Pillants be a kulisszák mögé!
Vadadi Adrienn meséi és Egri Mónika illusztrációi egy ország szívét hódították meg a Kicsimackó-sorozatban. De hogyan is kezdődött ez a kaland? Mi adta az ötletet a könyvekhez, és vajon milyen történetekre számíthatunk még? Vadadi Adrienn most mindent elmesél! Olvass tovább!
Mi inspirálta a Kicsimackó-sorozat világát? És a karaktereket?
Az első sokkoló karantén alatt nem tudtam meséket írni. Azért sem, mert nagyon lefoglaltak az otthoni teendők, de azért sem, mert én csak akkor tudok írni, ha egyedül vagyok és csend van körülöttem. Ráadásul az élet sem folyt át rajtam, mint máskor, így nem is volt ihletem. De, hogy ne csak a főzésben éljem ki a kreatív energiámat, kibújt belőlem az óvónő, és minden nap feltöltöttem az írónői oldalamra egy-egy otthon játszható játékot. Még magam is megleptem, hogy mi minden jutott az eszembe! Váltakoztak a gondolkodós, a mozgásos, az alkotós, az elmélyedős és a felpörgetős játékok. Ezeket a bejegyzéseket olvasva a szerkesztőm, Győri Hanna azt gondolta, milyen jó lenne valahogy mesékbe foglalni az ötleteket.
Így kezdtem el gondolkodni a Kicsimackón. Szerettem volna egy kedves, játékos, határait próbálgató gyerekfigurát, egy határozott, melegszívű anyukát és egy erős, magabiztos, a hátán a családot elbíró apukát. Mivel állatokkal a lovas meséken kívül még nem foglalkoztam, felcsigázott a gondolat, hogy állatmeséket írjak. Szétnéztem a kislányom szobájában a plüssök között, hogy és megakadt a szemem a maciján. Így született meg a mackócsalád.
Ismerd meg a sorozatot! Kattints ide!
A Kicsimackó mesék nem mentesek a konfliktusoktól, de veszekedés praktikusan nincs a kötetekben. Mackómama minden egyet nem értést erőszakmentesen old meg. Miért fontos ez a számodra?
Óvónőként sokféle nevelési stílussal találkoztam az óvodákban, ahol dolgoztam. Voltak óvó nénik, akik túl megengedők voltak és a gyerekek a fejükre nőttek. Olyanok voltak, mint egy zsák bolha, akiket szinte képtelenség volt egyben tartani. Látszólag úgy tűnt, hogy volt olyan gyerek, aki ezt élvezte, de a legtöbben inkább elszenvedték. A csoportszobában mindig nagy zaj volt, sosem volt nyugalom, folyton résen kellett lenniük, mert nem lehetett tudni, mikor tör ki az újabb káosz és sodor el mindenkit. Úgy láttam, hogy abban a légkörben sem a hangadók, sem a visszahúzódók, de még az óvó néni sem érezte magát biztonságban.
Aztán láttam nagyon szigorú nevelési stílust, ahol a gyerekek szép csendben, rendben az asztaloknál játszottak, de ez egy olyan szemnek, aki egy picit is ért az óvodás korú gyerekekhez, egyáltalán nem tűnt természetesnek. A legtöbb ovis folyton mozgásban van, inkább a szőnyegen játszik hasalva, kúszva, mászva, ugrálva, mint az asztalnál széken ülve, kivéve, ha valami megakadályozza ebben. Az a nevelői stílus, amiben ezek a gyerekek nevelkedtek, megfélemlítő volt, ezért nem viselkedtek az életkoruknak megfelelően.
Ez a két szélsőségen kívül persze találkoztam sok-sok másfajta pedagógiával is, amikből merítve aztán kialakult, hogy hogyan szeretek én a gyerekekkel lenni. De bevallom a szívemhez legközelebb állóval akkor ismerkedtem meg, amikor már nem is voltam óvó néni. Nem tudtam, mi a titkuk az óvó néniknek, csak azt, hogy a csoportszobában szabad, kreatív játék és szeretetteli együttlét van. A gyerekek tiszteletet kapnak, nem kevesebbek azért, amiért később születtek, mint a felnőttek.
Egyszer például egy nagyon beszédhibás kisfiú mesélt el egy hosszú történetet mindenkinek. Szinte semmit sem lehetett belőle érteni, csak érezni a gesztikulálásából, a hanghordozásából, a mimikájából, hogy valami komoly dologról lehet szó. Annyira aranyos volt, hogy mosolyt csalt az arcomra. De az óvó nénik nem mosolyogtak. Ők teljes figyelmükkel hallgatták végig a kisfiú monológját. Amikor befejezte, kedvesen bólintottak és ment a nap tovább. A kisfiú nem szégyenült meg sem pozitív, sem negatív hozzáállástól, nem vették el a beszédkedvét. Azt tapasztalhatta meg, hogy fontos, amit mond, hogy fontos helye van a világban.
De a gyerekek a játékukban is nagyon szabadok lehetnek, mert sosem irányították őket felülről. Felhasználhattak mindent, amit a csoportszobában megtaláltak, lehet az asztal hajó, amire felülhettek, a szőnyeg takaró, az ugrálókötél kutyapóráz. A tárgyak felhasználásának nem a felnőtt, hanem a képzeletük szabott csak határt. De közben biztonságban voltak, mert az óvó néni kicsit távolabbról figyel és közbelépett, ha úgy sejtette, hogy valami balul sülhet el. Finoman irányították a csoportot és a csoport, láss csodát, ettől a hozzáállástól tökéletesen irányítható volt.
Azt gondolom, hogy ennél szebb és kiegyensúlyozottabb módon nem lehet együtt lenni gyerekekkel. És ha mostanság óvó néniként nem is, de anyukaként és íróként belemerítkezhetek én is.
Olvass el egy cikket a Kicsimackó-sorozatról!
Egri Mónika illusztrációjaVan kedvenced Egri Mónika Kicsimackó-illusztrációi közül? Mi számodra a legfontosabb ezekben a rajzokban?
Sok kedvencem van, de ami most eszembe jutott, az az első kötetben lévő rajz, amin Mackómama este az ágyban átöleli a kicsi bocsot. Olyan meghitt az a kép, hogy sírni lehetne tőle és legszívesebben én is odabújnék Mackómama ölelésébe! Mónikának ezt a fajta érzékenységét, bensőséges világlátását szeretem nagyon, de nagyon. Amilyen aprólékos gonddal megformázza a tárgyakat, ahogy érzelemmel tölti meg a szereplőket, ahogy nagyon figyel a szövegre és a lehető legpontosabb módon adja vissza a hangulatát és a mondanivalóját. Amikor készül egy új kötet, mindig alig várom, hogy láthassam az újabb és újabb rajzait!
A legújabb kötetben Kicsimackónak kistestvére születik. Mennyiben változtatja ez meg a mesék dinamikáját?
Mint ahogy a családokban is lenni szokott, ha pici baba születik, minden addigi rend felborul és az egész család újraszerveződik. Máshová kerül a figyelem, a hangsúly, mások lesznek a feladatok. Én a nagytestvér, Kicsimackó szemszögéből írok, akinek az addigi kerek világába belekerül Málnamaci. A mesék dinamikája abban változik meg, hogy most minden történés a kettejük viszonyáról szól. Van, hogy Kicsimackó féltékeny, van, hogy ő az ügyes nagytesó, máskor ő is pici szeretne lenni, mint Málnamaci vagy újra egyedüli gyerek, mielőtt a kisbaba megszületett.
Egri Mónika illusztrációjaMilyen köteteket tervezel még a sorozatban?
Furcsán hangozhat, mert a medvék télen klasszikusan téliálmot alszanak, de én mégis készülök Kicsimackó karácsonyára. Előszöris az adventi időszak szép oldalát szeretném megfogalmazni, amikor nem ajándékokért, meg iskolai, óvodai műsorokra rohangáluk, hanem lecsendesedünk, kicsit befelé fordulunk és együtt vagyunk. Amikor sülnek a mézeskalácsok, amikor pucoljuk a csizmát, mert várjuk a Mikulást, amikor csúszkálunk a befagyott tócsán. De az is nagyon motivált, hogy megfogalmazzak egy visszafogott, szolid Szentestét, ahol nem az ajándékozás, hanem az ünnep öröme dominál. És igazság szerint a medvék sem alszanak mélyen télen. Meg-megébrednek, mocorognak, forgolódnak, olyankor születnek a kismackók, a mamák szoptatják őket… Így hát jól megfér a télbe fordulós és adventi történetek mellett egy karácsony esti mese is a kötetben.
