Hogyhogy nem fájdul meg a harkály feje a kopácsolástól?
A gyerekek kíváncsiskodnak, mi pedig igyekszünk legjobb tudásunk szerint válaszolni nekik, de egy szülő sem lexikon, hogy mindenre pontos magyarázatot tudjon adni. Nem is kell, mert a Történetek kíváncsi gyerekeknek sorozat megteszi helyettünk: csupa nem mindennapi, izgalmas kérdésre kaphattok választ a kötetekből.
A legújabb rész, a Miért görbe a banán? is bőven tartogat meglepetéseket,hoztunk most belőle egy kis ízelítőt!
–Vigyázz, Nelli! Ne olyan gyorsan! – kiáltott Nelli után az apukája. De a kislány már alig várta, hogy végre megérkezzenek a tóhoz. Azonkívül egyszerűen irtó jó érzés levágtatni a biciklivel az erdei úton.
Nem vagyok már kisbaba – gondolta Nelli.
Aztán persze nagyon meglepte, hogy milyen gyorsan közeledik az útkereszteződés. Sokkal gyorsabban, mint gondolta. Nelli fékezett. De ennek ellenére túl gyorsan ért oda, és az első kerekével egy fának csapódott. Mielőtt felfogta volna, mi történik, átbucskázott a kormányon, és a sisakjával a fatörzsnek csapódott. A hátán feküdt az erdő talaján, és rémülten nézett fel a lombkoronára. Majd felült, és körülnézett. Nem akart sírni, mert már nagy volt. De szörnyen megijedt, és az új biciklije teljesen tropára ment. A lámpa letört és a kormány elgörbült. Úgyhogy végül mégis elsírta magát.
Ebben a pillanatban ért oda anyu és apu. Gyorsan lepattantak a biciklijükről, és odafutottak Nellihez.
– Nelli! – kiáltott anyu ijedten, és mellé térdelt, hogy a karjába vegye. – Fáj valamid, kicsim?
– A… a… fejem! – szipogott Nelli. – De… de… csak egy kicsit – tette hozzá derekasan.
– Rosszul vagy? Szédülsz? – kérdezte apu aggódva. Már ő is Nelli mellett térdelt.
– N… n… nem – hüppögött Nelli.
Apu óvatosan levette Nelli sisakját, és alaposan megvizsgálta a kislányt. De egy icipici horzsoláson kívül semmi sem látszott.
– Na, úgy tűnik, ez egyszer szerencsénk volt – mondta végül megkönnyebbülten.
– E-egyáltalán nem volt szerencsénk – hüppögött felháborodva Nelli, és a tönkrement biciklire mutatott.
– Ó, nem olyan vészes! – nyugtatgatta apu. – Veszek neked egy új lámpát, és a kormányt itt helyben kiegyenesítem. De mi lenne, ha tartanánk egy kis uzsonnaszünetet, hogy kipihenjük a nagy ijedséget?
Nem sokkal később Nelli, anyu és apu a piknikpokrócon ücsörögtek, és anyu finom szendvicseit eszegették jóízűen. Nelli épp egy nagy korty almafröccsel akarta leöblíteni az utolsó falatot a kulacsából, amikor hirtelen érdekes zajt hallott a feje fölött lévő fáról. Tok-tok-toktok-tok-tok! Tok-tok-tok-tok-tok! Tok-tok-tok-tok-tok!
– Mi ez? – kérdezte, és ijedten felnézett.
– Ne ijedj meg! – nyugtatta apu Nellit. – Csak egy madár. Egy harkály. A csőrével kalapálja a fatörzset.
– Miért csinál ilyesmit? Meg fog fájdulni a feje – csodálkozott Nelli, akinek még mindig zúgott kicsit a feje, ha arra gondolt, hogy az előbb mennyire beverte.
– A harkály azért kopácsol a fatörzseken a csőrével, hogy odút vájjon magának, vagy táplálékot keressen a fakéreg alatt. Ott ugyanis rovarok, hangyák, pókok élnek, amiket a harkály nagyon szeret. Ráadásul a harkály feje nem fájdul meg, van erre pár jó kis trükkje.
–Trükkök? Milyen trükkök? – kérdezte Nelli kíváncsian. – Biztosan nincs sisakja vagy bármi hasonló.
– Nem, sisakjuk nincsen – mosolygott apu. – De… várj csak. Elraktam a távcsövemet és a madárhatározómat – mondta, és elővette őket a pokrócon heverő hátizsákjából. – Talán innen is láthatjuk a harkályt.
Egy pillanatig, ami Nelli számára egy örökkévalóságnak tűnt, apu arra nézett a távcsővel, ahonnan a kopácsolás hallatszott.
– Ott van! – suttogta végre apu, és ferdén felfelé mutatott, egy öreg, korhadó fára. Odaadta a Nellinek a távcsövet, és elmagyarázta, hogy tudja élesre állítani a képet. Nellinek először egy kicsit próbálkoznia kellett, de aztán élesen látta a harkályt. Nellinek a távcsövet, és elmagyarázta, hogy tudja élesre állítani a képet. Nellinek először egy kicsit próbálkoznia kellett, de aztán élesen látta a harkályt.
– De királyul néz ki! – csodálkozott. – Hiszen van sisakja! Piros. És milyen gyorsan kopácsol. Nézd, anyu, ott van!
– Ez egy nagy fakopáncs. És ami úgy néz ki, mint egy sisak, azok a piros fejtollai – magyarázta apu, miközben anyu belenézett a távcsőbe. – De a kopácsolás még semmi! Amikor tavasszal párt keres, még sokkal, sokkal hevesebben kopácsol. Akár százat is percenként!
– Százszor egy perc alatt! – csodálkozott Nelli. – És nem fájdul meg a feje? Szuper védőfelszerelése lehet!
Apu felnevetett
– Mondhatjuk. Először is különlegesen vastag a koponyacsontja. Kétszer olyan vastag, mint egy hasonló madárnak. Másodszor pedig a csőre alsó fele mindkét oldalon rugalmas, elmozduló csonttal van rögzítve. Ez a lökés erejét közvetlenül az erős nyakizmokba továbbítja. Együtt a kettő olyan, mint egy ütvefúró. A harmadik trükkjét inkább megmutatom neked a madárhatározómban – mondta apu.
A képet anyu is meg akarta nézni, így mindketten feszülten várták, hogy apu megtalálja a megfelelő oldalt.
– Aha. Itt van! – mutatott apu egy képre. – Itt láthatjátok, hogy a harkály agya a csőre felett helyezkedik el. És ez fontos. Mert így a lökéshullámok, amelyek a csőrből jönnek, az érzékeny agyat megkerülik, és az erős nyakizmok fogják fel őket. Ezenkívül az agy egy vízpárnán fekszik, ami a lökéseket még jobban tompítja.
– Mennydörgős mennykő, nagyon rafinált – ámuldozott anyu.
– És nagyon praktikus is – vélte Nelli. – De ennek ellenére nem szeretnék cserélni a harkállyal.
– És miért nem? – kérdezte apu.
– Hát világos. Mert akkor pókokat és hangyákat kéne ennem – magyarázta Nelli, és grimaszolt egyet. – Pontosan! – Anyu a háta mögé nyúlt. – Akkor már inkább egy pár csokis kekszet kérsz desszertnek, nem igaz? Mit gondoltok?
Apu és Nelli egyetértettek. Aztán frissen, a szendvicsektől és a csokis keksztől megerősödve letekertek a tóhoz.
Itt tedd a kosaradba!
