Gratulálunk!
2021 tavaszi félévében a Pagony Kiadó különleges pályázatot hirdetett a felső tagozatos diákok számára. Azt kértük a gyerekektől, hogy beszélgessenek el nagyszüleikkel úgy, ahogy eddig talán még nem tették.
Cikkünkben most a három díjnyertes novella olvasható. Gratulálunk!
2021 tavaszi félévében a Pagony Kiadó különleges pályázatot hirdetett a felső tagozatos diákok számára. Azt kértük a gyerekektől, hogy beszélgessenek el nagyszüleikkel úgy, ahogy eddig talán még nem tették. Derítsék ki, milyen volt a nagyszülőknek gyereknek lenni. Ugyanolyan jó? Ugyanolyan nehéz? Ugyanolyan vidám? Kalandokban gazdag? A pályázat részletes kiírása itt olvasható.
Ebből a kiindulásból született meg 14 izgalmas novella, amelyek részletes értékelése ebben a videóban hallgatható meg Kertész Erzsitől és Laboda Kornéltól.
Cikkünkben pedig a három díjnyertes novella olvasható. Nagy szeretettel ajánlom figyelmetekbe!
Első helyezett:
Tacey Leah Rose : Az ablak
Hogy az én nagymamám milyen? Az én nagymamám kedves, segítőkész, okos és a legjobb almás pitét készíti. Sokat sudokuzik és kötni is szokott. Ja, és majdnem elfelejtettem, a pogácsája is nagyon jó! Csak egy dolgot nem értek: miért ül le minden ebéd után a kanapéra, és néz ki az ablakon a nagy kertre. Talán egy madarat néz, ami repked a fák között? Vagy talán egy szép pillangót a virágok között? Egy nap én is kinéztem az ablakon, de se madár, se pillangó nincsen sehol, még a szél se fújja a fák leveleit. De akkor mit néz?
Egy nap leültem mellé a kanapéra, és megkérdeztem tőle, hogy mit néz oly nagy figyelemmel az üres kertben. Zavarodott tekintettel nézett rám vissza, mintha álomból kelt volna fel. Majd nagy meglepődésemre azt felelte:
- Nem kifelé, hanem befelé nézek.
Majd elmagyarázta nekem, hogy minden nap, ebéd után, leül a kanapéra, kinéz az ablakon, és elmerül a gondolataiban. A fejében a régi emlékekben a gyermekkorába megy vissza, ami boldogsággal tölti el. Meg sem lehetett állítani, annyira élvezte a mesélést. El is mondott nekem egy történetet, arról, amikor elkapta a skarlát betegséget.
Csak hétéves volt, amikor egy hónapig egyedül volt bezárva egy szobába azért, nehogy továbbadja valakinek ezt a borzasztó fertőző betegséget. A skarlátra akkoriban nem volt gyógyszer, így ez a gyerekbetegség halált is okozhatott. Nagymamám szerencsére nem volt olyan rosszul, csak kiütések voltak a testén, hőemelkedése volt és picit fájt a torka. Ezért hát neki egy egész hónap bezártság inkább unalmas volt, mint fájdalmas. A bezártságtól jobban szenvedett, mint a betegség tüneteitől. Mégis mindenki nagyon izgult a nagymamám miatt.
Minden nap beadta neki a család a reggelit, az ebédet és a vacsorát egy függöny alatt. Csak a játékai voltak neki társaságnak. Úgy érezte, hogy a játékai és az alvócskái segítették át ezen a rettenetes hónapon.
Végre amikor vége lett, és kiléphetett a szobájából, (most jelent meg először mosoly nagymamám arcán, mióta elkezdte mesélni nekem ezt a történetet) gyönyörű érzés fogta el. Soha nem élvezte a családi vacsorát, annyira, mint akkor. Elképesztő érzés volt, hogy megint ott ülhetett mindenkivel együtt, és hogy a testvéreivel újból bújócskázhatott.
Egyszer csak eltűnt a mosoly nagymamám arcáról. A hangja halkabb és rekedtesebb lett, majd nagy levegőt vett, és úgy folytatta a történetet.
Annak a napnak az estéjén, amikor kijöhetett a szobából, azt mondták neki a szülei, hogy sajnos minden ami szobájában van, el lesz égetve még aznap, nehogy más is megfertőződjön a dolgaitól. A ruhái, a játékai, az alvócskái, a bútorai, mindene, minden egyes dolog, ami a szobájában volt. Mintha hideg szél futott volna át a testén, olyan érzés volt -mesélte dermedten. A játékbabák, akikkel oly sokat játszott, akikkel még együtt is étkezett, hogy kevésbé érezze magát egyedül, alvócskái, amiket a hideg sötétben átölelt. Mindez lángként tűnt el, egy kupac hamuvá változott még aznap este.
Végigsírta az estét. Csak a bejárati ajtó felől jövő nagy kopogás tudta felkelteni. Rongyos kis hálóingében sétált az ajtó felé, hisz az ő hálóingjét elégették, így a testvérének a kinőtt, régi darabját hordta. A szemét, ami még piros volt a sírástól, alig tudta nyitva tartani, mert alig aludt aznap este. Végül valahogy elért az ajtóig és kinyitotta.
Három férfi állt kint, arcukat kendő takarta és kesztyűt viseltek. Majd a hétéves nagymamámhoz így szóltak:
- Itt volt a skarlátos gyerek? A szobát jöttünk fertőtleníteni.
A szülei feleslegesen égettek el mindent.Jöttek volna a kórházból fertőtleníteni a szobát, csak sajnos ők ezt nem tudták.
A nagymamám sóhajtott egyet és átkarolt.
- Hát itt a vége.
És azóta már tudom, miért ül ott minden ebéd után a kanapén, és néz át az ablakon, kalandjaival teli emlékeibe. Még most is valamikor leülök mellé és meghallgatom egy-két történetét.
Tacey Leah Rose (Angela nagymama története)
6. osztály
Nivegy-völgyi Német Nemzetiségi Nyelvoktató Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola
Balatoncsicsó
Második helyezett:
Lászay Lili : Amit eltakart a múlt
Feketevágás
Az egész egy teljesen átlagos szerdán történt. Anyu és Apu elvitték Julcsit színházba. Eredetileg én is mentem volna, de az utóbbi időben elég sok a tanulni valóm, ezért nem mehettem velük. Szóval itthon, egyedül, a sötét, unalmas házban magára hagynak egy 13 éves csöppséget. Na, jó, azért nem vagyok már baba. De pont abban a korban vagyok, hogy ha a fantáziámtól telik, éppen a kedvenc chipsemet zabálja egy démon. Parázom mindentől, ami egy kicsit is ijesztő. Viszont ez ma pont fordítva volt. Hadd meséljem el neked életem legkülönlegesebb éjszakáját!
Már majdnem befejeztem a tanulást, amikor megkordult a gyomrom, így elindultam a kamra felé. Elmentem a sötét pincelejárat előtt. Megborzongtam. És még jobban, amikor visszafelé mentem a chipssel a kezemben, ugyanis valami világított a feneketlen mélység alján. És az ijedségtől teljesen megbolondult Bíborka mit csinál? Hát persze, hogy lemegy! A chipset azért levittem, hogyha valami bezár odalent, legalább reggelig kibírjam. Egy régi érme világított... Lehajoltam és megérintettem, ami megpecsételte a sorsomat. A fény hatalmába kerített, forgatott, pörgetett eszeveszettül, míg egyszer csak elengedett. És én zuhantam, zuhantam le, a feneketlen mélységbe, oda, ahonnan senki nem ment ki engem.
Egy végtelenül hosszú pillanat után talajt éreztem a lábam alatt. A térdem remegni kezdett, a szívem a torkomban dobogott, mégis kinyitottam a szemem. Ott álltam, egy istálló mellett. Régi, szegényes tanya lehetett az, ahova csöppentem. Hirtelen gyerekhangokat hallottam. Pár perc múlva kilenc idegen gyerek nézett farkasszemet velem. Először egy velem egyidős lány szólalt meg:
- Te meg ki vagy? -kérdezte kurtán.
- Bíborka vagyok, és ha nem nagy gond, itt maradok egy picit, mert fogalmam sincs, mi ez a hely... - mondtam kissé zavartan.
- Jó - mondta egy fiú, és erre a többi gyerek is helyeselt.
- Akkor gyere, játsszunk! – kiáltották kórusban. Játszottunk estig, és észrevettem, hogy nem is olyan unalmas ez a hely, sőt, annyi új játékot megismertem, hogy nem is tudnám felsorolni. A legjobb a vesszőkarika-dobálásban voltam.
Másnap bementem a konyhába és megkérdeztem a gyerekek anyját, hogy van-e reggeli.
- Édes lyányom, lenne biz’ reggeli, ha vóna! Alig van egy harapás kenyerünk, éhesek vagyunk mind, de biz’ nem ehetünk!
- Oké - mondtam. Csak nézett rám az anya, nem értette, pedig magyarul mondtam. Így éheztünk, korgott mindenki gyomra, de enni nem tudtunk, mert ha volt is mit, azt nem ehettük. Hogy ezt hogyan is értem? Volt ennek a családnak egy nagy, hizlalt disznója, amit le lehetett volna vágni, csak hatalmas büntetéssel járt volna... Az, aki közel állt a politikához, annak adtak engedélyt jószág levágására, aki viszont nem, az meg éhezett, mint télen a ló. Így voltunk mi, napokig, míg egy reggel felkiáltott a családfő:
- Éhezik az egész tanya, nem fogom végignézni, hogy mindannyian éhen haljunk! - azzal elhatározta, hogy levágja a kocát. Hideg is volt, köd is volt, meg amúgy sem járt arra senki.
- Ne a csűrben pörzsöljünk, mert a végén még kigyullad! Már javában ment a pörzsölés az udvaron, amikor a semmiből előtűnt egy fiatal és egy öreg rendőr. Nem lehetett már mit csinálni, reszketve folytattuk, amit elkezdtünk. A családfő, hogy mentse a helyzetet, így szólt:
- Rendőr elvtársak, jöjjenek, igyanak egy jó pálinkát, ne szomjazzanak ezen a fárasztó délutánon! Azok elfogadták az italt, majd megszólalt az idősebbik, a fiatal rendőrnek intézve szavait:
- Látod, elvtárs, itt nem is kérjük a vágási engedélyt, mert ha nem volna, akkor a csűrben pörzsölnék a jószágot! - mire a fiatalabbik helyeslően bólogatott, majd elmentek.
Rettegés lett úrrá rajtunk, nem tudtuk, mikor veszik el a húst, s mikor viszik el a csupán jót akaró apát. Pár nap múlva megint arra járt az idősebbik rendőr, betért a tanyára, s azt mondta, ha nem teszünk többet ilyet, nem jelenti. A rendőr elment, semmilyen hálálkodást, ajándékot nem fogadott el. Akkora örömöt még soha sem láttam! Azon a napon mindenki vigadott, még az is, aki csak egy kis villányit ehetett a mi malackánkból. Így esett, hogy olyan finomat ettem, amilyet még a sulis menzán sem adnak, pedig ott mindent a ,,legjobban” készítenek. Hát, az éhínség csodákra képes...
Nem örülhettem sokáig, mert valami fénylőt vettem észre a homokban. Valamit, amit mintha egyszer már láttam volna. Lehajoltam, megérintettem, és az érme visszarepített a jelenbe. Ott álltam, a dohos öreg pincében, kezemben a pénzdarabbal, ami már nem világított. Visszamentem a nappaliba, és kábultan idéztem fel a tanyasi, múltbéli életet. Bekaptam pár falatot a chipsből, de már nem ízlett annyira, mint a Vajnai család pörköltje... Apropó, Vajnai család, hiszen a papám is Vajnai! Akkor a papám volt az egyik kisfiú, akivel együtt játszottam a tanyán?! Ekkor fordult a kulcs a zárban, hazajöttek Julcsiék. Elkezdték mesélni, hogy mit láttak a színházban, de én nem tudtam figyelni, mert alig vártam, hogy kettesben maradjak Julcsival, és elmeséljem neki, hogy mi történt velem a múltban.
Harmadik helyezett:
Körmendy Márton : Iskolai történetek
Igaz történet alapján
- Halottad, hogy Tamás apukája megkérte a Balázs tanár urat, hogyha csibészkedik, vágja nyakon? – kérdezte Péter Máriát.
- Meg is érdemelné, olyan nagy gazember – felelte. – Tegnap is összekeverte a gyurmakészleted színeit. Pedig olyan szépek voltak.
- Átjössz hozzánk pingpongozni?
- Nem – szólt csöndesen Mária. - A könyvtárba kell mennem tanulni.
- Akkor holnap – sóhajtott csalódottan Péter.
- Holnap – bólintott a lányka, azzal elindult a könyvtár rideg épülete felé.
A fiú elkeseredetten vánszorgott be a tornaterem falai közé. Utálta a testnevelést. Különösen, mióta Pál Balázs tanította. Ráadásul aznap épp kötélmászás következett. Sőt, még rosszabb: számonkérés kötélmászásból. A tanár már benn állt, a nagy, visszhangos teremben, kezére egy ugrálókötelet csavart.
- Sorakozó! Addig kell felmászni a kötélen, amíg már nem érlek el titeket ezzel. – szólt, az ugrálókötélre mutatva.
A fiú nekigyürkőzött, mászott és mászott. Végül már biztos volt benne: Pál Balázs tanár úr kötele nem éri el. Ekkor az ugrálókötél hatalmasat csapott a fenekére. Péter, osztálytársai gúnykacaja közepette, összegyűjtötte maradék erejét a feljebb mászáshoz...
Mária tegnap a könyvtárban nem bírt az oroszra figyelni, feldühítette, hogy a gonosz Barnabás a kisebbeket bántja a közeli játszótéren. Mérgében becsapta a könyvet, és hazament. Másnap karikás szemekkel ült le az első órára, egy vitrin elé, amiben térképeket tároltak. Orosz volt. Nem szerette, és a tanárnő őt feleltette. Mária felállt, szorongva elsétált a tábla felé. A tanárnő könyvét lapozgatva leült a helyére, pont háttal a felelőnek. Mária gyorsan jelzett az elöl ülő barátnőjének, hogy megsúgja a tegnap feladott szavakat. Ekkor a tanárnő becsapta a könyvet, s három kérdést tett fel a lánynak. Mária minden kérdésre helyesen válaszolt.
- Egyes! – jelentett ki végül a tanárnő. – Az összes választ súgták neked.
Mária csak később jött rá, hogy a vitrin tükröződött...
A fiú erősen fájó háttal vánszorgott haza az iskolából, még mindig a technika órán töprengve. Az iskola közelében állt egy fegyház, amit nemrégiben felszámoltak. A fiú mindig borzongva meredt az ódon falakra, rozsdás rácsokra. A börtön feloszlatásakor sok ember maradt munka nélkül. Az egyik börtönőr beállt az iskolába technika tanárnak, hogy mégis legyen mivel keresnie a kenyerét. Csakhogy, ha a gyerekek egy picit is mást csináltak, mint amit mondott, fogott egy vasrudat, és megverte az „engedetlenkedőket”, mert a börtönben ahhoz volt hozzászokva, hogy parancsolgathat a raboknak. Ma, mikor rákiáltott a fiúkra, hogy: „Takarítsátok fel ezt a helyiséget, de rögtön!”, a fiúk mindjárt fogtak egy söprűt, s feltörölték az egész műhelyt balról jobbra. Erre a tanár leordította a fejüket: Haszontalan kölykök! Nem tudtátok, hogy egy műhelyt csak jobbról balra lehet feltörölni????? Azzal a hévvel felkapta a vasrúdját, majd alaposan elnáspángolta őket.
Mária nem szeretett hátra tett kézzel ülni. Nagyon kényelmetlennek találta. Azért, hogy kicsit kényelmesebbé tegye ezt a zsibbasztó pózt, felrakta a lábát a székére. Ám ekkor belépett a terembe Veronika tanárnő, aki megharagudott a feltett lábak láttán.
- Tedd le a lábad, de azonnal! – figyelmeztette rosszallóan. – Ne illetlenkedj, mert a végén még csúnyán megjárod!
Veronika néni büntetésére délután derült fény. A szigorú tanár néni lerajzoltatta a barátnőjével, Annával azt, amint a lábát felteszi a székre, és kitette a faliújságra. Így szégyenítette meg, a kislányt. Mária aznap elveszített egy barátnőt...
- Mi lenne, ha nem pingpongoznánk, hanem megnéznék a tévét?
- Ugyan Mari, te is tudod, hogy nincsen tévénk.
- Nem úgy értettem! Építsünk tévét, kartonból és zsírpapírból!
- Ez jól hangzik. Hozom a kellékeket!
Szorgosan dolgoztak. Zsírpapírból kivágtak egy csíkot és szebbnél szebb képeket rajzoltak rá, egymás mögé. Péter nagyobbacska cipősdoboz oldalába kivágott egy ablakot, amire Mária egy másik zsírpapír szalagot ragasztott. Aztán a képekkel, rajzokkal teli zsírpapírt ráfűzték egy régi bicikli kerekére, a kereket óvatosan elhelyezték a dobozban, és úgy igazgatták, hogy a képes szalag papírja összeérjen az ablak papírjával. Végül egy lámpával az egészet hátulról megvilágították. A képek felragyogtak, megkezdődhetett a “tévézés”. Egymás szavába vágva mesélték a vicces történeteket...
Másnap pedig cukrászosat játszottak, megkérték Mari anyukáját, hogy süssön süteményt, aminek az elkészítésében ők is segítettek. Aztán kinyílt a cukrászda, átjöttek a fiú testvérei is, és együtt falatoztak a sok-sok habcsókból, málnakrémből, házi rétesből. Így tehát a csütörtök is boldogan telt el. De pénteken borzalmas dolog történt...
Hajnalban rendőrök kopogtattak Petiék házának ajtaján, és börtönbe zárták Peti apukáját…
Peti másnap rosszul lett. Szédelgett, hányt. Nem bírta elviselni apukája elvesztését. 3 év! 3 évet kellett szegény, ártatlan apukájának börtönben töltenie. Miért kellett a tiltás ellenére hittant tartani azoknak a kisgyerekeknek?!! - gondolta. A hétvégét a kórházban töltötte. Péntek este elaludt lázmérés közben, és a lázmérő ketté tört. Ekkor a szobába csendesen belépett egy nővér, és így szólt:
- A lázmérő miatt ne izgulj!
Azzal magára hagyta a beteget, hadd aludjon….
Peti apukája két év múlva kiszabadult a börtönből, ugyanis az ENSZ titkára magyarországi látogatásának feltételéül szabta a politikai foglyok szabadon engedését. Újra összeállt hát a család, Peti feleségül vette Máriát, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Azóta is szívesen mesélik gyermekkori történeteiket unokáiknak…
