"Ha kételkedsz is közben, adj neki!"
Megérkezett Nyulász Lelle első regénye, egy vagány, friss és pörgős sztori! Ebből az interjúból megtudhatod, hogyan született meg a Rajtam kívül, és azt is, milyen zenét hallgatnak a főszereplői! Olvass tovább!
Mikor kezdtél el írni? Hogyan kapott helyet az életedben az irodalom?
A szüleim sokat meséltek nekem, mondókáztak velem kicsiként, óvodás koromra már tudtam írni-olvasni, hat-hétévesen pedig be is gépeltem magamnak az első meséimet – én ezt tekintem a kezdetnek. Kis- és nagykamaszként aztán többször futottam neki annak, hogy regényt (vagy nagyobb lélegzetvételű sztorit, pl. fanfictiont) írjak. Ezek egy idő után mindig félbemaradtak, elvesztettem az inspirációt, jött az újabb ötlet, mígnem megszületett a Rajtam kívül. Közben egy ideig verseket is publikáltam az Instagramon Antiköltő néven, és bár azt az oldalt töröltem, nem tettem le arról, hogy egyszer komolyabban is foglalkozzak költészettel.
Tedd kosárba!
A Rajtam kívül tehát az első befejezett regényed. Mi volt a legnagyobb kihívás benne?
Sokáig teljesen intuitívan, előre tervezés nélkül írtam mindent, így nehéz volt vázlatot, struktúrát, egyáltalán egy lezárást adni a történetnek. Sokat dolgoztam azon is, hogy ne legyen szájbarágós és erőltetett a szöveg, ebben kulcsszerepe volt annak, hogy hogyan dolgozom ki Márk anyjának a karakterét, illetve hogyan festem le Márkot magát. Nem volt egy könnyű első regény: nehéz központi témát választottam, amiben nincs közvetlen tapasztalatom, csak foglalkoztatott. De azt sem gondolom, hogy sokkal könnyebb lett volna jól megírni egy olyan történetet, ami az én életemből merít – az alkotás mindig küzdelmes, elkerülhetetlen, hogy legyenek benne hullámvölgyek.
Miért döntöttél úgy, hogy egy kamasz srác lesz a főszereplőd?
Amikor megszületett a történet koncepciója, én is tizennyolc éves voltam és végzős gimnazista. Mindenképpen korombeliekről és nekik szerettem volna írni, ez volt kényelmes és élvezetes számomra. Az már érdekesebb kérdés, hogy miért egy fiút választottam.
Tizenhárom évesen olvastam egy könyvet Enrico Brizzitől, ami nagyon nagy hatással volt rám, a címe Jack Frusciante otthagyta a bandát. Ez egy lázadó nagykamasz srác szemszögéből íródott szerelmi történet. Én is valami hasonlót terveztem eleinte, úgy gondoltam, van igény az ilyesmire, ráadásul ritkaságszámba megy. Időközben viszont fejlődött, alakult a koncepció, szerettem volna valami nehezebb, tabunak számító témát is belevinni. Akkoriban kezdtek komolyabban foglalkoztatni az olyan dolgok, mint a nemi szerepek, ezek újraértelmezése, a szexualitás, és egyéb társadalmi kérdések. Mivel Márkot választottam főhősnek, adta magát, hogy az ő szerepeit, az ő küzdelmeit írjam le ezen a téren – hogy milyen nyomás, milyen elvárások nehezednek rá, mint fiúra (férfira), és hogyan boldogul ezekkel.
Olvass bele a regény prológusába itt!
Kivel tudtál a legkönnyebben azonosulni a szereplők közül, és kivel volt nehezebb?
Említettem, hogy ez a történet nem rólam szól – van benne viszont valaki, aki kicsit olyan, mint én vagyok, kicsit olyan, amilyen lenni szeretnék. Ez Zsófi karaktere. Szeretem, hogy olyan jó barátja a srácoknak, hogy mindig lehet rá számítani, talpraesett, ki meri mondani, amit gondol, miközben nagyon kedves és empatikus. Hasonlóan érzékenyek vagyunk, sok mindenben ugyanúgy gondolkodunk, és hasonló zenét is szeretünk. A legnehezebben pont Márkkal azonosultam – ugyanakkor nagyon izgalmas volt az ő szemszögén keresztül nézni a történetet, és képes voltam írás közben leválasztani őt magamról. Sosem „én voltam ott” az események közepén, hanem Fodor Márk, akkor is, ha a való életben különböző karakterek vagyunk.
Szerinted mi a legfontosabb üzenete a könyvednek?
Nagyon sok mindent beleírtam ebbe a könyvbe, ami természetesen valahol állásfoglalás is, de szeretném, ha mindenki maga vonná le belőle a következtetéseit. Remélem, nincs szükség arra, hogy bármilyen nagy igazságot az olvasók szájába rágjak – várom azt is, hogy nekik személyesen mit fog üzenni ez a történet.
Kattints ide a könyvről írt ajánlónkért!
Úgy tudjuk, minden szereplődnek külön playlistje van Spotifyon. Mesélnél ezekről egy kicsit?
Igen, mind az öt fő karakternek csináltam egy saját playlistet, ami tükrözi a zenei ízlését, és valahol az egész személyiségét. Fontos pont volt számomra a megformálásukban, hogy milyen zenét szeretnek, és jó ötletnek tartottam ezt ilyen formában is megmutatni, közelebb hozni őket ezzel az olvasókhoz. Sokszor még a szövegek is utalnak a gondolataikra, világlátásukra. Nem az volt a cél, hogy általánosságban visszaadjam, „mit szeretnek a mai fiatalok”, ez tényleg ennek az öt szereplőnek az autentikus ízlése, amiben azért én is benne vagyok – a legtöbb számot én is szerettem vagy még mindig szeretem ezek közül.
Márkhoz sötét, ugyanakkor érzékeny grunge-post–grunge-metál dalokat válogattam, Rózihoz csupa nagy női előadót, főleg a soul és rock szcénából, Ciáné egy érdekes válogatás jazzel és szimfonikus metállal, (a zenész szülők befolyása) Zsófi és Soma pedig a két alter, rengeteg magyar számmal, előbbi a frissebb, érzékenyebb, utóbbi a klasszikusabb, zúzósabb vonalat képviseli.
Itt találod a könyvben szereplő zenéket!
Mit üzennél a múltbéli Lellének, aki éppen az első szavakat gépeli le a regényedből?
Az első szavaknál még elég lelkes volt, kicsit később üzennék, egy válságos, ihlettelen pillanatban. De mindenképp az Orchestraccia Daje* című számát idézném neki, ő is nagyon szeretné.
„Prima o poi gira, nun se sa mai quello che arriva, ma se c’hai dubbi intanto, daje!”**
* daje (olasz): a római dialektusból ered, a jelentése kb. gyerünk, hajrá, adj neki!
** ford. (olasz) Előbb-utóbb fordul a kocka, sosem tudni, mi jön még, de ha kételkedsz is közben, adj neki!
