HELLÓ, SRÁCOK ÉS LÁNYOK!
Bemutatkozunk, és kiderülnek a barátaim különleges tulajdonságai. Felteszem a kérdést továbbá: egy lánynak minek kell folyton a haját nézni, illetve, miért nem érdekel mindenkit úgy a Voyager–2 űrszonda, ahogy engem?
Helló, srácok és lányok, az én nevem Mihályi Csongor, december 13-án leszek 9 éves, anyukám Katona Boglárka, apukám Mihályi György, de több privát adatot most nem áll módomban közölni, kivéve, hogy 2. b osztályos tanuló vagyok, és kedvencem a vaníliás rizstej. Barátaim Miklósi Miklós, akit én csak Duplamiknek hívok, és, tulajdonképpen már mondhatom így is, Fehér Léna, akinek a haja fekete. A „tulajdonképpen” alatt azt értem, hogy Fehér Léna, akinek a haja fekete, eredetileg nem tartozott a csapatba, de külső nyomásra – Duplamik annyit nyaggatott, hogy már elegem volt – és érdemei okán – vagyis Léna NAGYON sokszor mentett ki minket éles helyzetekből, ezt majd láthatjátok – bevettem a csapatba. És persze még egy személy, de róla csak később fogok mesélni.
Remsey Dávid rajzaiDuplamiknek van egy csodálatos tulajdonsága, mégpedig az, hogy olyan gyorsan tud föl-alá szaladni a folyosón,hogy még a tanító néni sem képes követni a tekintetével.
Ilyenkor ingatja a fejét, és néha szól neki: „Miklós, menj a tornaterembe, fusd ki magad!” A tanító néni nem tudja, mi mindenre képes a barátom ezzel a futkározással, de nektek hamarosan elmondom, és irigyelni fogjátok érte! Duplamiket ilyen dolgok érdeklik: zombik, sárkányok, utazás extrém helyekre, sziklák, amelyekről le lehet ugrani, bár nem szabad, számítógépes játékok, izgalmas történetek, foci.
Fehér Léna, akinek a haja fekete, mint a sötét tölgy, vagy mint a liftünk nyomógombja, tényleg a hosszú loboncáról nevezetes. Ez a hajdolog engem, mondjuk, nagyon untat, én ugyanis nem szeretem a hajakat, főleg közelről nem, főleg nem a göndört (na jó, nagy ritkán mégis, de ez egy későbbi történet), de amíg nem esik bele a szendvicsembe, nem bánom annyira. Lehetne egyébként másról is nevezetes, például jól számol, komolyan mondom, vág az esze, mint a borotva, akarom mondani, okos, mint egy igazi reaktormérnök, kötélen úgy mászik, mint egy eredeti makákó, hopp, felkapaszkodik, és onnan nevet az egész osztályra, ráadásul nehéz pillanatokban igen jól reagál, egyből tudja, mi a teendő, nem úgy, mint Duplamik meg én, illetve egy szenzoros rádió lehet beépítve az agyába vagy a szívébe, amit csak hasonlatként mondok, ne ijedjetek meg, és azt jelenti, hogy Fehér Léna sokszor egyszerűen csak meghallja mások gondolatait, és tudja, mire van szükségük, ami igazán varázslatos, még inkább, mint egy testbe épített rádió, amit ha nagyon akarunk, azért el tudunk képzelni, de ezt a titkos hallást, ezt nem annyira.
Ennek ellenére mindenki a haját emlegeti, ami szerintem a legunalmasabb és legérdektelenebb benne, bár igaz, hogy szereti lobogtatni meg rázni, és olyankor Duplamik néha-néha megérinti véletlenül. Tiszta hülyék, komolyan. Utálom, amikor azzal vannak elfoglalva, hogy Duplamik kedveskedik Fehér Lénának, akit ilyenkor Fekete Lénának hívok magamban, mert ehelyett igazából mindkettejüknek velem kellene valami érdekes dolgot megtárgyalni, példának okáért a Voyager–2 űrszonda jelenlegi helyzetét, ugyanis engem nagyon érdekelnek a bolygók, a galaxisok, kimondottan szeretek róluk beszélgetni, ahogy a dinoszauruszokról, a Föld országairól, a különféle zászlókról, a fővárosokról és a vízi és szárazföldi élőlényekről. És a kötöttpályás közlekedésről is. Tiszta szerencse, hogy Duplamik még Léna hajára sem figyel pár percnél tovább, mert hirtelen mindig elfordul tőle, rám néz, és azt mondja,
„Zombik, mindjárt jönnek a zombik, szerinted nem, Csongor?”, mire én az válaszolom, hogy „De nem érted, Duplamik? A Voyager–2 iszonyú messze jár a Földtől: mikor elhagyta a Neptunuszt, még meg sem születtünk, tulajdonképpen mínusz 21 évesek voltunk, hát nem vicces?”, majd Duplamik: „mínusz 21? Te jó ég, ne szórakozz velem, Csongikám!”, és erre Léna megjelenik egészen a közelembe tolakodva loboncos hajával, és éles hangon ezt mondja, „Nem hallottátok, hogy becsengettek? Már mindenki ott ül a teremben! Zombik meg űrszondák, na persze! A kettes szorzót tanuljuk, ha nem tudnátok!”, és akkor mi bekullogunk, és leülünk a helyünkre, pedig a kettes szorzót szinte magunktól is tudjuk már, egyébként pedig hallottuk, hogy becsöngettek, majd beleszakadt a dobhártyánk, de amikor elhallgatott, annyira megörültünk a csendnek, hogy nem törődtünk a tanulással. Mit ér a kettes szorzó egy űrszondához képest? Mit ér a Neptunuszhoz képest, amelyik tizenhétszer nehezebb a Földnél? Na, mindegy.
Persze láthatjátok, hogy Duplamik meg én egy csomó mindent másképp tudunk, mint a többi gyerek, mondjuk, én mindenkit megverek memóriában, Duplamik meg futásban, csak sajnos cipőfűzőkötésben meg nem, vagy „a”-betű írásban sem, meg, mondjuk, a hangzavart is utáljuk, és ezekért néha furcsán néznek ránk, ami mindkettőnket komolyan bánt.
De ha minderről megfeledkezünk, akkor annyit kell még tudni rólam, ami viszont nagyon fontos, hogy a bolygókon, dinoszauruszokon, járműveken, földi és vízi élőlényeken, országokon és kötöttpályás közlekedésen kívül van még egy dolog, ami régtől fogva foglalkoztat: ez pedig az idő. Erről kell beszélnem a következőkben, hogy megérthessétek azt a különös kalandot, amit Duplamikkel és Fehér Lénával átéltünk.
Ha szeretnéd tudni, hogyan folytatódik a történet, rendeld meg itt a könyvet!
