Beleolvasó: Fekete nyár
A Tilos az Á könyvek legújabb tagjának szerzőjétől, Mészöly Ágnestől már megszokhattuk, hogy nem fél a nehéz témáktól. A Fekete nyárban is a tőle jól megszokott nyíltsággal beszél életről és elmúlásról, de a tinédzserlét összes nehézségéről, fájdalmáról és öröméről is.
Ismerkedjetek meg a regény főszereplőjével, a 16 éves Pamuk Fannival és kóstoljatok bele a regény hangulatába!
– Pamuk Fanni! Válthatnék veled négyszemközt néhány szót?
Grünwald tanár úr keze már a kilincsen volt. Úgy fordult vissza, mintha hirtelen jutott volna eszébe valami, de a tizedik b-sek túl jól ismerték a töri–hittan szakos tanárt. Az óra első percétől tudták, hogy mire készül, hogy Fanni ezt a húzását nem úszhatja meg, legfeljebb az volt a kérdés, hogy Grünwald a kivégzéssel felérő nyilvános megszégyenítést választja, vagy az inkvizíciós kínzásnak megfelelő privát beszélgetést.
Fanni mindkettőre felkészült. Az utóbbi majdnem két évben megtanulta, hogyan élje túl az egyiket, és hogyan bírja ki a másikat. Az első pár alkalommal még megszeppent, amikor az igazgatóiba hívták, vagy mikor az egész osztály előtt olvastatták fel vele a házirend épp megsértett részeit, de aztán rájött, hogy a tanárok ugyanolyan tehetetlenek vele szemben, mint a szülei.
És onnantól kezdve nem izgatta a dolog.
Az osztálytársai egy idő után az őrülteknek kijáró tisztelettel és távolságtartással kezelték őt. Senki nem akart különösebben barátkozni vele, de őt ez nem zavarta. Egyáltalán nem vágyott új barátokra, tökéletesen elvolt a régi csapattal. Azokkal, akikkel általánosban csiszolódtak össze, akikkel együtt vívták meg az első csatákat a szülők ellen folytatott háborúban, akikkel együtt csúsztak át a kisebb stiklikből a nagyobb botrányokba.
És akiktől azzal, hogy bekényszerítették ebbe a suliba, megpróbálták elválasztani.
Fanni egy percig sem gondolta, hogy az összes jelenlegi osztálytársa bigott szentfazék vagy anyuka kedvence jó kisfiú lenne. Sőt, néhányan egész jó arcnak tűntek. Mégis távol tartotta magát tőlük. Így sokkal könnyebb volt kitartóan utálni az egész sulit (tanárokkal, épülettel, reggeli áhítattal és a kötelező istentiszteletekkel együtt), mint ha kiderült volna, hogy ide is normális emberek járnak.
Az egyetlen dolog, amit Fanni nem gyűlölt a Baranyi Géza Ökumenikus Gimnáziumban, a gondnok fekete macskája volt. És talán a melegszendvics az alagsori büfében, amit minden harmadik szünetben megvett magának abból a háromszáz forintból, amit az anyja reggelente az előszobaszekrényen hagyott.
És amiről most, nagyon úgy tűnt, le kell mondania, hiszen Grünwald tanár úr négyszemközti beszélgetései nem szoktak véget érni néhány perc alatt.
Fanni feltápászkodott a padjából (komoly harcok árán sikerült megszereznie az utolsó padot és a jogot, hogy egyedül üljön), magához vette a tornacuccát, és elindult az ajtó felé. A szeme sarkából észrevette, hogy Polanszki Sára csuriba rakja az ujját, és rámosolyog, erre zavartan elhúzta a száját. Éppúgy tűnhetett félszeg mosolynak, mint groteszk grimasznak a reakciója, de nem kellett félnie, hogy megbántja Sárát. A vékony, szeplős, vörös csaj mintha rózsaszín szűrőn keresztül nézte volna a világot (vagy mintha beszorult volna egy szivárványpónis alternatív valóságba), egyszerűen képtelen volt bárkiről rosszindulatot feltételezni.
Fanni időnként titkon irigyelte ezért. De most nem volt ideje Sára világlátásán elmélkedni.
– Igen, tanár úr? – kérdezte, ahogy kilépett Grünwald után a folyosóra.
– Gondolom, sejted, miért szeretnék beszélni veled – sóhajtott a tanár, és komótosan elindult a tanári felé.
– A hajam miatt? – kérdezte Fanni ártatlan képpel.
– A múltkori alkalomból kiindulva felételezem, hogy pontosan tudod, mi áll a házirendben a hajfestésre vonatkozóan.
– „A tanulók kerüljék a haj, az ajkak, a szem és a körmök hivalkodó festését!” – idézte Fanni a vonatkozó passzust. – Tanár úr, szerintem ez a hajszín egyáltalán nem hivalkodó. Az előző durvább volt. A fekete természetesebb, mint a türkizkék melír.
– Nos, ebben, úgy látom, nem egyezik a véleményünk. A múltkori átalakulásod sem tetszett, de ez most, úgy gondolom, több a soknál. Az iskola szellemiségével nem egyezik…
– A fekete haj? – vágott közbe Fanni.
– A hajfestés úgy általában – jelentette ki a tanár, és mivel közben odaértek a tanári előtt kialakított pihenőhöz (aminek azt a benyomást kellett volna keltenie, hogy itt kellemesen elcseveghet bárki, de a kiszuperált székek és a roggyant IKEA-s kanapék inkább idézték egy lomtalanítás hangulatát, mint egy menő romkocsmáét), rámutatott az egyik asztal mellé tolt ülőkére.
Fanni engedelmesen leült, rákönyökölt az asztalra, a férfi pedig odahúzott magának egy bumfordi karosszéket, letette mellé az aktatáskáját, és letelepedett vele szemben. Így a lány már semmit nem látott a folyosóból, választania kellett Grünwald tanár úr ájtatos képe és a tanári folyamatosan nyíló-csukódó ajtaja (valamint a rajta ki-be járó tanárok látványa) között.
– Tudom, hogy számodra nem sokat jelent a házirend, de szeretném, ha megértenéd, hogy nem ok nélkül hoztunk az iskolában szabályokat. Mi itt egy több ezer éve fennálló értékrendet képviselünk, és én személy szerint fontosnak tartom, hogy ezt minden tanuló megértse és elfogadja. Megpróbálom tehát elmagyarázni. Isten adott neked egy testet, egy egészséges testet…
Fanni meg sem próbált figyelni. Elengedte a hittantanár szavait a füle mellett, ahogy az összes olyan prédikációt, amiben megjelent az Isten nevű kollektív képzelt barát.
Amiből ebben az iskolában azért elég sok volt.
