Borzongató családi rejtély egy angol kisvárosban...
A tizenkét éves Ethel csatáját vívja a kamaszkorral: régimódi nagymamájával, aki szerint bármi, amit egy kamasz lány szívesen csinál, nem más, mint ,,közönséges", az osztálytársaival, akik kiközösítik őt, az arcán hirtelen megjelenő pattanásokkal, és azzal, hogy csak úgy hirtelen láthatatlanná vált. Nem, nem metaforikusan, mint annyi kamasz érzi, amikor a felnőttek nem értik meg, hanem szó szerint. Egyik percről a másikra úgy átlátni a testén, mint egy üvegablakon. Olvass bele a könyvbe, és tudj meg minden a rejtélyes esetről!
Nem tudom pontosan, valójában mi ébreszt föl: a szolárium UV-csöveinek fénye, vagy ahogy Lady tologatja az etetőtálját az előszobából a garázsba nyíló ajtónál. A lilás fény annyira éles, hogy hiába szorítom össze a szemem, így is vakít.
Elaludtam?
Miért nem szólt az időzítő?
Mióta fekszem itt?
De ezeket a kérdéseket is elhomályosítja a lényeg, mégpedig az, hogy mennyire szomjas vagyok. A nyelvem nemcsak a szájpadlásomhoz tapad, hanem szinte karcolja belülről a számat. Nagy nehezen összegyűjtök egy kis nyálat, hogy legalább kicsit meg tudjam mozdítani. Már fölhajtottam a szolárium tetejét, és kilógattam a lábam a szélén. Kis tócsába gyűlt az izzadság – a nagyi verítéknek mondaná –, ahol feküdtem. Még mindig vakít a fény, ezerrel pislogok, de – és ez fura – a pislogástól mintha semmi nem sötétülne el, mindenféle pontok meg villanások látszódnak a szemhéjam mögött.
Egyik kezemmel a kapcsolót keresem a szolárium oldalán: elalszanak a fények. Így jobb, de csak egy kicsit. Még mindig szörnyen érzem magam. Borzasztóan fáj a fejem. Egy darabig csak ülök egy helyben. Ellenőriznem kellett volna az időt, mielőtt belevágok. A garázs falán lógó, régi digitális órára nézek, épp 11:04-ről 11:05-re vált.
Te. Jó. Ég.
Valami másfél órát feküdtem azok alatt a fények alatt. Elég égő! Sápadt bőr, vörös haj (na jó, vörösesbarna), egy rakás pattanás, és most egy durva leégés: jó kis kombó!
Bámulok, hagyom, hogy a szemem hozzászokjon a garázs poros félhomályához. Ott a régi, föltekert előszobaszőnyeg, a gyerekbicikli, amitől valamiért még nem szabadultunk meg, pár kartondoboznyi ruha a gyülekezetnek. Esőcseppek kopognak a hátsó kertbe nyíló ajtó keskeny üvegablakán.Valószínűleg húsz, talán harminc másodperc telhetett el, amióta fölébredtem.Ekkor megszólal a telefonom a garázs padlóján. Lenézek, látom, hogy Elliot Francos Boyd az – persze nem így hívják. Nem sűrűn van kedvem beszélni vele, úgyhogy lehajolok, és kinyújtom a kezem, hogy lenémítsam a telefont, hogy hangpostára mehessen a hívás.
Ez az a pillanat, amit soha nem fogok elfelejteni. Egy olyan mértékben furcsa és félelmetes pillanat, hogy eléggé nehéz leírni, de azért megpróbálom.Először tudniillik észre sem veszem, hogy teljes mértékben láthatatlanná váltam. Aztán viszont annál inkább. Azok a mozdulatok, hogy kinyújtom a kezem, hogy felkapom a csipegő telefont, hogy megkeresem a némítógombot, hogy kikapcsolom, és hogy bámulom a képernyőt, ahogy rezeg a kezemben, aztán abbahagyja… ezek mind annyira teljesen normális és hétköznapi dolgok, hogy az agyam egész egyszerűen kiegészíti, ami hiányzik.
Mint például a kezem meg az ujjaim. Egy kicsit olyan, mint amikor az ember rajzfilmet néz. Mindenki tudja, hogy egy rajzfilm, vagy ha már itt tartunk, bármilyen film valójában állóképek sorozata. Amikor gyors egymásutánban nézed ezeket a képeket, az agyad kitölti a köztük lévő szüneteket, ezért nem látod úgy, hogy ugrál a film.Azt hiszem, ezt csinálja az agyam meg a szemem abban a két-három másodpercben, amíg kikapcsolom a telefont. Egyszerűen „látják” a kezemet, mert arra számítanak, hogy ott lesz.
De ez nem tart sokáig.
Pislogok, és lenézek a földön heverő telefonra. Aztán a kezemre. Az arcom elé emelem a kezem, és megfordítom. Nincs ott.
Na jó, álljunk meg egy pillanatra. Tartsd csak az arcod elé a kezed! Megvárom.
Érdekesen hangzik? Olvas el cikkünket a könyvről!
Ott van, ugye, a kezed? Hát persze hogy ott van. Most fordítsd meg, és vizsgáld meg a másik oldalról is. Én is pontosan ezt csináltam néhány másodperccel ezelőtt, csak éppen az én kezem nem volt ott – nincs ott.
Ezen a ponton nem félek, vagy ilyesmi. Inkább öszsze vagyok zavarodva.
Arra gondolok, ez fura. Vajon a szolárium valamit csinált az agyammal? Még félálomban vagyok? Vagy álmodom? Hallucinálok, vagy ilyesmi?
Lenézek a lábamra. Az sincs ott, bár amikor megérintem, érzem. Az arcomat is meg tudom érinteni. Minden testrészemet meg tudom érinteni, és érzem is, de nem látom. Nem tudom, mennyi ideig ülök ott, és újra meg újra végignézek azon a helyen, ahol lennem kellene. Több másodpercig, de egy percig azért valószínűleg nem. Ilyeneket gondolok: volt már ilyen korábban? Vajon bármilyen szempontból normális, ami történik? A szememmel van baj? Átmenetileg megvakított az erős UV-sugárzás? De minden mást látok – csak magamat nem.
Na most már félek, kicsit gyorsabban szedem a levegőt. Felállok, odamegyek a garázs sarkában álló mosdóhoz, ahol egy tükör is van. És ekkor felsikoltok. Nem nagyon hangosan – igazából inkább csak sikkantok egyet.Képzeld el, ha tudod, hogy egy tükör előtt állsz, és az égvilágon semmit sem látsz magadból. Nem néz vissza rád az arcod. Csak a szobát látod magad mögött. Vagy ebben az esetben a garázst. A sikkantás után felfogom, mi történik. Megrázom a fejem, elmosolyodom, sőt még kuncogok is egyet.
Oké, mondom magamban, szóval biztosan álmodsz. Méghozzá aztamindenit, micsoda élethű álom! Teljesen valóságosnak tűnik. Tudod, vannak azok az álmok, amik egyértelműen álmok, már akkor tudod, amikor álmodod őket. Na, ez nem ilyen! Ennyire valósághű álmom még sohasem volt, és kezdem azt gondolni, hogy ez tök jó buli. Ezzel együtt végigmegyek az „Álmodom?-ellenőrzőlistán”, pislogok, megcsípem magam, azt mondom magamnak, ébredj fel, Ethel, csak álmodsz.
Csak éppen amikor kész vagyok a listával, továbbra is ott állok a garázsban. Ez aztán a makacs álom! Újra végigmegyek a listán, és újra és újra. Nem, nem. Ez bizony nem álomEgészen biztosan nem álom. Abban a pillanatban lehervad a számról a mosoly. Becsukom a szemem, semmi nem történik. Pontosabban érzem, hogy összeszorítom a szemhéjamat, de így is látok. Mindent látok körben a garázsban, pedig tudom, hogy be van csukva a szemem – sőt, tiszta erőből összeszorítom.
Letakarom a szemem a kezemmel, és még így is látok mindent. Összeszorul a gyomrom a félelemtől, a kétségbeeséstől és az aggodalomtól, ami borzalmas kombó, ha mind egyszerre jön. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül belehányok a mosdóba, de semmit nem látok kijönni a számból. Hallom, ahogy toccsan. Érzem a meleg hányás ízét a nyelvemen. Aztán egy-két pillanat, és a szemem láttára tűnik elő a semmiből a félig megemésztett reggeli kukoricapehely.
Megnyitom a csapot, hogy leöblítsem a mosdót. A vízsugárba tartom a kezem, a víz körülrajzolja az alakját. Döbbenten nézem, ahogy a kiszáradt számhoz emelek egy maroknyit, és egy buborékszerű vízgömb fölemelkedik előttem. Felszürcsölöm, aztán megint a tükörbe nézek: egy pillanatra, ahol a víz hozzáér, majdnem kirajzolódik a szám, és még épp látom, ahogy a folyadék elindul lefelé a torkomban, aztán eltűnik.
Olyan mélységes rettegés fog el, amilyet még soha életemben nem éreztem.
A tükör előtt állok, láthatatlan kezemmel a mosdó szélét markolom, az agyam majd szétrobban az erőlködéstől, annyira próbálom feldolgozni ezt a… ezt a… furcsaságot, és azt csinálom, amit bárki csinálna a helyemben.
Amit te is csinálnál.
Segítségért kiáltok.
– Nagyi! NAGYI! NAGYI!
Mi történt ezután? Tedd a kosaradba, és megtudod!
