgy érezte, hogy kitisztult a feje. – A futár minden reggel eljöhet az utcánkba és bedobhatja a fenyegető levelet a postaládába anélkül, hogy valaki gyanúsnak találná. Ráadásul ő ütötte el Melinda férjét, a taxist is egy éve! Ez NEM lehetett véletlen baleset!
– De miért gyűjtött újságkivágásokat a hét évvel korábbi balesetről? Azt nem ő okozta.
– Igaz, de onnan vehette az ötletet! Olvasta, hogy a Ring házaspár majdnem meghalt, és arra gondolt, hogy ő is könnyedén elüthetné őket, és akkor balesetnek álcázhatná a gyilkosságot. Így is tett, de nem sikerült a terve, mert a taxis félreugrott. Ezért azt hazudta, hogy csak véletlen volt, és könyörgött Melindának, hogy ne hívja ki a rendőröket. Melinda meg engedett neki… Őt átverhette, de minket nem tud! – csapott a térdére Dávid. Réka kétkedve nézett rá.
– Mindent a futár eszelt ki? De hát olyan szerencsétlennek látszik. Még előlünk is elmenekült…
– Csak megjátssza magát – lódult meg Dávid fantáziája. – Mi van, ha igazából nem is futár? Ki tudja, miket szállít a csomagokban. Bármit elrejthet bennük, és észrevétlenül eljuttathatja a címzettnek. A betonozónak is így akarta átadni az újságkivágásokat. Bárcsak több csomagját megszerezhetnénk!
– Egyet megszerezhetünk – kapott észbe Réka. Dávid rosszat sejtve nézett rá.
– Mire gondolsz?
– Anyukád csomagjára… Minden szerda délelőtt elhozza nektek a futár, és te átveszed. Anyukád azt mondja, hogy tea van benne, de megnézted már egyszer is?
– Neeem… – kiáltotta Dávid, és összerándult a gyomra, ahogy eszébe jutott a tegnap esti beszélgetés anyával. Nagyon ideges lett, amikor a Ring család szóba került, de talán csak amiatt, mert Melinda elkérte tőle a kamerát, és vitatkoztak. Ez még nem jelenti azt, hogy a futár bűntársa lenne.
– Csak nem az anyukámat gyanúsítod? – morgott, de a lány már döntött.
– Nincs más nyomunk. Nézzük meg! – zárta le a beszélgetést, és már fel is ugrott a padról. Dávid kelletlenül követte. Kinyitotta az ajtót, és beléptek az előszobába. A csomag ott hevert a kisasztalon néhány üres jegyzettömb mellett. Réka felkapta, és óvatosan lefejtette róla a papírt. Dávid a lélegzetét is visszafojtotta, úgy figyelte. Nem tudta eldönteni, minek örülne jobban. Ha nem találnának semmit, akkor megnyugodhatna, hogy anya nincs benne az ügyben. Ám ha rábukkannának valamire, az segítene nekik a nyomozásban…
Réka a magasba tartotta a két teásdobozt.
– Toroknyugtató és frissítő teakeverékek – olvasta le az oldalukról. Dávid fellélegzett, de túl korán. A két doboz közül kiesett egy üdvözlőlap. Réka csodálkozva utána kapott, és azonnal olvasni kezdte:
KEDVES MIHÁLYI ANIKÓ!
SOSEM FELEJTEM EL A NEKEM NYÚJTOTT SEGÍTSÉGÉT! HA NEM JÁR EL AZ ÉRDEKEMBEN, MA NEM TARTHATNÉK ITT, TEKINTVE AZ ELŐÉLETEMET. HÁLÁSAN KÖSZÖNÖM!
MOHAROS RÓBERT
– Ezt a futár írta, méghozzá az anyukádnak! Most már biztos, hogy ismeri – sikkantotta Réka.
– Anyukám ügyvéd. Talán valamilyen peres ügyben védte… ez még nem bizonyíték arra, hogy összejátszik a futárral – nyögte Dávid.
– Csak egy módon deríthetjük ki – tette zsebre az üdvözlőlapot Réka. Dávidnak már arra sem maradt ereje, hogy felsóhajtson. Tudta, hogy megint egy Réka-féle meredek terv következik. Nem tévedett.
– Ma ismét szerda délután van. A futár megint fel fogja keresni a betonozót az irodájában, de ő nem lesz ott... Mi viszont még odaérhetünk, és elkaphatjuk a futárt. Most nem hagyjuk, hogy kicsússzon a markunkból! Mielőtt még elmenekülhetne, bezárjuk és kikérdezzük… – ecsetelte lelkesen Réka.
– BE-BE-ZÁRJUK??? – ismételte Dávid. – Hiszen egy bűnöző, aki megpróbálta megölni a taxist!
– Ezt csak feltételezzük. És különben sem lesz ideje arra, hogy bántson minket. Legutóbb se próbálkozott, inkább elmenekült előlünk – emlékeztette Réka.
– Hát jó – adta be a derekát Dávid. – Hozom a bringámat. Ha el akarjuk kapni, sietnünk kell…
Néhány perc múlva a jól ismert útvonalon haladtak a gyártelep szélére. A betonozó kockairodája most is üres volt. Dávid bakot tartott Rékának, a lány pedig már gyakorlottan mászott be a nyitva felejtett ablakon, majd belülről kinyitotta az ajtót Dávidnak.
– És most? – kérdezte Dávid.
– Ha csenget a futár, beinvitáljuk. Leültetjük. Megmondjuk, hogy a betonozó már várta. Amíg én szóval tartom, te kisettenkedsz, és a bringáját a tiédhez lakatolod. Így elmenekülni sem tud. Aztán kikérdezzük… – sorolta Réka.
– Csak óvatosan! – könyörgött Dávid. Nem igazán bízott a terv sikerében, hiszen eddig semmi sem úgy sült el, ahogy ők képzelték. Arra azonban már nem maradt idejük, hogy jobban kidolgozzák az akciót. Valaki lefékezett az épület előtt, és már hallották is a csengetést. Réka sietve ugrott az ajtóhoz. Dávid látta, hogy remeg a keze, a hangja azonban nyugodt volt.
– Üdvözöljük! A bácsikámnak el kellett szaladnia, de nemsokára visszaér. Jöjjön, és foglaljon helyet! Kér egy pohár vizet? – tüsténkedett Réka, mintha csak uzsonnára látná vendégül egy barátját. Dávid pár pillanatig ámulattal figyelte, aztán észbe kapott, és kisettenkedett az irodából. Fogta a futár falhoz támasztott bringáját, és az épület mögé tolta. Ott összelakatolta a sajátjáéval, majd zsebre vágta a kulcsot. Kicsit nyugodtabban baktatott vissza az irodába. Összenézett Rékával, aki elégedetten bólintott, és az ücsörgő futár felé fordult.
– Most pedig arra kérem, hogy válaszoljon: mit akar a Ring taxistól és a feleségétől?
Dávid nagyokat pislogott. Nem számított arra, hogy Réka csak így belevág a közepébe. Kihallgatásokon nagy hasznát vennék ennek a pókerarcú lánynak – futott át az agyán. Volt ideje töprengeni, mert a futár is hallgatott. Vagy annyira ledöbbent, hogy mukkanni sem tudott, vagy valami hazugságon törhette a fejét.
– Nem tudom, miről beszéltek – nyögte végül. Dávid elhúzta a száját. Ennél többre számított. Tényleg ilyen rosszul füllent egy bűnöző?
– Maga dobott be névtelen leveleket a rózsaszín ház postaládájába? – faggatta tovább Réka.
A futár most sem vallott, de a szeme megvillant a rémülettől vagy a haragtól. Nem lehetett eldönteni, hogy melyiktől, mert annyira gyorsan történt minden. Felpattant a székből, és a kijárat felé ugrott. Az útjába álló Dávidot félrelökte. Dávid egy szekrénynek vágódott, és a fájó karjához kapott. A futár addigra már kint volt. A bringáját kereste, majd üvöltve tért vissza.
– Na ne szórakozzatok velem! Hol a lakat kulcsa? Adjátok ide!
Dávid szerette volna lelassítani az eseményeket, mint egy videót, hogy megérthesse, mi zajlik körülötte. Az egyik pillanatban még az ajtóban állt a futár, a következőben már rávetette magát Dávidra, és a falhoz szorította. A harmadikban kiemelte a zsebéből a lakat kulcsát. A negyedikben a kapálózó Dávidot betaszította a mosdóba. Az ötödikben Rékát is Dávid után lökte. A hatodikban rájuk zárta a mosdó ajtaját. A hetedikben távolodtak a léptei. A nyolcadikban már el is tűnt, és csak Réka sikoltozását lehetett hallani. A lány felkapcsolta a villanyt, és a vécéajtót kezdte ütni az öklével.
– Engedjen ki! Hé! Jöjjön vissza! Nem fogjuk faggatni, csak nyissa ki az ajtót! – könyörgött. Dávid a fájó karját masszírozta, és felkiáltott:
– Hú, ezt nagyon megszívtuk! Tényleg a futár a tettes. Nagyon dühös lett, amikor a névtelen leveleket említetted. Most már biztos, hogy… – hadarta, de elakadt, amikor Réka szembefordult vele.
Dávid nem hitt a szemének. Egy másik lány állt előtte. Valaki, aki nem viselt pókerarcot, cseppet sem volt nyugodt, se tanárnénis, se okoskodó. Nem kapta elő a jegyzetfüzetét, és nem ötletelt, nem parancsolgatott, hanem… sírt. Dávid megkukult. Lázasan töprengett valami vigasztaló szövegen, de semmi jó nem jutott eszébe.
– Majd csak kiszabadulunk valahogy… – ígérte, és gyorsan körbenézett menekülési útvonalat keresve, de csak egy kézfejnyi szellőzőnyílás volt a magasban. Réka követte Dávid tekintetét, és még jobban zokogni kezdett. Remegett, mintha borzasztóan fázna, és nehezen vette a levegőt.
– Ki kell jutnom innen! Roo-sszul va-gyok – nyögte.
Dávid egyre jobban megrémült, de fogalma sem volt, hogyan segíthetne Rékán. Úgy érezte, hogy hosszú percek telnek el, és ő csak áll, mint egy szerencsétlen, és mozdulni sem tud a szűk helyen. Végre az apró mosdóra nézett, és erről eszébe jutott valami.
– Mosd meg az arcod! És igyál egy kortyot! Az segíteni fog – tanácsolta. Megnyitotta a csapot, majd hátrébb húzódott, és a falnak simult, hogy helyet adjon Rékának. Réka egyik kezével a mosdóba kapaszkodott, a másikkal pedig megmosta az arcát, majd megrázkódva lehuppant a lecsukott tetejű vécére. Vörös volt a szeme, az arca, és a vizes hajszálai a bőrére tapadtak. Dávid nagyon kényelmetlenül érezte magát. Borzasztóan sajnálta Rékát, de fogalma sem volt, miért borult ki ennyire. Hiszen más nehéz helyzetekben olyan nyugodt maradt.
– De hát MI történt veled? MI a baj? – faggatta.
– Az nem elég baj neked, hogy be vagyunk zárva? – kérdezett vissza haragosan a lány.
– Persze, elég gáz a helyzet, de… máskor mégsem borultál ki, és nem féltél ennyire.
– Má-máskor is fé-féltem. Csak nem mutattam – hüppögte Réka. – Már mondtam neked egyszer, hogy ha kimutatjuk az érzéseinket, akkor elveszünk – motyogta.
– Mi az, hogy elveszünk? Ez mit jelent? – értetlenkedett Dávid.
– Ezt – mutatott körbe a lány a mosdóban.
– Még mindig nem vágom… – pislogott Dávid.
– Mit nem értesz? Ha mások látják, hogy mit érzünk, akkor legyőzhetnek. Kihasználhatnak. Kinevethetnek. Bezárhatnak… ide.
– De hát ide nem ilyesmiért zártak be… – ráncolta a homlokát Dávid.
– I-ide nem, de… de legutóbb épp azért zártak be a vécébe, mert… mert… rájöttek, hogy félek, és...
– LEGUTÓBB??? Kik zártak be? – döbbent meg Dávid, és észre sem vette, hogy leül Réka elé a földre.
– A koliban… az évfolyamtársaim – suttogta Réka. – Azért tették, mert féltem, ééés szerintük vicces voltam. Ha nem féltem volna, és nem tudták volna, hogy gyáva vagyok…
– Te? Gyáva? Ez nem is igaz! – fakadt ki Dávid. Hirtelen nagyon dühös lett. Ökölbe szorította a kezét, úgy folytatta. – NEM VAGY GYÁVA!!! Nyomoztál az időzavaró után, kergetted a futárt, és úgy faggattad, hogy… hogy… szóval ahogy én sosem mertem volna – sorolta.
– De te is kikérdezted Melindát – jegyezte meg Réka.
– Ja, csak közben alig kaptam levegőt. Már akkor kivert a víz, amikor megláttam, és rájöttem, hogy nem vettem le a cipőmet, ahogy kérte… – idézte fel Dávid.
– Leszidott miatta? – kérdezte Réka.
– Nem. De tudom, hogy akart. Amikor a cipőmre nézett, olyan fejet vágott, mintha meglátott volna egy patkányt a szőnyegen.
Réka váratlanul felnevetett. Dávid lázasan gondolkozott, hogy mit mondhatna még, ami vicces. Gyorsan felidézte, amikor eltüsszentette magát a fa mögött bujkálva, és Melinda észrevette. Réka most már nem a sírástól, hanem a kacagástól rázkódott. Dávid pedig csak mesélt, és újabb humoros sztorikat keresett az emlékezetében. Fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el, csak azt érezte, hogy kiszáradt a szája, és valami különös, kellemes bizsergés van a gyomrában. Hirtelen elhallgatott, és Réka is abbahagyta a nevetést. Odakintről beszélgetésfoszlány szűrődött be. Mindketten megdermedtek. Először a futár hangját ismerték fel, majd a betonozóét.
– Itt vannak a mosdóban – magyarázta a futár.
– Bezárta őket? Elment az esze??? Két kiskorút nem lehet csak úgy fogva tartani!!!! – háborgott a betonozó.
– Megrémültem. Faggattak. Tudnak rólunk. Attól tartottam, hogy elrohannak a Ring családhoz, figyelmeztetik őket, és akkor… – magyarázkodott a futár, de a betonozó a szavába vágott.
– Ugyan már, ők gyerekek! Nem tarthatjuk itt őket. A szüleik már biztosan aggódnak, és nem fognak együttműködni velünk, ha így…
– Jó-jó… Csak ne tartson nekem újabb litániát. Magára bízom – nyugtatta a futár a társát.
– Hazavisszük őket az autómmal… – zárta le a beszélgetést a betonozó, és Dávid fellélegzett. Ezek szerint nem fogják bántani őket. Már hallotta is, ahogy elfordul a kulcs a zárban. A vécé ajtaja feltárult, és a lámpafényes irodában ott állt előttük a betonozó.
– Sajnálom, hogy ez történt veletek, de aki tilosban jár, az ugye… – kezdte a betonozó, majd Rékára pillantva megkérdezte: – Jól vagytok?
Dávid csak bólintott. Réka sem szólt. Még mindig nem tért vissza a régi, magabiztos lány, aki rezzenéstelen arccal válaszolgat mindenkinek.
– Hazaviszlek titeket a furgonommal. A bringa befér hátra. Indulás! – vezényelt a betonozó.
Dávid némán engedelmeskedett, Réka pedig követte. Beszálltak a betonozó mellé. A futárnak addigra nyoma veszett. Talán a saját járművével utazott, vagy az irodában maradt. Dávidnak csak most futott át az agyán, hogy ez csapda is lehet. Mi van, ha nem haza viszik, hanem elrabolják őket? Talán Réka is erre gondolhatott, mert a sötétben megfogta Dávid csuklóját. Úgy szorította, hogy Dávidnak már fájt, mégsem akart a lányra szólni. Úgy tett, mintha észre sem venné. Kibámult az ablakon, a lámpák fényeit nézte, és találgatta, hány óra lehet. Amikor felismerte az utcájuk sarkát, úgy érezte, mintha megszabadult volna egy nehéz, kövekkel teli zsáktól. Szinte lebegve szállt ki az autóból. Réka elengedte a csuklóját, és a nagynénikéje házáig rohant. Búcsúzóul csak integetett, majd eltűnt a kertjükben. Dávid megfordult, és szemben találta magát a garázsukkal. Hirtelen eszébe jutott, mit ígért Melindának.
A futár attól félt, hogyha kiszabadulnak, akkor figyelmeztetik a Ring családot… És tényleg megtehetné, hogy bemegy a garázsba, kiveszi a kocsiból a kamerát, és megnézi, mi van rajta. Ha megtalálná a felvételeken a futárt, amint levelet dob a rózsaszín ház postaládájába, akkor lenne bizonyíték ellene, amit átvihetne Melindáéknak, és véget érne ez a lidércnyomás. De… talán még egyszerűbb volna, ha végre kitálalna anyának, és kikérdezné a futárról és a teacsomagban talált üzenetről. Melyik legyen? Mit tegyen?
Dávid habozott pár pillanatig, majd…
A verzió:
...elindult a garázs irányába. Úgy döntött, egyedül nézi meg, mi van a kamera felvételén.
B verzió:
...besietett a házba, és anyát kereste. Úgy döntött, segítséget kér tőle.
Ha szeretnél szavazni, hogy merre menjen tovább a történet, olvasd el itt, hogyan teheted!
Az előző hét nyertese az A verzió lett!
Olvasd itt a folytatást!
11. fejezet - Megvan a bizonyíték!
Dávid habozott. Megtehetné, hogy bemegy a garázsba, kiveszi a kocsiból a kamerát, és megnézi, mi van rajta. Ha megtalálná a felvételeken a futárt, amint levelet dob a rózsaszín ház postaládájába, akkor lenne bizonyíték ellene. Talán véget érne ez a lidércnyomás! De… még egyszerűbb volna, ha végre kitálalna anyának, és kikérdezné a futárról és a teacsomagban talált üzenetről. Melyik legyen?
Dávid megborzongott az esti, hűvös levegőtől, majd határozott léptekkel elindult a garázsba. Úgy döntött, egyedül nézi meg, mi van a kamera felvételén. Halkan elővette a kulcsát, és kinyitotta a garázs ajtaját. Nem kapcsolt villanyt. Úgy surrant az autóig, mint egy igazi tolvaj. Szerencsére a kocsi nyitva volt. Anya sosem zárta itthon. Dávid már be is ugrott a vezetőülésre, és levette a kamerát a visszapillantó tükörről. Benyúlt a kesztyűtartóba, mert tudta, hogy ott tartják a kábelt, majd összekötötte a kamerát a telefonjával. Ahogy elindította az elmúlt napok felvételeit, a szíve megint heves dobogásba kezdett. Nagyon furcsán érezte magát. Ült a sötétben, a csend körbeölelte, és a kijelzőjén egymás után pörögtek az elmúlt napok reggelei. Sokáig nem vet észre semmi különöset, és már kezdett lankadni a figyelme, amikor a tizedik videón végre kiszúrta a futár piros pólóját. Megállította a felvételt, és alaposan szemügyre vette, mit lát. Igen! A futár!!! Ott parkol az út szélén az autója. Jól felismerhető. A rózsaszín ház előtt áll, és…
Dávid elindította a videót. Majdnem felkiáltott örömében. A futár tényleg bedobott egy borítékot Melindáék postaládájába. Épp akkor, amikor anya közeledett felé a kocsival. Nagyon jól és élesen ki lehetett venni az alakját és az autója rendszámát. MEGVAN, AMIT KERESTEK! ITT A BIZONYÍTÉK! VÉGRE! AZ IDŐFUTÁR LEBUKOTT! Már most átviszi a kamerát Melindáéknak – határozott Dávid, és gyorsan visszatekerte az elejére a videót. Azaz mégsem… Izgalmában véletlenül nem vissza, hanem előre tekerte a felvételt, és a kijelzőjén már a következő reggelt nézte:
anya most is kifordul a garázsból, és elindul ugyanazon az útvonalon. Épp a rózsaszín házhoz ér, amikor hirtelen lefékez, mert kiugrik elé az útra a taxis férfi. A következő pillanatban anya kiszáll a kocsiból, és már őt is látni lehet a kamera felvételén. Ott áll az autó előtt, és próbálja felsegíteni az elesett férfit. Közben Melinda is befut a képbe. Ő is a sántító férjét támogatja, és valamit nagyon magyaráz anyának. Először szánakozva, majd egyre dühösebben. Anya sem higgadt. Az arca vörösen lángol. Az autója felé mutogat. Melinda is a kocsira néz, majd megváltozik a tekintete. Olyan fejet vág, mint a boszorkány, aki levetette magáról a hercegnős álruhát. Mint egy sarokba szorított macska, villámokat szór a szemével, és ordít. Ha tehetné, talán karmolna és fújna is. Anya azonban csak gúnyosan elmosolyodik, majd otthagyja a taxist és Melindát, és visszaindul az autóhoz…
A felvétel véget ért. Dávid maga elé meredt. Percek teltek el, mire erőt vett magán, és visszatekerte a videót. Újra és újra. Alig hitt a szemének. A taxis tényleg anya elé vetődött, majd onnan továbbgurult az árok felé. Anya nem ütötte el, mert még épp idejében lefékezett… Melinda ordított anyával. De miért? Mit jelent ez a felvétel? Miért ugrott ki a taxis anya elé? Látnia kellett, hogy jön… És ha mégsem vette észre, akkor sem anya volt a hibás. Miért vele üvöltöztek? Dávid fejében hirtelen világosság gyúlt: DIREKT TETTÉK? Balesetet akartak okozni, hogy anyát vádolhassák? Talán a futár sem igazából ütötte el a taxist? Azt a balesetet is a Ring házaspár rendezte meg, és ők mozgatják a szálakat a háttérből? Hát ezért haragudott anya olyan nagyon rájuk! Ezért kérte, hogy kerülje el őket!
Dávidnak kiszáradt a torka. Most már tudta: Melinda ma délután hazudott neki, és elhallgatta előle ezt az esetet. Nemcsak a futár miatt akarta a kamerát. Azért kellett neki a felvétel, hogy kitörölhesse, amint a taxis anya kocsija elé vetődik. El akarta tüntetni a bizonyítékot! Mégis csak ő vagy a férje az időzavaró! Talán az időt is azért állíttatták meg, hogy megszerezzék valahogy a kamerát, mielőtt késő lenne. A futár csak egy áldozatuk, aki üldözi őket… De hogyan lehetne biztos ebben, és mit tegyen a bizonyítékkal?
Dávid az órájára pillantott. Elmúlt kilenc. Anya már biztosan aggódik, hogy hol van. Irtó dühös lesz, ha megtudja, hogy elvette a kamerát, és beszélt Melindával. Nem ez a megfelelő pillanat, hogy az ügyről faggassa. Réka pedig talán már le is feküdt. Ma nagyon kiborult a vécés kaland miatt. Őt sem hívhatja fel… Legjobb lesz, ha vár holnapig. Akkor úgy is újra szerda lesz. Anya elfelejti, hogy ma este későn ért haza, Réka pedig megnyugszik, és ismét higgadt fejjel tud segíteni.
Dávid döntött: holnap reggel ismét kiszökik a garázsba, elemeli a kamerát a kocsiból, így Rékának is meg tudja majd mutatni a felvételeket. Aztán együtt kitalálják, mi legyen a folytatás…
Nagyot sóhajtott, ahogy kimászott a kocsiból. Megkönnyebbült, hogy sikerült másnapra halasztania az ügyet. Most már csak azon töprengett, mivel magyarázza meg anyának a késői hazatérést. Mielőtt még kitalálhatott volna bármit, hirtelen fény töltötte be a garázst. Anya ott állt az ajtóban. A haja kócos volt, a szeme könnyes, a száját pedig egészen kicsire húzta össze.
– A-anya? – szólította meg Dávid, de anya nem válaszolt azonnal. Pár pillanatig még kitartott a vihar előtti csend, majd rázúdultak a szavak Dávidra, épp úgy, mint az esőcseppek egy zivatarban.
– Van fogalmad róla, mennyire aggódtam? Szó nélkül eltűntél itthonról! Késő este van, és se üzenet, se hívás, semmi… Kerestelek, de egyszer sem vetted fel. Minden barátod az osztálykirándulásról tart hazafelé. Apád külföldön van… El sem tudtam képzelni, hol lehetsz… Már azt hittem, hogy… hogy…
– Sajnálom – motyogta leszegett fejjel Dávid.
– Sajnálod??? Ennyi? Hol voltál eddig?
– Én… izé… csak megismertem a szemben lakó lányt. Segítettem neki kipakolni, és nem vettük észre, hogy már ilyen késő van – füllentette Dávid, és még mindig kerülte anya pillantását.
– És a telefonodat miért nem nézted? Többször is hívtalak.
– Le volt halkítva…
– Eszedbe sem jutott, hogy aggódom? Miért nem írtad meg, hová mész?
– Csak… izé… nem tudom – Dávid kifogyott az ötletekből. Utált hazudni anyának. Szerette volna elmondani, mi történt vele, de nem tudta, hogyan fogjon hozzá. Ha elmesélné, hogy ismétlődnek a szerdák, anya lázasnak vagy őrültnek gondolná. Sosem hitt semmiben, ami természetfeletti.
Anya szemében felváltotta a haragot a rémület.
– Nem titkolsz valamit? Valami baj van? Rosszul érzed magad? – kérdezte azonnal.
– Nincs semmi baj – sietett a válasszal Dávid. – Csak… csak… éhes vagyok. És fáradt. És NAGYON sajnálom, hogy megbántottalak – mondta őszintén Dávid.
Anya végre megmozdult. Dávidhoz rohant, és megölelte. Együtt mentek be vacsorázni. A béke látszólag helyreállt, mégsem beszélgettek az étkezés alatt. Mindketten rossz kedvűek és kimerültek voltak. A szokásos esti sorozatukat se nézték. Amint végeztek, elköszöntek egymástól, és bevonultak a szobáikba. Dávid becsukta maga mögött az ajtót, és az ágyra vetette magát. Azt hitte, hamar leragad majd a szeme, de még sokáig forgolódott. Magányosabbnak érezte magát, mint előző este. Már nem csak apa és a haverjai voltak távol tőle, de anya és Réka is. Anyának hazudott, Réka pedig halálra rémült a délutáni kalandtól. Vajon holnap már lesz kedve folytatni a nyomozást?
Dávid még akkor is ezen töprengett, amikor meghallotta a kutyák ugatását. Lesietett a házuk elé, kilépett az útra a kiszökött kölyökkutyáért, és mint mindig, Réka tekintetét kereste. A lány most is megjelent, de még fehérebbnek és kísértetiesebbnek tűnt, mint máskor. Dávid kiáltani akart neki, de jött a szokásos vakító fény, és a szobájában ébredt. Ismét szerda reggel volt. Dávid gyorsan felöltözött, és amíg anya a konyhában készítette a rántottát, ő kisettenkedett a garázsba. Kinyitotta a kocsiajtót, és remegő kézzel levette a visszapillantó tükörről a kamerát. A zsebébe süllyesztette, majd visszasietett az étkezőbe. Amint anya elment dolgozni, Dávid elővette a kamerát, és megint visszanézte a felvételt. Újra és újra látta az autó elé vetődő taxist és az üvöltöző Melindát. Alig várta, hogy Rékának is megmutassa délután. Addig ki kell bírnia valahogy… – gondolta Dávid, és lerakta az étkezőasztalra a kamerát, majd leült tévét nézni.
Még sosem vánszorgott ennyire az idő. Ez volt az eddigi leghosszabb szerda délelőtt. Szokásosan becsöngetett Melinda, hogy megkérje Dávidot, dobja vissza az udvarra esett labdájukat, és később a futár is meghozta a teacsomagot. Dávidnak pedig úgy kellett tennie, mint aki most találkozik velük először. Csak a delelt várta, amikor a szomszéd néni áthozza a buktát. A grízes tésztának már a látványától is rosszul volt, de a buktát egy évig is ette volna.
Bori néni csengő helyett kopogtatott. Dávid bekísérte őt a konyhába. A néni már otthonosan mozgott náluk. Gyakran átjárt, hogy kölcsönkérjen egy kis cukrot, vagy hozzon valami finomságot Dávidnak és a szüleinek. Most is kérdés nélkül állt meg a pult előtt, és elkezdte átpakolni a buktákat egy tálcára. Dávid általában csendben figyelte, most mégis megszólalt, mert annyira vágyott arra, hogy beszélgessen valakivel, aki nincs benne a rejtélyes ügyben.
– Hogy van, Bori néni? – kérdezte.
– Jaj, milyen kedves tőled! Egészen jól – mosolygott. – Csak a térdem fáj, mint mindig. És… olyan különösen érzem magam. Egészen különösen.
– A melegfront miatt? – találgatott Dávid.
– Lehetséges. Bár ilyet még sosem éreztem korábban – folytatta a néni. – Sütök-főzök, aztán egyszer csak megállok, és azt gondolom: mindez már megtörtént velem egyszer. Pontosan ugyanígy.
Dávid felkapta a fejét. Kíváncsian pislogott Bori nénire.
– Úgy érti, olyan, mintha ismétlődne ez a nap?
– Nos, így is fogalmazhatnék. Minden pillanat ismerős. Minden mozdulat ismerős. Minden mondat ismerős. Talán ez is az öregséggel jár – morfondírozott Bori néni, Dávid pedig megkukulva bámulta. Nem mert mondani semmit, hátha Bori néniben gyanút kelt. Inkább elterelte a figyelmét, és megmutatta neki az étkezőasztalra vett új terítőt. Bori néni megcsodálta, majd sietve elköszönt. Dávid innentől csak Rékát várta. Szinte oda sem figyelt a betonozóra, aki kettőkor becsöngetett, hogy átadta a névjegyét. Réka épp akkor érkezett meg a szemközti ház elé a nagynénjével és a taxissal. Dávid átrohant hozzá, és segített neki kipakolni az új otthonában. Nehezen tudta magában tartani az új fejleményeket, és amint Viola elindult a munkába, bele is kezdett.
– Nem fogod elhinni, mit találtam anya kameráján! Tudod, azon, amit a visszapillantó tükörre szerelt.
Réka szeme elkerekedett. Dávidnak valamiért összeszorult a szíve, ahogy ránézett. A lánynak nem kíváncsiságot, hanem félelmet tükrözött a tekintete. Már nem viselte a régi álarcát. Dávid minden érzést le tudott olvasni az arcáról.
– Mi a baj? – kérdezte hirtelen. Réka nem felelt azonnal, aztán mégis elsuttogta a választ.
– Ma egészen korán felébredtem valami zajra. Rögtön besiettem anya dolgozószobájába, hogy kivegyem az órából a cetlit. Alig volt hajnali három óra, de megint megelőztek. A tolvaj még így is gyorsabb volt nálam. Hogyan lehet ez??? Hogyan cselez ki minden nap az IDŐZAVARÓ? Nem bírom!
– Ne aggódj, már nyomon vagyok! – nyugtatta Dávid, és gyorsan összefoglalta, mit látott a kamerán.
– Szóval a taxis és Melinda a valódi tettes. Gyere át hozzánk! Megmutatom. Reggel kivettem anya kocsijáról a kamerát, hogy te is meg tudd nézni – magyarázta Dávid a szótlan lánynak. Réka egészen addig hallgatott, amíg Dávid bekísérte őt az étkezőjükbe. Dávid az üres asztalhoz rohant, majd a konyhapulthoz, végül vissza az asztalhoz.
– Úgy emlékeztem, hogy az asztalra tettem a kamerát. De nincs itt… – motyogta maga elé. Réka csak állt a küszöbön, és figyelte, ahogy Dávid ide-oda ugrál, minden sarokba benéz, felszalad az emeletre, majd vissza a földszintre…
– Nincs meg! – lihegte Dávid – Eltűnt a kamera! Azon van mindkét bizonyíték! A futár, ahogy levelet dob a Ring család postaládájába, és a taxis, ahogy megpróbálja elüttetni magát.
– Gondolj vissza arra, amikor még a kezedben volt a kamera. Mit csináltál? Próbáld meg felidézni – ajánlotta Réka. Dávid összeráncolta a szemöldökét. Koncentrált.
– Reggel megnéztem a felvételeket. Aztán nagyon rossz kedvem lett. Nem tudtam, mivel üssem el az időt, amíg jössz, ezért leültem tévézni, és a kamerát az étkezőasztalra tettem.
– Utána már nem vetted el onnan?
– Nem – rázta a fejét Dávid. – Az asztalon kellene lennie.
– Járt itt nálatok valaki, aki elvihette?
Dávid ismét nemet intett, de aztán észbe kapott.
– A szomszéd Bori néni hozott buktát délben, mint mindig. Még ide is hívtam az asztalhoz, hogy megmutassam neki a terítőt. De ő ártatlan. Miért vitte volna el a kamerát? Szerintem fel se ismerte.
– Talán mégis… – vetette fel Réka, és a hangja megint olyan volt, mint régen. Végre visszatért a kíváncsisága. – Mesélj róla!
– Semmit sem tudok – legyintett Dávid. – Amióta csak az eszemet tudom, ő a szomszéd nénink. Mindig hoz sütit. Fáj a térde. Borinak hívják. Ma buktát hozott, mint minden elmúlt szerdán…
– Buktát? – kapta fel a fejét Réka.
– Igen. Miért furcsa ez?
– Mert… amikor tegnap átmentünk a Ring házba, Melinda is buktával kínált, amíg bent voltál. És… a taxis is említette a kocsiban, hogy buktát evett. Akkor mesélte, amikor áthozott minket a csomagjainkkal a nagynénémhez. Még nevetett is, hogy könnyen elhízhat, mert amióta közel laknak az anyjához, mindig süt nekik valamit. Ma például buktát.
– Az anyjához! – ismételte elképedve Dávid. – Csak nem Bori néni a taxis anyja?
– Könnyen lehet – vélekedett Réka. – Hiszen még a név is stimmel. Bori néniről nevezhették el a gyereküket, a kis Borkát. Talán meséltek a néninek arról, hogy anyukád kameráján van a bizonyíték róluk. Bori néni meg észrevette az asztalon a kamerát, és ellopta.
– Na neeee! Ha tényleg Melinda vagy a taxis az időzavaró, talán a kezdetektől ezt a felvételt akarták!
– Akkor menjünk át Bori nénihez, és szerezzük vissza? – kérdezte Réka.
Dávid aggódva nézett rá. – Biztos… biztos, hogy menni akarsz? Jobban vagy? Tegnap eléggé…
– Nem lesz bajom. Melletted kevésbé félek – hadarta Réka, és már el is fordult. Kisietett az előszobába. Dávid földbe gyökerezett lábbal bámult utána. Csak akkor mozdult, amikor hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó, és Réka felkiált.
– Siessünk!
Pár perc múlva már Bori néni kapuja előtt toporogtak. Többször is csengettek, de hiába.
– Lehúzta a redőnyöket. Talán alszik, vagy máris átment Melindáékhoz a kamerával – sóhajtott Réka.
– Menjünk mi is oda? Hátha rajtakapjuk őket, amint a kamerával babrálnak… – reménykedett Dávid.
Réka bólintott. Futva tették meg az utat a rózsaszín házig. Dávid nem is csengetett, csak lenyomta a kilincset. Berohant az udvarra, és kopogtatott az ajtón. Melinda csodálkozva jelent meg a küszöbön. Pár pillanatig bosszúság tükröződött az arcán, aztán egy varázsütésre széles mosoly váltotta fel.
– Dávid, igaz? Mihályi Anikó fia. Te pedig Viola unokahúga vagy, ha nem tévedek. Miben segíthetek?
– Bemehetnék? – kérdezte merészen Dávid.
Melinda kitárta az ajtót. Dávid és Réka besiettek a nappaliba. Nem tévedtek. A tökéletesen tiszta szobában ült Bori néni és a taxis. A kis Borka a szőnyegen építőkockázott. A levegőben tömény, édeskés illat szállt, és a fényesre törölt dohányzóasztalon ott feküdt Dávidék kamerája.
– Szerintem már mindenkit ismertek. Bori néni a férjem anyukája… – kezdte a bemutatást Melinda, de Bori néni kedveskedve közbeszólt.
– Már jártam ma Dávidnál. Nagyon rendes fiú. Neki is vittem át buktát.
Dávid meglepve bámult Bori nénire, majd az asztalon heverő kamerára, aztán a taxisra, végül ismét a kamerára. Nem értette, hogy lehetnek ilyen nyugodtak és fesztelenek, amikor loptak.
Dávid minden bátorságát összeszedve megszólalt.
– Mi a kameráért jöttünk. Az anyukámé. Bori néni hozta el tőlünk. Szeretném, ha visszaadnák.
– Nem értem, miről beszélsz – felelte még szélesebb mosollyal Melinda.
Dávidot elfutotta a méreg. A dohányzóasztalra mutatott.
– Arról a kameráról beszélek! Nincs értelme tagadni. Felismerem.
A taxis felemelte az apró tárgyat és megforgatta.
– Tévedsz. Ezt itt én vettem a taximba. Még nincs rajta semmi. Megnézheted – nyújtotta Dávid felé.
Dávid gondolkodás nélkül odarohant és elvette.
– Le-letörölték… a fel-felvételeket – makogta.
– Mondtam, hogy nincs MÉG rajta semmi. Ez az ENYÉM – ismételte a férfi.
Melinda felhúzta a szemöldökét. – Jól értem, hogy lopással vádolsz minket? – kérdezte élesen.
– Hiszen… hiszen… tényleg ellopták! Felismerem! EZ biztosan a miénk…
– Elég ebből – váltott szigorúbb hangnemre a taxis. – Nem esik jól, hogy lopással vádolsz, de az végképp felháborít, hogy az anyámat is támadod! Ha jól tudom, nem először adott nektek süteményt. Az első gondolata mindig az, hogy a körülötte élőknek kedveskedjen. Erre te megvádolod!
– Az étkező asztalon volt a kameránk. És most nincs ott – makacskodott Dávid. Még mindig a kezében tartotta a kamerát. Biztos volt benne, hogy az övék. Azt a karcolást is megtalálta rajta, amit reggel okozott, amikor leejtette idegességében. A taxis és Melinda azonban rezzenéstelen arccal tagadtak. Dávid úgy érezte, csapdába esett. Minél inkább bizonygatta az igazát, annál kevésbé vették komolyan.
– Milyen szomszéd az ilyen? Évek óta eszi a süteményemet, és most idejön, és borzalmas dolgokat vág a fejemhez – sopánkodott Bori néni.
– De hát miért hazudnak a szemünkbe! Mind tudjuk, hogy Dávidéké a kamera! – szállt be a harcba Réka.
– Te semmit sem tudhatsz. Még csak ma költöztél az utcába. Milyen jogon szólsz bele a dolgainkba, és ítélkezel felettünk, ha nem is ismersz minket? – háborgott a taxis.
Réka elvörösödött. Nem csak az arca, a mellkasa is lángolt. Dávid pedig olyan dühös volt, mint még soha. Sokkal jobban haragudott, mint tegnap a futárra, aki bezárta őket a vécébe. Azt akarta, hogy elismerjék az igazát. Átlátott rajtuk, és leleplezte volna őket, de nem tudta, hogyan tegye.
– Maguk a tettesek! Ne higgyék, hogy átverhetnek! – üvöltötte.
– Ez a fiú őrült. Nézzük el neki, hogy hazudik, és a kislányunk előtt tolvajnak nevez – sóhajtotta válaszul Melinda.
– Nem vagyok hülye! Mindegy mit gondolnak és mondanak. Akkor is tudniuk kell, hogy igazam van – háborgott Dávid.
A taxis elvigyorodott. – Akkor bizonyítsd be! Én csak egy illetlen és neveletlen szomszédfiút látok, aki megrágalmaz minket. Biztosan elkeverted valahova anyukád kameráját, és most ránk akarod fogni…
– Bizony. Nagyon csúnya dolog így viselkedni. Ha nem lett volna gyerekszobám, most biztosan valami szörnyűt válaszolnék, de így visszafogom magam, és csak sajnállak – tette hozzá Melinda.
Dávid ösztönösen előre lendült, mintha rá akarná vetni magát a taxisra, de Réka ekkor megfogta a csuklóját, és kifelé húzta a szobából. Dávid rápillantott, és azonnal engedelmeskedett. Visszadobta az asztalra a kamerát, és kisietett a házból.
– Rosszul vagy? – aggódott Rékáért.
– Csak megfájdult a fejem odabent az édeskés szagtól – masszírozta a homlokát Réka.
– Átvertek minket! Elvették a kamerát és letörölték a felvételt – szorította ökölbe a kezét Dávid.
– Semmi baj! Holnap úgy is megint szerda lesz, és megint anyukád autójában lesz a kamera, rajta a felvétellel – nyugtatta Réka.
– De ha ők az időzavarók, és elérték a céljukat, holnap talán már csütörtök lesz… Mit tegyünk? Hogyan tudhatnánk meg a teljes igazságot? Kihez forduljunk? A futár először elmenekült előlünk, aztán bezárt. A Ring család hazudik, mint a vízfolyás…
– Esetleg a betonozó meghallgatna! – kapcsolt Réka. – Tegnap is hazahozott minket, és leszidta a futárt, amiért bezárt a mosdóba. Talán el tudja mondani, mi ez az egész.
– Miért tenné? – tárta szét a karját Dávid.
– Azért, mert mi is sokat tudunk. Tegnap valami olyasmit mondott, hogy szeretné, ha a szüleink együttműködnének vele. Felhívhatnám a névjegykártyáján szerepelő számot. Bemutatkoznék, mint az anyukád... Iderángatnánk sürgős ügyben. Aztán meglátjuk, mit mond… – ötletelt Réka. Dávid már látta, hogy visszatért a régi határozottsága. Nem is ellenkezett vele. Elővette a zsebéből a betonozótól kapott kártyát. Réka beírta a telefonjába a számát, és elváltoztatott hangon megszólalt.
– Jó napot! Itt Mihályi Anikó. Ma járt az utcánkban, és a fiamnak adott egy névjegykártyát. Emlékszik rá? Szeretnék beszélni magával. Sürgős ügyben. Életbevágó! Igen, most rögtön, ha lehet.
Réka zsebre vágta a telefonját, és felkiáltott. – Azt mondta, öt perc, és itt van!
– Akkor siessünk haza – vette át az irányítást Dávid. Szinte el sem akarta hinni, hogy ilyen könnyen ment minden. A betonozó megígérte, hogy átjön, és valóban be is futott pár perc múlva. Dávid bekísérte őt az étkezőbe, Réka pedig azonnal belefogott.
– Mi… nagyon sok mindent tudunk a Ring családról… és a futárról… És azt is tudjuk, hogy ön is benne van az ügyben. És… – sorolta Réka, majd elakadt. A betonozó döbbenten meredt rá, majd körbepillantott, és benyúlt a zsebébe valamiért.
A verzió:
– Legjobb lesz, ha leültök, és a helyeteken maradtok! Gondolom, nem szeretnétek, ha bajotok esne – mondta fenyegetőn.
B verzió:
– Legjobb lesz, ha bemutatkozom. Baranyai Ignác nyomozó vagyok – mondta kedvesen.
Ha szeretnél szavazni, hogy merre menjen tovább a történet, olvasd el itt, hogyan teheted!
Az előző hét nyertese a B verzió lett! Olvasd itt a folytatást!
12. fejezet - A nagy leleplezés
– Legjobb lesz, ha bemutatkozom. Baranyai Ignác nyomozó vagyok – mondta kedvesen.
Dávid és Réka döbbenten összenéztek, és szinte egyszerre huppantak le egy-egy székre. Pár pillanatig nem lehetett mást hallani, csak a falióra ketyegését.
TIKK-TAKK. TIKK-TAKK – kattogta az óra, és Dávid szíve átvette a ritmusát. Tágra nyílt szemmel pislogott a kék kertésznadrágos, borostás betonozóra, és nem akart hinni a fülének. Nem így képzelte el a nyomozókat.
A férfi megköszörülte a torkát, kivette a zsebéből a jelvényét, és beszélni kezdett.
– Nem kell megijednetek. Nem foglak faggatni benneteket. Ehhez nincs is jogom. Megvárjuk, amíg a szüleitek hazaérnek, és akkor… majd mindent megbeszélünk.
– De… de… maga nem is betonozó és aszfaltozó? Nem is úgy hívják, ahogy a névjegykártyán szerepel? – makogta Dávid. A nyomozó hosszan rámeredt, majd elmosolyodott.
– Igazán nincs mitől tartanotok. Az igazat mondom. A Nagy József csak álnév. Azért választottam, mert nehezen lenyomozható. És nem értek sem az aszfaltozáshoz, sem a betonozáshoz – magyarázta kedélyes hangon, de Dávidot és Rékát nem győzte meg. Még mindig gyanakodva méregették.
– Honnan tudhatnánk, hogy tényleg nem hazudik? Még sosem láttunk igazi nyomozói jelvényt. Csalás is lehet. Egy újabb csapda – motyogta Réka. A betonozó-nyomozó felkapta a fejét.
– ÚJABB csapda? Már korábban is kerültetek bajba? De most valóban biztonságban vagytok. Itt maradok, amíg a szüleitek megérkeznek. Hányra érnek haza?
– Csak anya fog jönni. Fél óra múlva… Öt után – motyogta Dávid, és összeszorult a gyomra. Vajon anya mit fog szólni ahhoz, hogy iderendeltek a házba egy idegen, borostás férfit, aki nyomozónak adja ki magát? Jó lenne addig kifaggatni valahogy ezt az alakot, de ha kérdezgetik, azzal magukat is elárulják… – töprengett. Bőven volt rá ideje és lehetősége, mert a szobában mindenki hallgatott. Réka összegörnyedt a székén, mintha fájna a hasa, és az óra ketyegésének ritmusára lóbálta a lábát. A betonozó-nyomozó a falnak döntötte a hátát, és hol rájuk, hol az órára pillantott. Dávid a távolba révedt, és az emlékezetében felidézte az elmúlt szerdák eseményeit.
Először megtalálták Réka anyjának levelét, amiből kiderült, hogy Réka IDŐKEZELŐ, és megállította az időt. Megtudták, hogy van egy IDŐZAVARÓ is a környezetükben, aki talán Dávid életére akar törni, és így érte el, hogy Réka megállítsa az időt. Meglestek egy tolvajt, aki elvitt egy titokzatos üzenetet Réka anyukájának szobájából, a rózsás faliórából. Többször is betörtek a betonozó irodájába, aki most azt állítja, hogy igazából nyomozó. Kergették a futárt. Ellopták az egyik csomagját. Beragadtak egy vécébe. Elmentek a Ring házaspár otthonába, ahol Melinda és a taxis a szemükbe hazudtak…
Dávid ökölbe szorította a kezét. ELÉG VOLT! – mondta magában, és váratlanul kifakadt.
– ÉN MOST FOGOK BESZÉLNI… AZONNAL!
Réka rémülten pillantott rá, de Dávid nem törődött vele. Nem akarta visszafogni magát. Úgy érezte, hogy nem képes tovább várni, halogatni, találgatni. MEG KELL TUDNIA AZ IGAZSÁGOT. A megoldást. Nem bír ki még egy szerda reggelt. HOLNAP MÁR CSÜTÖRTÖKNEK KELL JÖNNIE!
A betonozó-nyomozó felvonta a szemöldökét, Dávid pedig belekezdett.
– Mi… sok mindent tudunk. Szó-szóval… az úgy volt, hogy… mi jártunk az irodájánál. Tudjuk, hogy listát írt, amin szerepel a Ring házaspár, és anyukám és Réka nagynénje is, meg a futár is, a Moharos Róbert. Azt is láttuk, hogy a futár… izé… már fölkereste Önt. És… és… a Ring házaspár meg akarta szerezni anyukám kocsijából a kamerát, mert az egyik felvételen rajta van, hogy a taxis anyukám autója elé vetette magát. De… de mi nem adtuk oda nekik. Mégis sikerült elvenniük. Ellopták! – hadarta összefüggéstelenül Dávid.
A betonozó-nyomozó közben többször is eltátotta a száját, végül kihúzott magának egy széket, leült, és elgondolkozva az asztalra könyökölt.
– Ez nem semmi! Tényleg nem semmi! Hány évesek is vagytok? – mormogta az orra alatt.
– Már 13! És tudnunk kell, mi ez az egész! – könyörgött Dávid.
A férfi töprengve simogatta az állát, majd nagy levegőt vett.
– Rendben van. Annyit elárulhatok, hogy valóban a Ring házaspár miatt nyomozunk. Eddig nem volt ellenük elég bizonyítékunk, és szerettük volna felkeresni a szomszédjaikat és mindazokat, akik kapcsolatba kerültek velük. Ezért szerepel a listámon az édesanyád, a nagynéni és a futár, Moharos Róbert. Ő már vallomást tett. De megérthetitek, hogy az ügy részleteit nem adhatom ki. A kameráról és a felvételről majd anyukáddal egyeztetek, ha hazaért – zárta le a beszélgetést határozottan és ellentmondást nem tűrve a nyomozó. Dávid nem mert ellenkezni. Mindhárman némaságba süppedtek, és engedték, hogy ismét csak az óra ketyegése törje meg a csendet.
Dávid meggyőző érveket fogalmazott magában, melyekkel majd elérheti, hogy anya és a nyomozó őket is beavassák az ügy részleteibe. Úgy képzelte, hogy tudja majd irányítani a társalgást, de szörnyen tévedett. Amint anya befordult az autójával a ház elé, a nyomozó felugrott, és elé sietett. Dávid követni akarta, de nem mozdult a lába. Réka szintén a helyén maradt, mintha odaragasztották volna a hátát a szék támlájához. Fél füllel hallották, ahogy a nyomozó bemutatkozik az előszobában, majd anya megjelent az étkezőben. Az arca falfehér volt, de a hangja nyugodtan csengett.
– Baranyai Ignác nyomozó úr van itt. Arra kérlek titeket, hogy menjetek ki, amíg négyszemközt beszélek vele – fordult Dávidhoz.
Dávid ellenkezni akart, de ahogy találkozott a tekintetük, rögtön tudta, hogy nincs esélye. Anya még sosem tűnt ennyire szigorúnak és elérhetetlennek. Dávid sután felállt, és engedelmeskedett. Réka úgyszintén. Kitámolyogtak az előszobába, és anya becsukta az ajtót a hátuk mögött. Dávid azonnal megpördült a tengelye körül, lehajolt, és hallgatózni kezdett a kulcslyuknál. Réka ebben is utánozta. Az arcuk szinte összeért, ahogy az ajtónak nyomták a fejüket.
Dávid hallotta, ahogy Réka levegőt vesz, és biztos volt benne, hogy Réka is hallja, ahogy ő lélegzik, majd nagyot nyel. Anya és a nyomozó beszélgetéséből azonban csak mondatfoszlányokat tudtak elkapni. Először a férfi magyarázott monoton hangon.
– Nyomozás… a Ring házaspár ellen… A biztosító tett először feljelentést… Többször is nagy összegű balesetbiztosítást kötöttek… aztán balesetet szenvedtek, és felvették a pénzt… Más alkalmak is voltak… Olyan balesetek, amikor nem is hívtak rendőrt… Elüttették magukat… és az elütő sofőrt zsarolták… Igen, Moharos Róbert elé is kiugrottak az útra… A férfi megijedt, és fizetett nekik, hogy ne hívjanak rendőrt… Ez az egyik taktikájuk… Kevés bizonyíték… A gyerekek szerint van felvétel a kocsi kameráján…
Dávid újra nyelt egyet. Most anya hangját hallotta, de a szavait nem tudta kivenni. Talán szándékosan beszélt halkan, mert sejtette, hogy ők az ajtó előtt ácsorognak. Dávid erősen koncentrált, de hiába. Hirtelen csend lett, majd anya körömcipője kopogni kezdett a padlón. Gyorsan felegyenesedtek, és hátrébb léptek. Anya kitárta előttük az étkező ajtaját. Elbúcsúztak a nyomozótól. A férfi biccentett, majd Dávidra kacsintott, és távozott. Dávid földbe gyökerezett lábbal bámult utána. Összerezzent anya utasítására.
– Gyertek be, és üljetek az asztalhoz!
Dávid és Réka most is engedelmeskedtek. Anya vizet töltött nekik, majd lehuppant melléjük. A homlokát masszírozta, mint aki nagyon elfáradt.
– A nyomozó úr elmondta, hogy ti is belekeveredtetek az ügybe. Állítólag a Ring házaspár megkörnyékezett titeket, hogy adjátok át nekik az autóm kameráját… Ezért… nos… fontosnak tartom, hogy tudjátok, mi történt igazából, és mi fog még történni…
Dávid visszafojtotta a lélegzetét. Moccanni sem bírt. Érezte, hogy végre elérkezett az idő, amikor MINDENRE FÉNY DERÜL. Azt hitte, ez a pillanat olyan lesz, mint egy villámcsapás. Nagy, fényes, hangos, rémisztő és döbbenetes. Ebben is tévedett. Nem történt semmi döbbenetes, nem villámlott, nem dörgött. Csak anya ivott pár kortyot, és belekezdett.
– Ring Melinda és a férje csalók. Zsarolók. Úgy jutnak pénzhez, hogy direkt baleseteket okoznak. A taxis férfi szándékosan elütteti magát, és utána megzsarolják a sofőrt. Talán akkor jutott eszükbe először ez a módszer, amikor sok éve valóban elütötte őket egy gyorsan hajtó híresség. A Ring házaspár éppen biciklizett, és az autós beléjük hajtott. Mivel valami celebről volt szó, a sztár lefizette őket, hogy ne nyilatkozzanak a lapoknak, és ne mondjanak róla rosszat. Szerette volna minél előbb lezárni az ügyet. A házaspár felgyógyult, és onnantól kezdve direkt okoztak baleseteket, hogy pénzhez jussanak. Ha megsérültek, akkor a biztósítójuk fizetett nekik. De az is gyakran előfordult, hogy a taxis férfi szándékosan kiugrott egy autó elé, és a megrémült sofőrt zsarolni kezdték, hogy adjon nekik pénzt, különben rendőrt hívnak, és a rendőrnek majd azt vallják, hogy a sofőr volt a hibás. Persze szemtanúk sosem voltak. Mindig csak Melinda, aki a férje mellett vallott volna.
Anya még egy kortyot ivott, majd rekedten tovább magyarázott.
– Moharos Róbert, a futár is így járt. Egyik nap az autója elé vetette magát a taxis. Melinda kirohant, és a futárt hibáztatta. Megfenyegették őt, hogy rendőrt hívnak, ha nem fizet nekik. Róbert megijedt. Félt, hogy a rendőrök nem hinnének neki, és elvennék a jogosítványát. Akkor a munkáját is elveszítette volna. Ezért inkább megadta azt az összeget, amit a Ring házaspár kért tőle. De ma mégis felkereste a rendőrséget, és vallomást tett. Állítólag már hónapok óta nyomozott titokban, és megfigyelte Melindát és a taxist. A rendőrségtől Baranyai Ignác vezeti az ügyet. Ide is azért jött, hogy a Ring házaspárról és Moharos Róbertről kérdezzen engem, mivel tudta, hogy már ismerem Róbertet. Egyszer én védtem egy perben. Erről az egészről én is csak most szereztem tudomást. Ha előbb tudom, már segíthettem volna… mivel… mivel… egyik reggel az én autóm elé is kiugrott a taxis. Melindával megfenyegettek, hogy legjobb lesz, ha fizetek nekik, különben hívják a rendőrt, és ez biztosan nem tenne jót az ügyvédi karrieremnek. Ilyesmikkel jöttek, de akkor én közöltem, hogy van kamera a kocsimban, ami mindent rögzített, és amit át fogok adni a rendőrségnek… Ők erre könyörögni kezdtek, hogy ne tegyem. Hogy félreértés az egész… Én mégis elmentettem a felvételt. Nem csak a kamerán volt meg. Már át is adtam a nyomozó úrnak. Még ma kimennek a rózsaszín házba, és őrizetbe veszik a Ring házaspárt… Most már van ellenük elég bizonyíték és tanú…
Anya elhallgatott, és Dávid pillantását kereste, de Dávid nem nézett se rá, se Rékára. Csak maga elé meredt, és próbálta összeszedni a gondolatait. Ezek szerint sikerült! Elkapták a tetteseket! Sőt: egy kicsit ő és Réka is hozzájárultak ahhoz, hogy a Ring házaspár lebukott. Biztosan a taxis vagy Melinda az IDŐZAVARÓ. Sejthették, hogy a rendőrség már a nyomukban van, és azért állíttatták meg az időt, hogy egérutat nyerjenek, és megsemmisítsék a bizonyítékokat, amik ellenük szólnak. De nem jártak sikerrel. Rékával győztek. Lebuktatták az időzavarót. Biztonságban vannak. Holnap pedig újra fog indulni az idő, és csütörtök lesz. Csütörtök lesz. Csütörtök lesz – Dávid csak ezt ismételgette magában. Akkor is, amikor elbúcsúzott Rékától, és akkor is, amikor este a kapuból látta, hogy a rózsaszín házból elviszik a rendőrök a Ring házaspárt. A taxist két egyenruhás férfi kísérte a rendőrautóhoz. Melindát csak egy. A nő kezén bilincs volt. Hisztizett, toporzékolt, megint úgy viselkedett, mint egy sarokba szorított macska. Borkát Dávid sehol sem látta. Később anya elmondta, hogy őt már korábban átvitték a nagymamájához, Bori nénihez.
Dávid azt hitte, hogy ennyire durva és sűrű nap után le sem tudja majd hunyni a szemét, és csütörtök reggelig ébren lesz. Alig tudta felfogni, hogy vége a sok megpróbáltatásnak és nyomozásnak. Másnap minden visszaáll a régi, normális kerékvágásba. Érdekes módon erre a gondolatra nem érzett boldogságot, csak valami különös izgalmat. Ledőlt az ágyára, és sokáig forgolódott, majd furcsa álmot látott. Azt, amit már korábban is:
EGY NÉZŐTÉREN ÜLT, ÉS FIGYELTE, AHOGY A SZÍNPADON TÁNCOL A TAXIS, MELINDA, A FUTÁR, A BETONOZÓ, VIOLA, ANYA ÉS BORI NÉNI. MIND JELMEZBEN VOLTAK. AZOKBAN, AMIKET DÁVID MÁR LÁTOTT VIOLA VARRODÁJÁBAN. A TAXIS KATONARUHÁT VISELT, MELINDA HOSSZÚ, FODROS, RÓZSASZÍN BÁLIRUHÁT, A FUTÁR INDIÁN FEJDÍSZT, A BETONOZÓ-NYOMOZÓ FRAKKOT, RÉKA NAGYNÉNJE, VIOLA BŐ, FÖLDIG ÉRŐ KABÁTOT, ÉS SZÉLES KARIMÁJÚ KALAPOT, ANYA SZOBALÁNYOS FEHÉR KÖTÉNYT, BORI NÉNI FEKETE LEPELT. EGYSZERRE FOROGTAK-PÖRÖGTEK EGÉSZEN ADDIG, MÍG EL NEM NYOMTA A ZENÉT A KUTYAUGATÁS.
Dávid felriadt. Azonnal tudta, hogy mindjárt éjfél, és Júnót, a kutyájukat hallja. Lesietett a kertbe, és látta, hogy a kölyök Dakota megint az út közepén ül. Kilépett érte az utcára, és az ölébe vette a rémült állatot. Felnézett, és várt. MOST lesz csütörtök – gondolta, és megborzongott. Úgy érezte, hogy a szíve hatalmasra nőtt. Mintha az egész teste hatalmas, gyorsan dobogó szívvé változott volna. Ebben a pillanatban a szemközti házból kilépett Réka, és találkozott a tekintetük. Majd éles fény következett, és minden elsötétült.
Dávid anya hangjára ébredt. Kíváncsian pislogott ki a takaró alól, és azonnal megkérdezte.
– Csütörtök van?
Anya aggódva nézett rá.
– Dehogy. Hiszen tegnap még csak kedd volt. Szerda van. Még egy napot várnod kell, amíg találkozhatsz a barátaiddal, és apa hazajön.
Még EGYET? Még HÁNYAT? Ezek szerint megint SZERDA VAN! De miért? Hiszen tegnap elfogták a Ring házaspárt! A saját szemével látta, hogy a rendőrök elvitték őket. Akkor miért áll még mindig az idő??? – Dávid tehetetlenül és dühösen belebokszolt a párnájába. Felkelt, és belerúgott a földön heverő iskolatáskájába. Legszívesebben mindent felborított, összetépett és megrongált volna. Nem akarta elhinni, hogy nem sikerült. Mégis mit kell még tenniük?
Anya persze semmire sem emlékezett a tegnapi nap történéséiből. Amint elment dolgozni, Dávid fejből beírta Réka számát a telefonjába, és felhívta. Réka hangja zavart volt. Nehezen beszélt, mintha visszatartotta volna a sírást. Dávid nem merte sokáig nyaggatni. Megbeszélték, hogy majd délután kitalálják, mit tehetnének. Addig Dávidra még hosszú órák vártak. Semmi sem kötötte le a figyelmét, csak az álom járt a fejében, amit éjszaka látott.
MINDENKI JELMEZBEN TÁNCOLT ELŐTTE A SZÍNPADON: A TAXIS KATONARUHÁBAN, MELINDA BÁLI ÖLTÖZETBEN, A FUTÁR INDIÁN FEJDÍSSZEL A FEJÉN, A BETONOZÓ-NYOMOZÓ FRAKKBAN, VIOLA BŐ KABÁTBAN ÉS NAGY KALAPBAN, ANYA KÖTÉNYBEN, BORI NÉNI FEKETE LEPELBEN. Sehogy sem tudta kiverni a fejéből ezt a képet. Attól félt, hogy kezd megőrülni.
Amikor Rékáék megérkeztek Viola házához, Dávid azonnal átrohant. Azt se várta meg, amíg Viola elmegy a munkahelyére. Félrehúzta egy fa mögé Rékát, és hadarni kezdett.
– MEGINT SZERDA VAN! MEGINT! Nem értem, miért. Neked van valami ötleted?
Réka idegesen megrázta a fejét. – Már semmit sem értek – sóhajtotta. – És az a baj, hogy most mindent kezdhetünk elölről. Melinda és a taxis ismét szabadlábon vannak, és a nyomozónak újra el kell kapnia őket.
– Az igaz… De… már mindent tudunk. Így már könnyebb lesz anyát és a nyomozót beavatni a részletekbe, és a bizonyítékok alapján a nyomozó megint letartóztatja majd a Ring házaspárt.
– Mindent tudunk? Ugyan már! Ha mindent tudnánk, akkor nem lenne még mindig szerda! – füstölgött Réka. Ezzel Dávid sem tudott vitatkozni. Maga elé meredt, és hangosan töprengett.
– Eddig azt hittük, hogy Ring Melinda vagy a taxis az IDŐZAVARÓ. De mégsem lehetnek ők, hiszen őket tegnap este letartóztatták és őrizetbe vették. Már nem jelentettek ránk veszélyt. A nyomozó is elérte a célját, elfogta a bűnözőket. A futár is vallomást tett, és megnyugodhatott. Rács mögé kerültek a zsarolói. Akkor mégis ki az időzavaró? Bori néni?
Dávid újra az álmára gondolt. Miért nem tud szabadulni tőle? Talán, ha a varrodába mehetne, és ismét láthatná azokat a jelmezeket, amikben a többiek táncoltak álmában, akkor meg tudná fejteni, mit jelent ez az egész…
– A nagynénéd mindjárt indul a varrodába. Kérd meg, hogy vigyen el minket! Mondd neki azt, hogy szeretnéd megnézni a jelmezeket! – vezényelte Dávid. Réka értetlenül meredt rá.
– Minek menjünk oda?
– Van egy álmom, ami mindig visszatér. Szerepelnek benne azok a színházi jelmezek, amiket Viola varrt, de nem tudom, hogy miért. Talán, ha újra láthatnám a ruhapróbát, rájönnék az okára.
– Szerintem csak zaklatottan aludtál. Az álmoknak nincs jelentőségük – legyintett Réka.
– Mégis szeretném. Valami nyomon csak el kell indulnunk – győzködte a lányt Dávid. Réka vállat vont, és bement a nagynénjéhez. Néhány perc múlva együtt jöttek ki. Dávid sokadszorra is bemutatkozott a nagynéninek, és beült Réka mellé a hátsó ülésre. Az odaúton Viola a varrodáról áradozott. Amint megérkeztek, bekísérte őket a tágas előtérbe. Ő hátra ment a jelmezraktárba üdvözölni a próbára érkező színészeket, Dávid és Réka pedig az üvegezett ajtón át nézték, ahogy a varrónők a szereplőkre igazítják a ruhákat. Dávid ugyanazt látta, amit a korábbi szerdai látogatáson. Egy szép színésznő felvett egy hosszú, kék kabátot, és hárman is körbeállták. Egy segéd gombostűket szúrt a kabát vállába, egy másik letérdelt, és feltűzte a hosszú kabát alját, Viola pedig tükröt tartott a színésznő elé.
Dávidnak hirtelen nagyot dobbant a szíve. Mindent megértett. MINDEN ott volt az orruk előtt. A sötétkék kabát! A kalap! Hát ezért álmodott a jelmezekről! Ezért érezte, hogy van itt valami nyom a varrodában! Ezért történhetett meg, hogy a tolvaj minden hajnalban simán megelőzte Rékát, és elvitte a cetlit az anyukája dolgozószobájából, a rózsás óra hátlapjából. Igazán könnyű dolga volt!
Dávidnak meg kellett kapaszkodnia az üveges ajtóban. Szédült. Úgy érezte, hogy a lábából kifut az erő. Réka rémülten fogta meg a karját.
– Jól vagy? Mi történt? Gyere velem a konyhába! Azt hiszem, erre van!
Dávid túl gyenge volt ahhoz, hogy ellenkezzen. Réka egy oldalajtón a konyhába kísérte. Leültette egy székre, és adott neki egy pohár vizet. Dávid nagy kortyokban ivott, és próbált megnyugodni. Amikor ismét erősebbnek érezte magát, szó nélkül felállt, és elindult a raktár irányába. A színészek már elmentek. Dávid nem habozott. Lenyomta a kilincset, a próbababán lógó bő kabáthoz rohant, és a zsebébe nyúlt. Üres volt. Akkor a másik zsebhez ugrott, és a feje összekoccant Viola homlokával. A nagynéni és ő egyszerre nyúltak be a másik zsebbe, és egyszerre ragadták meg, majd emelték ki az apró, rózsaszín lapot. Pont olyan színű és méretű volt, mint az, amit a tolvaj elvitt Réka anyjának dolgozószobájából, a kerek, rózsás faliórából.
Réka ekkor ért be a raktárba, és döbbenten, értetlenül meredt a ziháló, dühös Dávidra és a rémült, kócos Violára. A cetlit mindketten erősen szorították, és egyikük sem akarta elengedni.
– Mi ez az egész? – sikkantotta Réka.
– Hát nem érted! – kiáltotta Dávid. Ekkor Viola jó erősen meghúzta a cetlit. Dávid kezéből kicsúszott, és a fölre hullott. Egyszerre kaptak utána, de Viola gyorsabb volt. Felvette, és kirohant a jelmezraktárból. Hallani lehetett, ahogy becsapódik mögötte a varroda ajtaja.
– U-ugye nem? – makogta Réka.
Dávid az ajtó felé mutogatott.
– De. De! Viola az időzavaró. Felismertem itt, a jelmezek között azt a sötétkék kabátot és barna kalapot, amit a tolvaj viselt, amikor betört a házatokba. Tudod, amikor elbújtunk anyukád dolgozószobájában, bejött a tolvaj, és megkaparintotta a cetlit a rózsás faliórából. És ezeket a ruhákat viselte! Ezért álmodtam olyan furcsát! Álmomban Viola ebben a kabátban és kalapban táncolt! Már akkor észrevettem a bő, földig érő kabátot, amikor először itt jártunk. Csak valahogy nem tudtam értelmezni, mit látok. Pedig ezt viselte a tolvaj! Azért jött, hogy elvegye előled anyukád üzenetét. És később minden szerda hajnalban elvette újra. Könnyen megelőzött, hiszen ő is az anyukád házban aludt, mint te.
– E-ez biztos? – Réka összekulcsolta a kezét, mintha könyörögne. Mintha nem akarná elhinni és elfogadni Dávid magyarázatát.
– Gyere, menjünk utána! – siettette Dávid, de Réka meg sem mozdult.
– Neeem akarom… Én… most… nem tudok… menni… – hüppögte, és lehuppant a hideg padlóra. Hirtelen a fejéhez kapott, becsukta a szemét, és nagyot sikított. Rémisztő volt.
Dávid megborzongott. Elbizonytalanodott. Pár pillanatig töprengett, majd…
A verzió:
...leült Réka elé a földre. Nem akarta egyedül hagyni, és úgy érezte, nem kaphatja el nélküle Violát.
B verzió:
...kirohant az ajtón. Úgy döntött, egyedül ered Viola nyomába.
Ha szeretnél szavazni, hogy merre menjen tovább a történet, olvasd el itt, hogyan teheted!
Elérkeztünk az utolsó fejezethez! Az előző héten az A verzió lett a nyertes, olvasd el itt, hogyan végződik a történet!
13. fejezet - Napkelte
– VIOLA AZ IDŐZAVARÓ! Gyere, menjünk utána! – kiáltotta Dávid.
– Neeem akarom… Én… most… nem tudok… menni… – hüppögte Réka, és lehuppant a hideg padlóra. Hirtelen a fejéhez kapott, becsukta a szemét, és nagyot sikított. Rémisztő volt.
Dávid megborzongott. Elbizonytalanodott. Pár pillanatig töprengett, majd leült Réka elé a földre. Nem akarta egyedül hagyni, és úgy érezte, nem kaphatja el nélküle Violát.
Réka még mindig a homlokára szorította a kezét. Egész testében reszketett, és sírni kezdett. Dávid értetlenül meredt rá. Ennyire megviselte, hogy Viola az időzavaró? Vagy másról van szó?
– Mi... mi történt veled? – kérdezte sután. Valami különös oknál fogva elindult a keze a levegőben, és megsimogatta Réka hátát. A lány ettől csak még hangosabban sírt.
– Neeem akarom! Neeee! – sikította újra.
– Mit nem akarsz? Viola után menni? Akkor itt maradunk. Csak nyugodj meg! – könyörgött Dávid.
Réka váratlanul előre lendítette a karját, és megragadta Dávid pólóját a mellkasánál.
– Ugye, tényleg itt vagy? Jól vagy, és nincs semmi bajod?
Dávidnak elkerekedett a szeme. Kezdett arra gyanakodni, hogy Réka megőrült.
– Én jól vagyok – mondta nagyon lassan Rékának. – Te vagy rosszul… Izé… kérsz egy pohár vizet?
Dávid megpróbált felállni, de Réka még mindig a pólójába kapaszkodott.
– Ne-ne hagyj itt. Félek – motyogta.
– Violától?
– Dehogy!
Dávid most már semmit sem értett.
– Hát akkor… MITŐL?
– Csak… attól… amit… láttam – makogta Réka.
– Mit láttál?
– Láttam, ahogy… ahogy éjfél előtt kimész Dakotáért az útra, az öledbe veszed, és… és elüt egy autó.
– Engem? – képedt el Dávid. – Elüt egy autó?
– I-igen…
– De… de hát nem történt ilyesmi. Jól vagyok. Csak képzelted – győzködte őt Dávid, de most már neki is összeszorult a gyomra.
– Nem képzeltem – rázta a fejét Réka. Dávid nem tudta, mit mondhatna erre. Figyelte, ahogy Réka megtörli a szemét, és nagy levegőt vesz.
– Amikor azt mondtad, hogy Viola az időzavaró, hirtelen eszembe jutott, mit láttam az első szerda éjjel. Valami zajra ébredtem. Kisétáltam a ház elé, és észrevettem, ahogy az út közepén térdelsz Dakotával az öledben. Aztán éles fény következett. Egy autó befordult a sarkon, a fényszórója elvakított, és… és… a kocsi már nem tudott lefékezni. Elütött téged. Vagy-vagyis csak elütött volna, ha nem állítom meg az időt.
– Hát az volt az az éles fény! Az autó fényszórója – kiáltotta Dávid, és kirázta a hideg.
– Iiigen… Én tényleg azért állítottam meg az időt, hogy megmentselek. A-a-azért ismétlődik mindig a szerda, mert ha eljönne a csütörtök, te… te… meghalnál – suttogta Réka.
Dávid különösen érezte magát. Verejtékezett a homloka, mégis fázott. Próbált megnyugodni, és valami biztatót kitalálni. Mert az képtelenség, hogy őt elüssék. Nem lehet!
– NEM fogok meghalni csütörtökön – erősködött.
– Az lenne a legjobb, ha ki se mennél éjfélkor. Maradj a házban! – kérlelte Réka.
– Akkor Dakotát ütnék el! – háborgott Dávid. – Kell valami más megoldás! Az idő akkor indul újra, ha elkapjuk az időzavarót. Csak az időzavaró lehet a sofőr! Viola!
Réka végre elengedte Dávid pólóját, és megint a homlokára szorította a kezét. Becsukta a szemét.
– Viola a sofőr, ugye? Látod, ha visszaemlékezel? A nagynénéd az időzavaró? – faggatta Dávid.
Réka lassan bólintott.
– Csak azt nem értem, hogy miért! Miért akar engem megölni? – nyögte Dávid. – És mi köze ennek az egésznek a Ring házaspárhoz? Emlékszel, a taxis jóban van a nagynénéddel. Ő vitt ki titeket a temetőbe. És láttuk őt hajnalban is, amikor anyukád kertjében, a bokorban elbújtunk. Kijött hozzá az udvarra a nagynénéd, és nagy titokban beszéltek valamiről. A betonozó-nyomozó már akkor is követte a taxist, és elbújt a sövény mögött. De… talán nem csak a taxis miatt volt ott a nyomozó. Talán a nagynénédet is figyelte. Előfordulhat, hogy Viola nem csak egy szimpla szomszéd, akinek meg akarta szerezni a tanúvallomását, hanem gyanúsított és a Ring házaspár cinkostársa.
– Neeeem lehet – ellenkezett Réka. – Viola kicsit szétszórt, néha fárasztó… DE NEM BŰNÖZŐ!
– Akkor mivel magyarázod, hogy el akart ütni, és titokban egyeztetett a taxissal a kertetekben?
– Fogalmam sincs. De te se tudod, miért lenne jó Violának, ha elütne téged…
– Esetleg bosszúból. A Ring házaspár megtudta, hogy anyukám kameráján bizonyíték van ellenük. Talán ezért akarnak megölni – találgatott Dávid.
– Ez sántít – rázta a fejét Réka.
– Akkor… hogyan tudhatnánk meg az igazságot? Faggassuk ki Violát?
– Mégis hogyan? „Szia Viola! Te akarod megölni Dávidot?” Szerinted ez jól hangzik? – háborgott Réka.
Dávid vállat von.
– Nem tagadhatja le. Hiszen láttuk, hogy nála van az a rózsaszín cetli, amit anyukád rózsás órájából vett ki. Csak ő lehetett a tolvaj! És már azt is fel tudod idézni, hogy ő akart elütni engem. Lebukott.
Réka félve pillantott Dávidra.
– Ha tényleg minden éjfélkor megpróbált elütni, akkor… jobb lenne, ha csak én beszélnék vele.
– Azt már nem! Én is ott leszek! Tudni akarom, miért tette! Fényes nappal van. Nem fog tudni bántani – győzködte Rékát és saját magát Dávid. Mielőtt még elszállhatott volna a bátorsága, gyorsan felugrott a földről, és elindult a kijárat felé. Réka követte.
A parkolóban még mindig ott állt Viola kocsija. Dávid bepillantott az üres ülésekre, majd elszántan megkerülte a varroda épületét. Viola a hátsó ajtó melletti padon gubbasztott. Neki is folytak a könnyei, mint előbb Rékának. Nem úgy nézett ki, mint egy merényletre készülő gyilkos. Dávid kicsit bátrabban közelítette meg. Rékával együtt megálltak a pad előtt, majd Violára néztek. Dávid mondani akart valamit. Olyasmit, hogy: MOST LEBUKTÁL, ALJAS IDŐZAVARÓ! Vagy: ELKAPTUNK, NEM MENEKÜLHETSZ ELŐLÜNK TÖBBÉ! Kinyitotta a száját, de aztán újra becsukta. Hiába várta a szavakat, azok nem jöttek. Réka is hallgatott. Viola végre felnézett rájuk, majd némán feléjük nyújtotta az összegyűrt, rózsaszín papírfecnit. Dávid azonnal elvette, és kisimította.
RÉKA!
A LEVELEMBEN NEM ÍRTAM MEG NEKED A TELJES IGAZSÁGOT. MÉG VIOLÁTÓL IS ENGEDÉLYT AKARTAM KÉRNI, HOGY ELÁRULHASSAM: Ő IS IDŐZAVARÓ. ISMERI A TITKUNKAT. Ő AD MAJD SEGÍTSÉGET ÉS TANÁCSOT, HA MEGÁLLNA AZ IDŐ, ÉS EGY IDEGEN IDŐZAVARÓ MIATT KELLENE NYOMOZNOD. Ő VIGYÁZ RÁD, ÉS TÁMOGAT TÉGED. BÁTRAN TÁMASZKODJ A NAGYNÉNÉDRE!
ANYA
Dávid még mindig nem tudta, mit mondjon, ezért hangosan felolvasta az üzenetet. Amikor befejezte, Viola szemében újabb könnyek gyülekeztek. Könyörögve nézett fel Rékára és Dávidra.
– Sajnálom – suttogta. – Ne haragudjatok rám!
Dávid érezte, hogy elönti a düh. Végre megérkeztek a várva várt szavak:
– SAJNÁLJA? Mi az, hogy sajnálja??? Ennyi? Elárulta Rékát és az anyját, pedig ők megbíztak magában! Minden éjszaka megpróbált megölni!
– Nem! Ez nem igaz! Nem akartalak megölni – védekezett kétségbe esve Viola.
– Akkor mi ez az egész? Miért lopta el Réka elől az anyukája üzenetét? Miért akart elütni engem?
Viola elkapta róluk a tekintetét. Remegő kézzel nyúlt a nyakában lógó kendőért. Idegesen igazgatta, miközben magyarázkodni kezdett.
– Én… én is kaptam levelet édesanyádtól, Réka. Amiben megkért, hogy vigyázzak rád, és segítsek neked. És én tényleg így akartam tenni. És így is tettem volna, csakhogy… közbe jött a taxis. A Ring házaspár. Az úgy volt, hogy egyik nap véletlenül… elütöttem Melindát. Épp a munkába igyekeztem, amikor eszembe jutott, hogy talán otthon felejtettem néhány jelmez illusztrációját. A táskám az anyósülésen hevert, és idegesen beletúrtam. Csak egy pillanatig nem figyeltem az utat, és amikor legközelebb felnéztem, Melinda ott volt az autóm előtt! Lefékeztem, de nem elég gyorsan. Melinda az árokba gurult. És… és talán agyrázkódást kapott. Szédült, sántikált, és a férje, a taxis kirohant elénk. Azt mondta, nem hív rendőrt, ha adok nekik pénzt. Én adtam is… De aztán újra jött, és még több pénzt kért. Azt mondta, ellenem vall majd. Meg, hogy volt kamera a házuk előtt, ami rögzítette, hogy én okoztam a balesetet… Követelte a pénzt. De nem volt mit adnom… Megfenyegetett… Állandóan a nyomomban volt. Alig hagyott magamra. És én nagyon megrémültem. Tudod, Réka, hogy kicsit figyelmetlen vagyok, de azért… azért nem ütnék el senkit szándékosan…
Dávid a szavába vágott.
– Ha senkit sem akart szándékosan elütni, akkor engem miért próbál meg minden éjjel elgázolni???
– Az… az egészen más – makogta Viola. – Most már tudjátok, hogy időzavaró vagyok. Réka pedig időkezelő. Az édesanyja elárulta, hová rejtette a Rékának szánt leveleket, amiket nekem kellett volna átadnom Rékának. De… mivel a taxis zsarolt, kétségbe estem. Arra gondoltam, titokban tartom Réka előtt, hogy időzavaró vagyok, és a tudta nélkül megállíttatom vele az időt. Akkor ismétlődni fog a szerda, és én egérutat nyerek… E-ezért tettem… Ezért nem mondtam el nektek, hogy én vagyok az időzavaró. Persze, arra ti is rájöttetek, hogy ismétlődik a szerda… De én úgy viselkedtem, mintha észre sem venném, hogy ugyanazt a napot éljük át újra és újra. Aztán egyik szerda délután épp a varrodába mentem, amikor megláttam, hogy elrohantok édesanyád házába. Sejtettem, hogy gyanakodtok, és kutatni fogtok. Megijedtem, hogy felfedezitek az órába rejtett üzenetet, amiből kiderül, hogy időzavaró vagyok. Gyorsan kellett cselekednem. Nálam voltak azok a jelmezek, amiket otthon befejeztem a ruhapróba előtt. Gyorsan felkaptam az egyiket. A bő kabátot és a nagy kalapot. Így nem ismerhettetek fel, és betörőnek tűnhettem. Besiettem a dolgozószobába, és kivettem a faliórából a cetlit. Aztán onnantól minden hajnalban kivettem a cetlit az órából, mielőtt ti megtalálhattátok volna. A kabát zsebe jó rejtekhelynek tűnt. Mindig oda tettem a megszerzett rózsaszín papírt.
– Hát ezért viselte a bő kabátot és a nagy kalapot! – csapott a homlokára Dávid. – De azt még mindig nem értem, miért akart engem elütni.
– Hiszen már ti is tudjátok, hogy az időzavaró nem állíthatja meg egyedül az időt. Az időkezelő sem teheti Önös érdekből. Csak akkor, ha egy idegent akar megmenteni. Gondoltam, veszélybe sodorhatnék valakit, akit Réka megmenthet. Téged szemeltelek ki, Dávid. Éjfél előtt kicsalogattam Dakotát az útra. Ismer engem, hiszen szemben lakom. Könnyű dolgom volt. Dakota kijött, és én az út közepén hagytam. Gondoskodtam arról is, hogy Júnót megijesszem, és hangosan ugatni kezdjen. Figyeltem rá, hogy Rékát felébresszem valami zajjal, és kijöjjön a kertbe. A kocsimat a sarkon hagytam. Beszálltam, és csak arra vártam, hogy Réka megjelenjen a ház előtt, Dávid pedig kilépjen az útra a kutyáért. Akkor bekapcsoltam a fényszórót, és elindultam felé. Tudtam, hogy nem eshet baja. Mielőtt elütném, Réka úgy is megállítja az időt. Veszélyesen hangzik, de… de biztos voltam benne, hogy Dávid megússza. Így is lett. Réka megállította az időt. Sosem jött el a csütörtök, így sosem ütöttem el Dávidot. Tudom, hogy szörnyű, amit tettem, de… tényleg annyira megijedtem. A taxis… olyan rémisztő. Folyton a nyomomban van… Megrémültem. Meg akartam állíttatni az időt, hátha előbb-utóbb kitalálok valamit, és megszabadulok a Ring házaspártól…
Dávid legnagyobb meglepetésére Réka leült Viola mellé a padra, és átkarolta a vállát. Viola szipogott párat, aztán megfogta Réka kezét. Dávid azonban nem tudott ilyen könnyen megbocsátani. Még mindig dühösen, gyanakodva méregette Violát, aki most ismét felnézett rá.
– Tényleg borzasztóan sajnálom – motyogta. – Tudom, hogy a szavaim nem sokat érnek. Hazudtam nektek. De… többet nem fogok. Bebizonyítom. Ma már nem várok az utcasarkon a kocsimban. Nem lesz több szerda. Réka újraindíthatja az időt éjfélkor. Holnap csütörtök lesz! Az sem baj, ha a taxis tovább zsarol… Csak bocsássatok meg, és higgyetek nekem!
– A taxis nem fog bántani, Viola – nyugtatta Réka. – Igazából nem te okoztad a balesetet, hanem ők. Kivetik magukat a kocsik elé. Másokat is megzsaroltak már így. Nem te vagy az első. A Ring házaspárt fogják lecsukni. Neked nincs más dolgod, mint ellenük tanúskodni.
Viola értetlenül meredt Rékára, majd Dávidra. Dávid farkasszemet nézett vele, majd mérgesen sarkon fordult, és visszarohant a varrodába. Nem bírta tovább elviselni Viola könyörgő tekintetét. Hiszen mégiscsak veszélybe sodorta őt! Hogy lehet vele ilyen elnéző Réka? Hát már elfelejtette, mennyi bajba keveredtek miatta az elmúlt szerdákon?
Dávid belerúgott egy folyosón heverő zsákba, és meg sem állt a konyháig. Megmosta az arcát hideg vízzel, és lehuppant egy székre. A mennyezetet és a lámpaburát bámulta, ami körül egy kétségbe esett légy körözött. Néhány perc múlva Réka megjelent az ajtóban.
– Mindent elmagyaráztam a nagynénémnek. Hazavisz minket, és vallomást tesz Baranyai Ignác nyomozónak. Mi elmondjuk a nyomozónak, hogy anyukádnak van bizonyítéka a Ring házaspár ellen. Ő megint megvárja anyukádat, aki átadja majd a kamera felvételét, és így ismét lecsukhatják Melindát és a taxist. Minden rendbe jön – érvelt Réka. Dávid megbántottan pillantott rá.
– ENNYI? A nagynénéd majdnem elütött, és te már meg is bocsátottál neki?
Réka besétált a konyhába, és zavartan megállt Dávid előtt.
– Csak… mert… most már tudom, hogy mennyire megrémült. És nem ütött el téged. Ő tudta, hogy meg fogom állítani az időt. Nem érhetett baj. Hinnünk kell neki.
– De miért? Hiszen hazudott nekünk! – makacskodott Dávid.
Réka szeme egyre vörösebb lett.
– Mert… mert anyukám is bízott benne. És kért, hogy én is tegyem azt…
Dávid megijedt, hogy Réka megint sírni fog. Gyorsan felugrott a székből.
– Oooké – sóhajtotta beleegyezőn.
– Nem – hüppögte Réka. – Te még haragszol rá! Látom rajtad. Pedig… tényleg nem gonosz. Csak… csapdába esett. A taxis és Melinda az őrületbe kergették. Becsapták. Mindenfélével fenyegették. Tudod, milyenek… Tudod, hogy mennyire megrémítik és összezavarják az embereket. A közelükben bárki elveszítené a fejét. Viola is elveszítette – érvelt Réka.
Dávid a Ring házaspárra gondolt, és összeszorult a gyomra. Lesütötte a szemét.
– Adok még egy esélyt a nagynénédnek – felelte a cipőfűzőjét nézve. Réka, mint valami boldog végszóra, megkönnyebbülten a nyakába ugrott. Aztán rögtön el is engedte, és kirohant a varrodából. Dávid vörös fejjel állt a konyhában, és forgott vele a világ. A gondolatok kiröppentek a fejéből. Úgy érezte, mintha nem is a valóság venné körbe, csak álmodna.
Látta magát, ahogy kisétál a varrodából, majd hazafelé tart Violával és Rékával…
Látta Viola remegő kezét, ahogy felhívja Baranyai Ignác nyomozót…
Látta anyát, aki ismét bevezette az étkezőjükbe a nyomozót, és megmutatta neki a kamera felvételét…
Látta, hogy este két rendőrkocsi áll meg a rózsaszín ház előtt, és megint elviszik az egyenruhások a taxist és Melindát…
Dávid kábán ment fel a szobájába, és az ágyára vetette magát. Át sem öltözött pizsamába. Alvásra nem is gondolt. A telefonját bámulta, és figyelte a kijelzőn a percek múlását.
21:45
Nemsokára véget ér a szerda…
22:31
A szerda, ami olyan volt, mint egy nagyon hosszú álom…
23:17
Egy furcsa, ijesztő, de érdekes utazás.
23:48
Vajon mire fog emlékezni belőle?
23:54
És milyen lesz a csütörtök?
Amikor elérkezett a 23:55, Dávid nem bírt a szobájában maradni. Gondolkodás nélkül lement a kertbe, mint minden szerda este. Az udvarban összegömbölyödve aludt Dakota. A hátával az anyukájához, Júnóhoz simult. Dávid nézte őket, aztán kinyitotta a kaput, és kilépett az útra. Megállt. Várt. Hirtelen a szemközti ház ajtaja is kinyílt, és Réka is megjelent. Dávid szeretett volna átkiáltani neki, de képtelen volt rá. Mintha megnémult volna. Réka sem mondott semmit. Megint kísérteties volt az arca, és elfehéredett, ahogy a távolban éjfélt kongattak a harangok. Dávid körbesandított, de semmit sem látott a sötétben. Kivette a zsebéből a telefonját, és a kijelzőre pillantott:
ÁPRILIS 14. CSÜTÖRTÖK 0:01
Nagy levegőt vett, és felnézett Rékára, majd elmosolyodott. Réka bátortalanul visszamosolygott rá, majd gyorsan megfordult, és besietett a házba. Mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, még integetett Dávidnak.
Dávid visszaintett, és egészen könnyűnek, felszabadultnak érezte magát. Felment a szobájába, de még mindig nem aludt el. Mintha őrködött volna minden elszálló perc felett, hogy biztos legyen az idő múlásában. Lassan teltek az órák, míg a távolban megjelent egy halvány, színes csík az égen. Felkelt a nap, és beragyogta az ég peremét, aranyba vonta a felhőket és a fák tetejét. Dávid izgatottan nézte. Sosem gondolta, hogy egyszer ennyire örül majd az új napnak. Mit is fog csinálni? – csak ezt járt a fejében, ahogy végre lefeküdt az ágyra.
A suliban királyválasztás lesz. Találkozik a haverjaival. Ők majd biztosan az osztálykirándulásról mesélnek, de Dávid már nem fog sajnálkozni, amiért kihagyta. Délután hazaérkezik apa. Együtt fognak vacsorázni. De… még vacsora előtt átszalad Rékához is. Hallani akarja, neki hogyan telt a csütörtök. Meg se kérdezte tőle, melyik suliba fog járni… Pedig, ha már elhozta a cuccait a régi kolijából, biztosan a közelben tanul tovább. Talán épp az ő osztálytársa lesz…
Dávid nem tudta tovább nyitva tartani a szemét. Becsukta, és amikor újra kinyitotta, anya állt a küszöbön, és Dávidot keltegette.
– Ébresztő! Ma már nem lustálkodhatsz olyan sokáig. Csütörtök van.
