Ugye már te is vártad a folytatást?
Emlékeztek Kismukkra, Vincére, Noémira, Rozi nénire és Mihály bára? Jó hírünk van! Mindannyiukkal újra találkozhatsz Kertész Erzsi méltán ikonikussá vált könyvsorozatának, a Pantherának hatodik részében! De kicsoda a titokzatos Pálma? És milyen végzetes következményei lehetnek annak, ha egy inspirátor szerelembe esik? Olvass bele Kertész Erzsi regénysorozatának méltán várt folytatásába, és kapj választ a kérdéseidre!
A nevem Kismukk: van itt olyan, aki még nem ismer?
Vicceltem. Tudom, nem nagy ügy több ezer oldalnyi kitalált történetet leírni, nem is vagyok rá különösebben büszke. Még akkor sem, ha minden az utolsó szóig igaz. Vannak olyanok, akik nem hisznek a Panthera létezésében – nem hibáztatom őket érte. De a többieknek talán érdekes lesz az elveszett mester története.
A Panthera egy hegy, ahol a barátaink élnek. Vannak köztük ilyenek és olyanok: fiatalok és öregek, szépek és még szebbek, inspirátorok és szabotőrök. Ezek a népek szilárdan meg vannak győződve arról, hogy nélkülük összeomlana a civilizáció. Az inspirátorok azért, mert saját bevallásuk (és személyes tapasztalatom) szerint is ők forgatják a Fejlődés Kerekét, a szabotőrök pedig azért, mert saját bevallásuk szerint ők fékezik meg ennek a keréknek a forgását – nehogy a túlzott sebesség egyszer csak szétrepítse a gondosan felépített civilizációt a szélrózsa minden irányába. Szóval forgatnak és fékeznek – ezek ők. Nélkülük mi sem lennénk, vagy legalábbis: nem lennénk ugyanilyenek.
Ami nem tudom, baj lenne-e.
A Fejlődés Kereke egy nagy méretű, díszes tárcsa bonyolult drágakőberakásokkal, és sokaknak fáj rá a foguk. A Völgyben őrzik, az inspirátorokat vezető nagymester, Kálmos szobájának egyik régi szekrényében. A mesterek időnként összegyűlnek, megforgatják, és fejüket összedugva, hümmögve elgondolkodnak a következő küldetés részletein.
Néha igazán meglepő, hogy kire bíznak egy-egy küldetést. Van olyan, akiből ki sem néznénk, hogy sorsfordító ügyön dolgozik. Van, aki sikerrel jár, másokat elgáncsol egy ravasz szabotőr. Nem szó szerint kell érteni. Fizikai erőt nem alkalmazhatnak, a közelharc is tilos, de ha a szabotőr trükközik ügyesebben, az adott találmány, esemény vagy alkotás nem valósul meg, és a fejlődés a szokott, unalmas medrében csörgedezik tovább ahelyett, hogy hatalmas bakugrásokkal haladna előre.
Én és a barátaim… 
Bernát Barbara illusztrációja
Na, ennek újra nekifutok. A barátaim és én…
Nem kellene felsorolni őket név szerint?
Tehát…
Emlékszel Kismukk barátaira? Frissítsd fel az emlékezeted itt!
Vince, Virág, Helga, Gekkó, Noémi, Rozi néni, Mihály bácsi (inkább csak ismerős, mint barát) és én mindig készenlétben állunk, ha valakinek a Pantherán szüksége lenne ránk. Már csak azért is fontosnak tartom ezt az állandó készenlétet, mert egy korábbi kaland során tiszteletbeli inspirátori címet kaptam Kálmos mestertől, és a cím kötelez. A többieknek nincs ilyen rangjuk, viszont unják a sulit, a mindennapokat, Mihály bá pedig a tévéműsorokat és a rejtvényfejtést. Rozika néni nem unja a mindennapokat, számára minden óra tartogat valami kellemes meglepetést, például megtalálja a tíz éve elveszett, gyémántutánzatú brossát egy fiók mélyén, vagy Hegedűsné a szomszédból új fazont vágat, ami nagyon előnyösen áll neki, bár talán kicsit kiemeli az arccsontját – szóval, az ő élete tele van izgalmakkal, csak sajnos kevesen tudunk osztozni az örömében.
Kis baráti körünk mindig boldog, ha hírt hallunk a Pantheráról. Már csak azért is, mert a hegy az ottani barátainkkal több ezer kilométerre, egy déltengeri szigeten rejtőzik a kíváncsi tekintetek elől. Az inspirátorok ott nyugodtan rulettezhetnek a Fejlődés Kerekével, a kutya sem zavarja őket. Legfeljebb egy-egy hajó köt ki néha, de csak a legritkább esetben fordul elő, hogy a turistahajókról meglóg egy-két elszánt figura, hogy betörjenek a Panthera védett, de kívülállók számára ezer veszélyt rejtő világába.
Mióta saját pilótájuk van, az inspirátorok gyakrabban adnak hírt magukról. Egy szabotőr lánynál, Auránál műholdas telefon is van. Felhívjuk egymást, ha valakinek szülinapja van vagy életveszélybe került.
Az utóbbi hónapok azonban csendesen teltek.
Aura és Jácint nem jelentkeztek, Ingola és Ander kitartóan építgették új életüket a Völgyben, pártfogoltjuk, a kis Jávor pedig ugyanúgy kavarta a dolgokat, ahogyan szokta, csak egyre jobban tudta, hogyan ússza meg a büntetést. Nem mondom, hogy unatkoztunk, mert nem szoktunk, de a gyomorremegtető izgalom hiányzott egy kicsit az életünkből. Csak egy hétig volt érdekes, hogy Helga és Gekkó most akkor együtt járnak-e vagy sem, ahogy az is, amikor Virág megnyerte az iskolai helyesírási versenyt, mert egy ponttal többet szerzett Helgánál, és ettől mindketten depresszióba estek. Noémi a szokásosnál is jobban magába volt fordulva, és nem lehetett tudni, mi jár a fejében. Vele ellentétben Vince egyre többet magyarázott egyre érdektelenebb tudományos témákról. Rozi néni minden héten meghívott minket uzsonnára és egy parti Ki nevet a végén?-re, de mi már az elején nevettünk, amikor Mihály bácsi rákezdte, hogy csaltok, kutyaütők!, így el sem kezdtük a játékot, mert ha már az elején nevetünk, akkor ezt nem érdemes társasjátékkal fokozni.
A sütik viszont finomak, és Rozika néni életvezetési tanácsai is hasznosak, például:
– Noémicske, ha valamirevaló fiatalemberekkel szeretnél megismerkedni, akkor többet kellene mosolyognod. Kellemesen, bájosan. Nézd, így!
És megmutatta.
Így már nemcsak az elején és a végén, hanem folyamatosan röhögtünk, de akkor jött a feketeleves.
– Mukkocska, édesem! Nem azért mondom, kincsem, de el kellene beszélgetned édesanyádékkal a jövőről. Értem, hogy szeretsz írogatni, de tudnod kell, hogy az írói életforma, nos… khm… főleg mihaszna léhűtőknek való, és jó lenne, ha komolyan elgondolkodnál a pályaválasztáson. Nem rossz emberek az írók, csak… érted, mire gondolok.
– Szóba jött még Kismukknál a személyi edzősködés – mondta tele szájjal Gekkó, mire hozzávágtam egy díszpárnát.
Rozika néni azonnal lecsapott.
– Jó, hogy szóba hoztad, Gekkócska, szívem! Láttam egy ilyen önmegismerő suhanc csoport hirdetését problémás kamaszoknak, és azonnal tudtam, hogy ott a helyed. Pont ilyen hiperakciós vagy micsoda gyerekeknek való. Akik folyton rázzák a lábukat, és még le sem ültek, már mennének is tovább.
– Akkor én megyek is – pattant fel Gekkó.
És így tovább.
Szóval minden ugyanolyan volt, mint mindig, kivéve, hogy közben nem is olyan nagyon messze tőlünk különös dolgok zajlottak. Nem tudhattunk erről, mert a fejlődés titkos részleteibe földi halandókat nem szokás beavatni. Így a történet egy része csak utólag vált világossá számomra; igaz, ez sosem szokott megakadályozni abban, hogy beszámoljak róla. Így lesz ez most is.
Egy darabig úgy tűnt, minden az inspirátorok terve szerint halad. Csak aztán valami félresiklott – és akkor persze már jók vagyunk, és jönnek hozzánk könyörögni, meg minden.
De erről később...
Érdekesen hangzik? Tedd a kosaradba!
Tudtad, hogy a Panthera első része már e-könyv formátumban is elérhető?
