Olvass bele a Nagyapa hegedűjébe!
A Nagyapa hegedűje az idei első Tilos az Á-regény, mi már nagyon vártuk! Kathy Kacer és Eric Walters szívmelengető bestsellere a generációkon át hordozott családi traumák feldolgozásáról, a zene és a barátság erejéről és persze a szerelemről is szól.
Olvassatok bele ti is!
Megszólalt a csengő. Mindenki felpattant, és pakolni kezdett.
– Ne felejtsétek el, pénteken dolgozat! – próbálta Mr. Herman, a matektanár túlkiabálni a hangzavart.
Felháborodottan nyögött fel az egész osztály. Néhányan tiltakoztak, hogy halasszuk el a dolgozatot hétfőig, hogy több idő maradjon a tanulásra. Bármikor máskor én is beszálltam volna a vitába. De ma nem. Ma a lehető leghamarabb ki kellett jutnom a teremből. Sokkal fontosabb dolgom volt, mint egy matekdolgozat. Bedobáltam a könyveket a táskámba, és a többiekkel együtt kifelé indultam. De alig tettem néhány lépést, Natashába, a legjobb barátnőmbe ütköztem.
Szélesen rám mosolygott. Na, a mosolygás volt, amire legkevésbé tudtam gondolni.
– Megvagy, Shirli? – kérdezte Natasha.
– Nem!
– Nem muszáj odamennünk – felelte. – Lemehetünk a büfébe, és ihatunk valamit.
– Meg se nézzük a szereposztást? – kérdeztem.
– Holnap is ott lesz.
– Erre vártam egész héten, Tash! Szerinted kibírok még egy napot?
Újra rám mosolygott.
– Türelem rózsát terem!
– Mondod te? A legtürelmetlenebb ember a világon?
– Oké, igazad van, csak vicceltem. Menjünk, nézzük meg!
Az aula zsúfolásig telt, és úgy éreztem, mintha heringként küzdenék az ár ellen. A miénk volt a legnagyobb gimnázium New Jersey-ben, de mintha az épületben sehogy sem fért volna el az az 1600 diák, akik második otthonuknak hívták ezt a helyet. Kézzel-lábbal csörtettünk előre a tömegben.
– Tudod, ugye, hogy nincs miért aggódnod?! – mondta Natasha.
– Kösz. De neked sincs.
– Á, én nem aggódom, Shirli. Te is tudod. Natashával harmadik óta voltunk elválaszthatatlan barátok – mint a mogyoróvaj és a lekvár. De volt köztünk egy nagy különbség. Natasha még soha nem szerepelt semmilyen iskolai színdarabban. Igazság szerint most is csak azért próbálkozott, mert én ráncigáltam el a meghallgatásokra. Tényleg nem érdekelte, hogy bekerül-e vagy sem. A baj az volt, hogy engem viszont túlságosan is.
– Ms. Ramsey kifejezetten kedvel – mondta.
– Mindenkit kedvel – feleltem.
– Nem, annál jobban. Szerintem magát látja benned.
Felnevettem.
– Mintha az elvarázsolt kastélyban nézne a torzítótükörbe?
Ms. Ramsey volt a drámatanárunk. A harmincas évei elején járhatott, de sokkal fiatalabbnak nézett ki. Szőke volt és vékony, és olyan könnyed eleganciával mozgott, mint aki éveken át táncolt. Külsőre nem is különbözhettünk volna jobban, bár talán bennem is megvolt ez a fajta mozgás, a táncóráimnak köszönhetően.
– Nem a külsőtökre értettem – folytatta Natasha. – Ms. Ramsey gyönyörű.
– Na, kösz!
– Hagyd már, tudod, hogy értem! Te is csinos vagy, de nem úgy, mint ő. Inkább mint én!
Ez igaz. Tényleg nagyon hasonlítottunk, annak ellenére, hogy én kelet-európai zsidó családból származom, Natasháék viszont portugál katolikusok. De mit számít ez?
– Úgy értem, hogy azt az elhivatottságot látja benned, mint magában.
– Kösz, Nati! – Na, ez tényleg bók volt.
Ms. Ramsey, mielőtt drámatanárnak állt volna, szerepelt néhány Off-Broadway-előadásban.
Jó kis sztorikat tudott mesélni, például amikor Harold Prince-hez, az egyik legnagyobb Broadway-színházigazgatóhoz ment meghallgatásra. Vagy amikor Kristin Chenoweth-tel találkozott az egyik meghallgatáson, és személyesen tudta megkérdezni tőle, milyen érzés volt megnyerni a Tony-díjat a You’re a Good Man, Charlie Brown-ban játszott szerepéért. Ms. Ramsey úgy szórta el ezeket a történeteket, mint a konfettit, én pedig mohón szedegettem össze a fecniket. Tudott színészkedni, tudott táncolni és tudott énekelni – triplán nyerő! Irtó szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy ő a tanárunk.
És persze szerencsétlennek is. Ha valakinek, aki ennyire tehetséges, nem sikerült felépítenie a színészi pályáját, és végül gimnazistáknak tanít drámát, akkor kinek van esélye? Nekem milyen esélyem van? Főleg ha ma nem kapom meg a szerepet! Arról álmodtam, hogy ezrek előtt szerepelek. De amikor a közönség elé léptem, mindig történt valami.
Izgultam, persze. Még nem beszéltem olyan előadóval, akinek ne lett volna lámpaláza – kinek erősebb, kinek gyengébb. De nálam a lámpaláz elhalványult, az izgalom vette át a helyét, mintha egy tűzijátékot néznék, vagy én magam lennék a tűzijáték. Amikor ezt először megéreztem, azonnal tudtam, hogy színész szeretnék lenni. Apám mindig azzal viccelődött, hogy előbb tudtam táncolni és énekelni, mint járni és beszélni.
Amióta az eszemet tudom, járok tánc-, ének- és zongoraórára. És ezt az utóbbi két évben kibővítettem a drámaórákkal.
A szüleim mindenben támogattak, nemcsak fizettek mindent, hurcoltak az órákra, a versenyekre, a meghallgatásokra és előadásokra, de mindig ott is voltak mellettem. Ők a legjobbak. Komolyan. Ennek ellenére meggyőződésem, hogy jobban örültek volna, ha karrier szempontjából valami hagyományosabbnak mondható pálya felé hajlok. A bátyám, Adam, aki nyolc évvel idősebb nálam, anya nyomdokaiba lépett, és a Rider Egyetemre járt orvosira. Apám könyvelő volt, nagyapám – az én Zejdém – manhattani irodáját vette át. De apám képviselte a zenei vonalat is a családban. Azt mondta, világéletében szeretett volna zenét tanulni, de nagyapám nem engedte. Apa azt állította, hogy ő az egyetlen zsidó gyerek a földkerekségen, akit a szülei nem járattak se hegedű-, se zongoraórára. Pedig nincs is rossz hangja – vagyis inkább nem rossz a hangja ahhoz képest, hogy soha nem képezte. Azt hiszem, zenei becsípődésemet tőle örököltem.
Átmentünk az aulán, és a drámarészleg felé vettük az irányt. Elvileg az auditórium előtti faliújságra tették ki a szereposztást. Már messziről láttam, hogy jó kis tömeg gyűlt össze előtte. Megtorpantam, a szívem majd kiugrott a helyéből.
– Oké, Shirli, lélegezz mélyeket, és nyugi! – mondta Natasha.
– Te könnyen beszélsz!
Ha tovább olvasnád, ide kattintva máris megrendelheted a könyvet!
