Szerintem ebben a házban lakik egy szellem!!!
Tudtátok, hogy mindenki képes szellemeket létrehozni? Csak el kell kiáltani magunkat, hogy ,,Szerintem ebben a házban lakik egy szellem!”, és aztán egy percünk van, hogy olyanra alakítsuk, amilyenre szeretnénk. Lehet magas vagy alacsony, kövér vagy sovány, kapafogú vagy háromszemű. Lehet sunyi, árnyékok közt mozgó, vagy lehet félelmetesen villogó szemű. Tasi Kata könyvének főszereplője nem hasonlít semmilyen másik szellemre: kicsi, aranyos és fél a sötétben. Mégis megpróbál ijesztgetni. Hogy sikerül neki? Olvass tovább, és megtudod!
– Huu… Hu-hu-hú – suttogta bátortalanul egy cérnavékony hang az ágy mellől, amelyikben épp ma aludt először a kisfiú. De semmi. A kisfiú meg sem nyikkant. Még csak nem is nyöszörgött, egy egészen picit sem. Csak átfordult az egyik oldaláról a másikra, és aludt tovább békésen.
Bizakodó sóhaj. (Hhhh.)
Torokköszörülés. (Khmm.)
Majd:
– Húúúú – szólalt meg ismét a hang, immár sokkal bátrabban. Ez már hatásosabb volt! A kisfiú ébredezni kezdett. Kicsit mozgolódott, a hátára fordult, és kinyitotta az egyik szemét. – HÚÚÚ! – hajolt a kisfiú fölé egy apró, áttetsző alak, két kezét előrenyújtva, ahogyan rémisztgetéskor szokás, aztán reménykedve pislantott kettőt hatalmas, fekete szemével.
A kisfiú felült az ágyban, kinyitotta a másik szemét is, és ámulva nézte az arca előtt lebegő fura, kicsinyke alakot, akinek fehéres testén átvilágított a szobába beszűrődő sápadt holdfény. Nézte, nézegette
egy darabig, aztán suttogva így szólt:
– Jé! Hát te meg ki vagy?
De nem kapott választ. A lebegő szellemalak – mert az volt – lemondóan sóhajtott egyet, leült az ágy szélére, arcát a két kezébe temette, és felemás zokniba bújtatott lábát lógázva sírdogálni kezdett. Pity, potty, potty – így potyogtak a semmibe áttetsző könnyei. És: brü-hü-hü, így rázkódott a válla.
– Jaj, most meg miért sírsz? – kérdezte a kisfiú kétségbeesve, majd vigasztalásképp hozzátette (és ezzel aztán végképp mindent el is rontott): – Nem akartalak megijeszteni, ne haragudj!
– De én téged igen! – csattant fel egy pillanatra az aprócska szellem. – Szerinted mégis milyen házi szellem vagyok? Ne is mondj semmit, tudom jól! Semmire se vagyok jó!
Még ijesztgetni sem tudok rendesen! – panaszkodott, és csak sírdogált tovább keservesen. 
– Há-zi szel-lem? – kérdezte a kisfiú meglepetten. – Te egy házi szellem vagy? Hát az meg hogy lehet?
– Ja, hát az nem túl bonyolult – legyintett szipogva a szellem. – Sőt, nagyon is egyszerű! – Megtörölte az orrát, aztán felbátorodva folytatta. – Csak annyi kell hozzá, hogy valaki a saját házában egyszer kimondja, hogy SZERINTEM EBBEN A HÁZBAN LAKIK EGY SZELLEM és már kész is! A házi szellem ezután pont olyan lesz, amilyennek a háziak akkor éppen kitalálják. Egy szabály van csak: az EGY-es szabály. Egy házban, vagy persze lakásban, mindegy is, egy család csak egy házi szellemet teremthet, és egy családból mindenki csak egyszer, egyetlenegy alkalommal mondhatja el, hogy szerinte milyen legyen a szellem. Az egész nem tarthat tovább, csak egy percig. Utána már semmi nem ér. A szellem meg olyan lesz, 
amilyennek ezalatt kitalálták. Slussz-passz. EGY-es szabály. Egyszerű. Olyan egyszerű és olyan régi szabály, hogy szinte mindenki el is felejtette már. De attól még van. Hűha! – ámuldozott a kisfiú. – És téged kik teremtettek? És mikor? Mert mi biztosan nem. Amúgy szerintem nagyon jól nézel ki!
– Ugyan! Ha láttad volna, hogy néztem ki, mielőtt ilyen lettem! – mondta a kis szellem némi riadtsággal a szemében.
– Ezt meg hogy érted? Nem voltál mindig ilyen? – csodálkozott a kisfiú. Annak ellenére, hogy nagyon nehezen aludt el (első éjszaka egy új házban ki alszik el könnyen?), és épp az imént ébresztették fel, most egy cseppet sem volt álmos.
– Tudod, az előző lakók az elköltözésük előtti este találtak ki – magyarázta a szellem. – Szerintem ebben a házban lakik egy szellem! – utánozott mély, bácsis hangon egy apukát, majd ugyanezen a hangon folytatta: – Nagy, ferde lapátfülei vannak, kapafogú, kövér, éjszakánként a gyerekek ágya szélére ül, és ijesztgeti őket! Nos, ekkor lettem: én! Kipattantam a semmiből, kapafogakkal, ferde lapátfülekkel, kövéren, meg azzal, hogy gyerekeket kell ijesztgetnem éjszakánként. De ez legfeljebb három szempillantásig tartott!
– Szerintem meg tarajos a haja, három szeme van, az egyik pont a feje búbján! Sárkányszárnya van, meg rücskös-karmos lábai, rettenetes hangon süvít, és zölden világít éjfélkor! – folytatta egy nagyobbacska fiú, és undokul nevetett. Én meg azonnal olyanná is változtam. Gondolhatod, hogy az milyen volt!
– Még szerencse, hogy ekkor belépett a nappaliba egy anyuka. Szúrós szemmel nézett a fiúra, és mérgesen csípőre tette a kezét. A kis szellem viccesen felfújta az arcát, és most anyukás hangon szólalt meg:
– Szerintem meg, ha lakik is itt szellem egyáltalán, az legfeljebb egy nagyszájú fiúcskára hasonlít, aki minden zoknijának elveszíti a párját, rájár a baracklekvárra a kamrában, és szereti ijesztgetni a többieket, miközben igazából ő fél a sötétben. Ezt mondta az anyuka – folytatta a szellem a saját hangján –, és tessék: azonnal olyan is lettem. 
De ez sem tartott sokáig, mert végül megszólalt a fotel mélyéről egy kislány is – mesélte tovább a szellem, és picit hunyorogva, csicsergő kislányhangon így szólt: Szerintem meg nem hasonlít senkire, csak egy átlagos gyerekszellemre: aranyos, kopasz feje van, meg hatalmas, fekete szeme. Vicces és vidám, a zoknijait tényleg gyakran elveszíti, a termete meg akkora, amekkorának éppen képzeli magát. Van, hogy hatalmasra nő, hogy az undok gyerekekre ráhozhassa a frászt – itt csúnyán nézett a fiúra –, máskor meg, ha szomorú és magányos, össze tud zsugorodni olyan apróra, mint egy mákszem. De mindegy is, mikor mekkora, mert ha akar, simán át tud libbenni akár a falon is. Tényleg fél a sötétben, de az cuki. Szóval inkább ijedős, mint ijesztgetős. Szerintem a kamrában lakik, a harmadik polc jobb sarkában.
