"Azt hiszem, hogy örök gyerek maradok!"
Orbán Orsolya illusztrátorként dolgozik, ő keltette életre a Micsoda költözés! és a Ludmilla megoldja bájos alakjait is. Most utóbbi apropóján beszélgettünk vele, ugyanis ennek egyszerre két részét is rajzolta, a Ludmilla újabb esetei is nemrég jelent meg. Mit jelent neki a rajzolás, hogyan kapcsolódik ki, mi vonzotta ellenállhatatlanul a gyerekirodalom világához... olvassatok tovább, és minden kiderül!
Azt tudjuk rólad, hogy gyerekkorod óta illusztrátor szerettél volna lenni, de miért éppen a gyerekkönyvek felé fordultál?
Mint minden gyerek, nagyon szerettem a színes karaktereket, furfangos történeteket és vicces eseményeket. Élveztem, hogy bármit megrajzolhatok, és egy olyan valóságrendszert hozhatok létre, ami nagyon távol áll a mi valóságunktól. Ez a fajta szabadságszeretet a mai napig a lényem része. Rajzoltam amúgy csendéletet is, meg épületeket is, de ez nagyon száraz és unalmas volt, és egy idő után csak a technikai része miatt érdekelt. Sokáig csak másodállásként gondoltam a rajzolásra, mert tisztában voltam a hiányosságaimmal, míg egyszer csak az egyik amerikai művészeti oldalon megtaláltam azt az illusztrátort, aki ezt a gondolatot az ellenkező irányba billentette. Egy aranyos tündér kislány volt az általa digitálisan festett képen, aki egy faágon egy bogarat nézegetett, és akibe azonnal beleszerettem. Úgy éreztem, mintha életem felfedezése állna előttem. A mai napig emlékszem az érzésre, amit a kép kiváltott belőlem. Akkor tisztult le előttem a cél, hogy ha törik, ha szakad, olyan profi és vicces akarok lenni, mint ez a lány. Így indultam el a gyerekkönyvek irányába.
Hogyan kerültél a Pagonyhoz, mivel foglalkoztál előtte?
Előtte szabadúszó illusztrátorként tevékenykedtem. A Pagony nagyon régi álmom volt, már egyetemistaként kiszemeltem magamnak a kiadót, de egy ideig nem volt meg a kellő felkészültségem, utána pedig a bátorságom ahhoz, hogy írjak nektek. Tavaly viszont úgy döntöttem, hogy mély levegőt veszek, és bejelentkezem, legrosszabb esetben visszautasítanak. Írtam a Pagonynak még valamikor április környékén, de akkor nem jött válasz. Augusztusban, már épp szabadságra készülődtünk, amikor a férjem rákérdezett, hogy nem akarok-e még egy e-mailt elküldeni. Mivel az előző óta eltelt már pár hónap, gond nélkül megírtam még egyet, és ezzel félre is tettem a témát. A legnagyobb örömömre másnap reggel már várt a postafiókomban a pozitív válasz, amitől egész nap fülig ért a szám. Eszterrel és Vikivel egyeztettünk, és mivel a szabadságunk egy részét Budapesten töltöttük, személyes találkára is volt lehetőségünk. Emlékszem, mennyire izgultam, amikor leültünk beszélgetni
A Micsoda költözés!-nek is van egy sajátos humora és a Ludmilla-könyveknek is, mégis egész más a kettő. Nehéz elszakadni egy könyv stílusától és megszokni, megszeretni egy másikat?
Nem, egyáltalán nem nehéz, mert olvasás közben teljesen beleélem magam annak a könyvnek a világába, amin épp dolgozom, átveszem a hangulatát, kicsit belebújok a szereplők bőrébe. Mindkét könyv esetében a szövegek nyelvezete hűen visszaadta az adott korosztály jellegzetességeit, és így még egyszerűbb volt a dolgom. Szerencsére nagyon vizuális vagyok, így olvasás közben tulajdonképpen lepergett előttem a rajzfilm azokkal a karakterekkel, amik a leírás alapján megszülettek a fejemben, és már csak papírra kellett vetni a filmkockákat.
A Ludmillákat - gondolom - főként a tavaszi bezártságban rajzoltad. A te hivatásod amúgy is magányos munka, más volt ebben a helyzetben dolgoznod?
Az első Ludmillával már elkészültem a karanténig, a másodikat viszont bezártság alatt rajzoltam. A munkakörnyezetem nem változott, így a munkámat problémamentesen tudtam végezni, a bezártság okozta frusztráció viszont elég stabilan jelen volt, és bevallom, voltak időszakok, amiket elég nehezen éltem meg. Extrovertált személyiség lévén szükségem van a pörgésre, az aktív szociális életre, és ennek a hirtelen megvonása okozott bizony nehéz pillanatokat. Szerencsémre Ludmilla elvonta a figyelmemet, és sokszor megnevettetett.
Van olyan illusztrátor, aki hatással volt a te munkáidra?
Igen, voltak és a mai napig vannak páran, akik megállás nélkül tudnak motiválni, és akikre felnézek. Tulajdonképpen van egy egész gyermekillusztrátori közösség, ahol folyamatos a pörgés, zseniálisak a mentorok, és lényegében nincs olyan dolog szakterületen belül, amiben ne tudnának segíteni. Folyamatosan friss szemszögből vizsgáljuk a rajzokat, darabjaira szedjük és újra összerakjuk őket. Amikor magam vagyok egy rajzzal, akkor is ugyanilyen kritikusan tudom szétcincálni, majd összerakni, és így mindig tanulok valami újat. Nagyjából igyekszem képben lenni az illusztrátorokkal, régiekkel, újakkal, mert mindenki tud olyat mondani, amit hasznomra válik.
Hogyan kapcsolódsz ki? A munkád rengeteg kreativitást igényel, hogyan töltődsz fel, honnan nyersz inspirációt?
Azt hiszem, hogy örök gyerek maradok, mert amikor csak lehet, rajzfilmet nézek. Ilyenkor van időm megfigyelni és elemezni a színvilágot, környezetet, a karaktereknek a történetét, a fejlődésüket, mimikákat, szóval bármit és mindent, ami a saját munkámban segítségemre lehet, és ez ilyenkor a lazulás kategóriába tartozik. Ezen kívül kikapcsolódás gyanánt is szoktam rajzolni, de ha épp nem rajzolok, akkor tuti valamilyen gyerekkönyvet olvasok. Arra mindenképp figyelek, hogy a könyv vicces legyen, mert a legfőbb célom a nevetés. Amikor a Micsoda költözés!-t olvastam, épp a barátnőmnél voltam, aki az akkor 1 éves kisfiát próbálta a déli szunyókálásra rávenni. Én csak ültem a konyhában, és dőltem a nevetéstől, na meg persze csak némán fulladoztam, hogy ne rontsam el a déli alvást.
A férjemmel pedig sokszor választjuk autó és tömegközlekedés helyett a gyaloglást, még akkor is, ha az úticél egy órányira van, mert ilyenkor nagyon jókat tudunk beszélgetni, tervezni, és ilyenkor rengeteg zseniális ötlet születik :)
Nagyon aktív vagy a Facebookon, sőt, a most készülő önálló köteted is a Facebookon indult. Szerintünk szuper, hogy manapság a legtöbb alkotó megtalálható ezeken a felületeken, te mit gondolsz, ez a fajta láthatóság mennyire része munkádnak?
Tényleg az aktív kategóriába tartozom? Ez nagyon jó hír, bár én teljesen másként látom. Igyekszem azért nem feledésbe merülni a közösségi felületeken, de nem is foglalkoztam vele túl sokat. A saját könyvem ötletadó oldalára kapott visszajelzések után kicsit komolyabban elgondolkoztam azon, hogy lehet, hogy ezt nem kellene ennyire elhanyagolni, végülis ha aznap nem osztom meg, akkor talán még mindig a saját mappájában csücsülne a gépemen.
Befolyásolnak a közösségi média felületeken kapott visszajelzések az alkotói munka során?
Természetesen nagyon jólesik, ha sokan kedvelik a munkáimat, de eddig nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a közösségi médiás visszajelzéseknek. Ha viszont egy illusztrátori csoporton belül osztok meg egy munkát egy bizonyos céllal, akkor igen, figyelembe veszem a reakciókat, leszűröm a lényeget, és már mehet is a következő megosztás.
Azt említettük, hogy nemsokára megjelenik egy könyved, de mesélj is róla egy kicsit! Nemcsak szakácskönyv lesz, de böngésző is. Hogyan jött az ötlet, miért éppen ez a koncepció?
A könyv ötlete tulajdonképpen egy otthonülős, muffinsütős vasárnap és csodás gyerekkori emlékek összegyúrt változata. Gyerekkoromban a tárgykeresős játék közös családi szórakozás volt. Vasárnap pihenés gyanánt anyával és apával leültünk tárgykeresős játékot játszani, és nagyjából estig fel sem álltunk, addig kerestük az elrejtett tárgyakat, míg a szemeink el nem kezdtek jojózni.
Innen jött az ötlet, hogy mi lenne, ha a kettőből egy játékot csinálnék, így lerajzoltam egy csomó tárgyat, beleértve a muffin hozzávalóit, az oldal aljába beleírtam a receptet, majd eltettem érni kb. két évre. A férjem többször mondta, hogy ezt az ötletet nem kellene elásni, de most már meg vagyok róla győződve, hogy ennek így kellett lennie.
A mintaoldalt még a karantén elején osztottam meg Facebookon, amikor minden művész igyekezett valahogyan feldobni a bezártságban lévő gyerekek és szülők mindennapjait. Én sem akartam kilógni a sorból, de meg sem fordult volna a fejemben, hogy ekkora sikere lesz. Szerintem ekkora aktivitás még egyetlen megosztott rajzom alatt sem volt. Csak úgy nőttek a számok, de ennél is jobban esett a csomó bátorító és lelkesítő hozzászólás. Eltelt pár nap, és egy kedves ismerősöm küldött pár képet: kinyomtatták a mintaoldalt, és a gyerekekkel együtt elkészítették a muffinokat! Olyan jó érzés volt látni, hogy ennyire le tudta kötni őket! Remélem, hogy a kész könyvet is ugyanilyen lelkesedéssel fogják böngészni a családok, az eredeti koncepció mellé egy kerettörténetet is kapott, ráadásul ez nemcsak kicsiknek szól, hanem szülők és nagyszülők is böngészhetnek és elkészíthetik a recepteket.
