Szövegrészletek a Kreatívírás-pályázathoz
Vadadi Adrienn: Öten a Kőhegyen
Második fejezet: ÚTON AZ ERDŐBE
Már vagy egy órája menetelt a csapat fel a kaptatón a zöld turistajelzéseket követve, aztán kissé le, majd újra fel.
– Hamarosan a szurdokhoz érünk. Ott megpihenünk.
– Háromnegyed tizenkettő. Egészen pontosan – lihegte Julka.
Bozó bejelentésének megörültek a többiek. Mindenki elfáradt és kimelegedett az erőltetett menetben. De sem Julka, sem Zsiga nem szólt, tudták, hogy nincs sok idejük. A Kőhegy teteje messze van, sötétedés előtt haza kell érni, ami ma háromnegyed ötöt jelent. És a NAGY dolgot el kell intézni!
Jól jött a pihenő. Nemcsak a gyerekek fáradtak el, hanem még Kupak is, de ezt csak abból lehetett gondolni, hogy nem körözött már külön utakon, inkább a gyerekek lába között caplatott. Egyedül Lajos volt fáradhatatlan. Mintha szánhúzó vér csörgedezne az ereiben, úgy törte az utat előre, maga után vonszolva az egyre fáradó Julkát.
A szurdok nem a turistaút mentén volt, kicsit odébb esett. De megérte letérni az ösvényről, mert a szurdok mindig valami rejtélyeset, izgalmasat, titokzatosat rejtett. Jártak már itt a szüleikkel, de ők nem engedték be a gyerekeket a szurdok mélyébe, sosem találták eléggé biztonságosnak. Csak pár lépést tehettek, aztán vissza kellett fordulniuk, mert sosem volt rajtuk megfelelő cipő, fejlámpa, kötél... semmi, ami a felnőttek szerint a szurdok mélyéhez nélkülözhetetlen. De most Bozót igazából nem a kalandvágy fűtötte, nem is pihenőre vágyott, hanem hogy ismerős helyhez érjenek. A tudat, hogy a nagymama nem tudja, hogy itt járnak, jobban eltávolította otthonról, mint amilyen messze valójában volt.
Mert a csapáson járni egymagukban, a felnőttek nélkül olyan volt, mintha a világ másik felén járnának, valami idegen tájon. Egyedül, felnôőtt nélkül idegen hangokat hallatott az erdő, az elázott avar büdösebb, a recsegés a talpuk alatt hangosabb, a sár csúszósabb volt. A csapás látszatra ugyanaz, de most mégis olyan imbolygós! Mintha minden lépésnél ki akarna csúszni a talaj a talpuk alól! Julkában megfordult a gondolat, hogy ha nem volna a Fontos Dolog, ô bizony engedelmeskedne az erdő akaratának, és hagyná, hogy hazafordítsa! De a Fontos Dolog megvalósítása még előttük állt!
Mit állt!! Egyre sürgetőbben toporgott, hívogatva a kis csapatot fentről, a hegytetőről. Menni kellett. Csak előbb meg kellett pihenni egy kicsit az ismerős, jó szurdoknál, ahol már vagy százszor jártak.
1. Mi az ijesztő a gyerekek számára?
2. Milyen élőlény lehet Lajos?
3. Mit kell teljesíteniük a gyerekeknek?
Kerékgyártó István: Márk, aki hatévesen megmentette a világot
Fölkészülés egy még veszélyesebb műveletre
Márk az űrállomás rajzait és képeit még a Földön megismerte, mégis meglepődött hatalmas méretén. Úgy épült föl a Spero, hogy három szint különült el egymástól, az alsó rész, ami a legnagyobb volt, és ahova Márk először belépett, a növények, csírák, lefagyasztott állatok csarnoka volt. Ezek a Jupiter telepein kelnek majd életre, most csak szenderegtek a zöld fényben, mint a széken a kabát meg a jó cukor az Altató című versben, amit esténként gyakran mondtak Márknak. A középső szinten hatalmas raktárak voltak, amikbe mindenfelé építőanyagokat, betonelemeket, vasrudakat, tetőcserepeket halmoztak föl, meg persze markológépeket, darukat, billenős teherautókat.
Ezeket hosszasan nézte Márk, mert nagyon szerette az efféle gépeket, és legszívesebben beindított volna egy árokásó kotrógépet törőfejjel, vagy akár kanállal is, de tudta, hogy most erre nincs idő. Sürget az emberiség megmentése! A legfelső szinten az emberek számára kialakított terek voltak, és persze a vezetőterem a navigációs műszerekkel. Márk a FŐKAR tábla elé lebegett, egy nagy piros rúdhoz, ami lefelé mutatott, de mielőtt hozzáért volna, bekapcsolta a gépterem monitorját és rádióját, és felhívta a Cirkáló vezetőfülkéjét. A képernyőn megjelent a két kutya képe, akik katonásan ültek a vezérlőpult mögött.
– Lotti és Marci űrhajósok, láttok és hallotok engem?
– Látunk és hallunk, Márk parancsnok! – mondták egyszerre.
– Beindítom a főkart, és ezzel üzembe helyezem az űrállomást – jelentette Márk.
Megfogta a piros kart, felfelé húzta, mire mindenfelől csörgés, zörgés, szörtyögés és buborékolás hallatszott, és felkapcsolódtak a fények. Egy falon, ami tele volt képernyővel, egymásután villantak föl az egyes termek képei, és látszott, ahogy zubogni, mozogni kezd az élet a lombikokban, az akváriumokban, a ketrecekben és a Petri-csészékben. Feléledt az űrbázisra telepített természet. Persze nem teljesen, az majd csak a Jupiteren következik be, de szállító állapotba került a korábbi alvó állapotból. Olyan volt ez, mint amikor az édesanyja Emmát ébresztgeti reggel – Márkot nem kell, ő magától ébred –, hogy „Emma, ideje fölkelned, nemsokára indulunk az oviba!”, és Emma kinyitja a szemét, már itt van egy kicsit, de még félig alszik. Na, ilyen állapotba került az űrbázis élővilága.
Ekkor értette meg Márk, hogy miért kellett ide eredetileg két űrhajós. Az egyik a repülését irányította, a másik meg felügyelte ezt a hatalmas állat- és növénykertet, amit el is nevezett magában „életkertnek”. Figyelte a mutatókat, hogy az oxigén, a hidrogén, a tápsók és a nitrogén megfelelően áramlik-e az élő sejtekbe. Talán ez még bonyolultabb feladat, mint az űrállomás vezetése. Lázasan járt Márk agya, kire bízza most ezt. A tett halála az okoskodás, gondolta, ezért most azonnal dönteni kell! Döntöttem, mondta magában huszonhárom másodperc múlva. Marcit megtanítom a Spero vezetésére, én pedig irányítom az itteni élővilágot, hisz ez bonyolultabb. Lotti meg elvezeti majd a Cirkálót. Ehhez azonban Marcinak át kell jönnie az űrbázisra, méghozzá úgy, hogy a Cirkálón nincsen kutyára űrsétaszkafander. Kemény dió, amit most föl kell törnöm, és a Földről sem kérhetek segítséget, mert két napig a bolygó Földtől távoli oldalán vagyunk, innen nem működik a földi kapcsolat, vakargatta a fejét.
– Lotti és Marci űrhajósok, jelentkezzetek! – hívta őket Márk.
– Jelentkezünk, Márk parancsnok! – mondták megint egyszerre.
– Nehéz órák előtt állunk, de tudom, képesek vagytok arra, ami rátok vár. Kezdem Lottival. Lotti, át kell venned a Cirkáló parancsnokságát, te maradsz egyedül a hajón, és te vezeted a Jupiterig…
– De hát én is itt vagyok – szólt közbe Marci.
– Még igen – mondta Márk.
– De hát itt is maradok, hát hová mennék innen szkafander nélkül?
– Hát épp ez az! Neked át kell jönnöd a Speróra, amit te vezetsz majd, nekem pedig át kell vennem a repülés közben feléledő élet irányítását.
– De hisz ez képtelenség! – kiáltotta Marci.
– Marci űrhajós! Ez parancs! Kérem, figyeljen rám, és sikerülni fog! – váltott át Márk a magázásra, mert úgy gondolta, az hatni fog, és valóban, Marci csak ennyit mondott:
– Értettem, parancsnok!
– Tehát. A Cirkáló oldalajtaja úgy nyolc méterre van a Spero fő ajtajától, amit most már innen belülről ki tudok nyitni. Marci, mivel te híres ugró hírében állsz, a következő lesz a feladatod: én hármat számolok, mire Lotti egy pillanatra kinyitja az oldalajtót, te teljes erőből elrugaszkodsz, és én csak akkor nyitom ki az oldalajtót, amikor ideérsz. Egy tizedmásodperced lesz, hogy berepülj az ajtón, és már záródik is, mert különben mindent kivisz innen a léghuzat. Ezen az ugráson múlik küldetésünk sikere. Értve vagyok?
– Jelentem, igen.
– Most mindenki kap egy órát, Lotti tanulmányozza át a Cirkáló vezetésének leírását! Azt a füzeted vedd elő, Lotti, aminek egy kutya van az elején, abban nincsenek betűk, csak ábrák! Marci, te pihenj egy nagyot, relaxálj!
– Relaxálok, talán utoljára – dünnyögte Marci.
– Mondtál valamit? – kérdezte Márk.
– Nem. Meg se szólaltam – mondta Marci, és a hátára feküdt, hogy lábai az ég felé néztek, ha volt ott egyáltalán ég.
1. Hogy hívják az űrállomást?
2. Miért tűnik lehetetlennek, hogy Marci átkerüljön az űrállomásra?
3. Melyik füzetet kell tanulmányoznia Lottinak?
Vörös István: Loni és a kísértetek
LEVÉLKE ESZIK
– A lekvárt nem nekünk kell megfőznünk. Kanóc nagyi már megfőzte a nyáron.
– Hát akkor mit fogsz csinálni te?
– Hogy milyen tudatlanok is vagytok ti, kísértetek! Én a palacsintát sütöm.
– Te vagy tudatlan – duzzogott Levélke, miközben összekavart arcát rendezgette. – Minálunk az a szokás, hogy mindent teljesen egyedül, saját magunk csinálunk. Minden munkafázist. Nem illik mások segítségét elfogadnunk.
– Ezért kell nektek olyan sokáig élnetek. Mert így a legegyszerűbb dolgot se tudjátok soha befejezni.
– Szerencsére szinte semmire nincs szükségünk.
– Na igen – mondta Loni észbe kapva –, akkor lássuk, nekünk mire van szükségünk a palacsintatésztához!
– Tészta? Minek?
– Abból sütjük a palacsintát. Szóval kell 20 deka liszt, két evőkanál cukor, két tojás, fél kiskanál só.
– Só is meg cukor is? – értetlenkedett Levélke. – Akkor tegyél bele kevesebb cukrot, és nem kell a só, hogy csökkentse az édeségét.
– Hm. Ez meggyőzően hangzik. De ha azt akarjuk, hogy sikerüljön, mégiscsak jobb lesz a recepthez ragaszkodnunk.
– Olyan csökönyös vagy, Loni! Fafejű.
– Hát te meg felhőfejű vagy – nyugtázta Loni. – Kell még sütőpor és vaníliacukor egy-egy csomaggal.
– Már meg se kérdezem, mi a vaníliacukor és a cukor között a különbség.
– Megmondom én. Az íze.
– Az íze? Az mi?
– Hát a kaktusznak nem volt íze?
– Ez is szúrni fog?
– Dehogy! – nevetett Loni, és egy előkapott főzőkanállal kicsit összekeverte, ami Levélke fejében volt. – Majd megtudod, mi az az íz.
– Liszt, cukor, tej van itthon – jelentette ki Loni, aztán a konyhaszekrényben kutakodott. Majd az anyukáját is fölhívta, aki épp bent volt a munkahelyén, és miután hosszan tárgyaltak, kijelentette, hogy minden megvan, csak sütőporért kell leszaladni a sarki közértbe. És már vette is a cipőjét.
– Várj! Én hamarabb odaérek! – mondta Levélke, és a falon át már el is suhant. Ment lefelé az alsó lakáson keresztül, a második emelet magasságában kilebbent az utca fölé, végigfutott a trolivezetéken, míg a sarokra nem ért, majd fejest ugrott a kirakat függőleges tavába, és már a pultok között lebegett. Senki nem vette észre, csak az utcán egy óriásuszkár morogta meg, és a boltban egy kislány kínálta oda neki a nyalókáját.
Egy perc se telt belé, és Levélke visszaérkezett a sütőporral.
– Hú, ez tényleg gyors volt! – dicsérte meg Loni.
– Nem volt senki a pénztárnál?
– Pénztárnál? Az mi?
– Levélke, te elloptad a sütőport?
– Nem, nem, nem. Hagytam belőle. Nagyon sok volt, jut másnak is, ne félj!
– Te nem tudod, mi a pénz?
– Jaj, ne legyél ilyen nagyképű! Már hogyne tudnám! De csak nem állhattam be a sorba kísértet létemre egy kis sütőporral?
– Bocs, tényleg. Erre nem is gondoltam. Máskor majd én megyek le.
– Jó, de neked sürgős a dolog.
Loni összekeverte a palacsintatésztát, és amikor túl sűrű lett, még egy icipici tejet és vizet öntött hozzá.
1. Mi Kanóc nagyi szerepe a palacsinta készítésben?
2. Mi a különbség Loni és Levélke között?
3. Hogyan oldja meg Levélke a beszerzést?
Wéber Anikó: Marci és Merkúr
Második fejezet: KI TUD VARÁZSOLNI?
Marci körül egyre több lett a titok. Mintha tudta nélkül folyamatosan varázsolt volna. Először a füzetében talált egy hibátlan szorgalmi feladatot, amit nem is ő készített el. Majd Kati néni csupa könnyű kérdést tett fel az órán, mégsem jelentkezett senki, csak ő. Marcinak most időben eszébe jutottak a jó válaszok. Mindenre ügyesen felelt, ezért kapott még egy piros pontot. A szünetben kidobóst játszottak az udvaron, és ő nyert. A következő órán pedig sikerült hibátlanul elszavalnia a megtanult verset, és megkapta a harmadik piros pontot is.
Marci úgy érezte, hogy tényleg szuperhőssé változott. Csak azt nem értette, hogyan működik a varázslat. Ő mindent úgy csinált, mint máskor. Korábban mégsem történt vele ennyi csoda. A következő szünetben megkérdezte erről Csengét és Bálintot.
– Képzeljétek, én nem is készítettem szorgalmi feladatot! Ma reggel mégis benne volt a füzetemben, és piros pontot kaptam rá.
Csenge és Bálint csodálkozva összenéztek.
– Szerintetek varázsoltam? – suttogta Marci, hogy a többiek ne hallják.
– Varázsolni csak a mesékben és a filmekben lehet – vakarta a fejét Bálint.
Csenge csak összeszorította a száját.
– De akkor mi történt? Ti nem vettetek észre valami furcsát? – faggatta őket Marci.
– Nem. Semmit – felelte Csenge.
– Lehet, hogy tegnap mégis megírtad a szorgalmit, csak mára elfelejtetted – vetette fel Bálint.
Marci megrázta a fejét.
– Nem írtam szorgalmit otthon. És az is fura, hogy Kati néni kérdéseire egyedül én tudtam a választ. És a verset is hibátlanul felmondtam, pedig tegnap még nem sikerült. Biztos, hogy ez varázslat. Ki fogom deríteni, hogyan történt – határozta el Marci.
Azonnal elkezdte a nyomozást. Kikérdezte az osztálytársait. Pont úgy, ahogy egy filmben látta. Jegyzetfüzetet vett a kezébe, és leültette magával szemben Vikit.
– Viki, láttál ma valami szokatlant a suliban?
Viki nagyokat pislogott Marcira.
– Azt hiszem, igen.
Marci szeme felcsillant.
– Mi volt az?
– Egy hatalmas, szürke macska. A szünetben vettem észre. Pont akkor ugrott le a párkányról, amikor kinyitottam az ablakot, hogy szellőztessek.
– Ó! Csak ennyi?
Viki összeráncolta a szemöldökét.
– Más nem jut eszembe.
– Szerintem a cicának nincs köze a varázslatomhoz – motyogta csalódottan Marci.
Mégsem adta fel. Viki helyét átvette Feri, és most őt faggatta.
– Tudsz valami titkot, Feri?
– Háát, igen – bólogatott titokzatosan Feri.
– Mondd el, mi az! – hadarta izgatottan Marci.
Feri Marci füléhez hajolt.
– Hallottam, hogy Gréta cukorkát evett óra alatt. Zörgött a papírral, amikor kibontotta. De megígértem neki, hogy nem árulom el Kati néninek.
Marci sóhajtott.
– Ennek sincs köze a varázslatomhoz.
Hiába kérdezte ki az összes osztálytársát, senki sem látott és hallott semmi különöset. Marci hazafelé anyának is elmesélte, mi történt.
– Kaptam ma három piros pontot. Szerintem varázserőm lett. Mint egy szuperhősnek!
Anya elnevette magát. Marci vállára tette a kezét.
– Azért kaptad azokat a piros pontokat, mert sokat tanultál otthon, és gyakoroltad a verset – mondta. De Marcit nem győzte meg. Hiszen máskor is tanult, mégsem szerzett egy délelőtt alatt három piros pontot! Miért nem hisz neki senki?
Még lefekvés után is ezen töprengett. Nézte a világító bolygókat, és amikor elaludt, megint az űrben repült. Megkerülte a Holdat, és a Mars nevű bolygó felé indult. De hiába csapkodott a karjával, nagyon lassan haladt. Ráadásul megint felbukkant a gömbhasú Feketepont.
– Szia! Múltkor olyan hamar elmentél – szólította meg Marcit.
Marci óvatosan lefékezett, és hátrálni kezdett.
– Do-dolgom volt – makogta rémülten.
– Ne félj tőlem! Én tényleg nem akarlak elnyelni – nyugtatta őt a Feketepont. – Csak a varázserőm tehet róla.
Marcinak támadt egy ötlete.
– Azt mondtad, nagy erőd van. Lehet, hogy átadsz az erődből annak, akivel találkozol?
– Fogalmam sincs – pislogott gombszemével a Feketepont. – Honnan veszed?
– Ma a suliban varázsoltam. Mintha véletlenül varázserőm lett volna. Mondjuk, mert tőled kaptam – magyarázta Marci. – Csak senki nem hisz nekem. Nem tudom bebizonyítani nekik.
– Ó, ezt ismerem! Nekem sem hisz soha senki. Hiába magyarázom, hogy nem tudom irányítani az erőmet – panaszkodott a Feketepont.
– De honnan tudhatom biztosan, hogy tényleg lett varázserőm?
– Figyeld meg a többieket! Ha mindenki messzire elkerül, és fél tőled, akkor olyan erős lettél, mint én – simogatta a hasát a Feketepont. – Még valami… – emelte fel a karját, de akkor hirtelen eltűnt az űr, és Marci felébredt.
Tudta, hogy csak álmodott, mégsem sikerült elfelejtenie Feketepont szavait. Amikor beért az iskolába, csodálkozva látta, hogy az osztálytársai a sarokban sutyorognak. Marci odalépett hozzájuk, erre mindenki azonnal elhallgatott és odébb ment.
– Miről beszéltetek? – kérdezte Marci.
– Á, semmiről! – legyintett Csenge.
Marcinak elszorult a torka. Lehet, hogy a Feketepontnak igaza van? A varázsereje miatt elkerülik a többiek?
Marci a szünetben el akarta mesélni az álmát és a félelmét, de mire körbenézett, minden osztálytársa eltűnt. Még a barátai: Csenge és Bálint is otthagyták. Marci lehajtott fejjel baktatott ki az udvarra. Most már biztos volt benne, hogy mindenki tart tőle. A Feketepont nem tévedett.
Marci megkerülte a mászókákat, elment a kisdombig, de sehol sem találta a többieket. Amikor becsöngettek, és visszament a terembe, a társai már a helyükön ültek.
– Hol voltatok? – kérdezte Marci Bálintot.
– Á, sehol! – felelte a barátja.
Marci szomorúan nyitotta ki a füzetét. Annál jobban meglepődött, amikor az utolsó oldalon talált egy új matricát. Ezt csak azok kaphatták meg Kati nénitől, akik öt piros pontot összegyűjtöttek. Marci sehogy sem értette, hogyan került a füzetébe a matrica. Megint varázsolt? Biztosan.
Hiszen épp azt az űrhajósat kapta, amire annyira vágyott. Gyorsan körbesandított, és látta, hogy az osztálytársai őt figyelik. Biztosan azért, mert tudnak arról, hogy varázsereje van.
Szünetben mindent elmagyarázok nekik – határozta el Marci. – Talán még segíthetek is a többieknek a varázserőmmel, hiszen én vagyok a vidámságfelelős. Nekik is varázsolhatok matricát, piros pontokat, és akkor nem fognak félni tőlem – gondolta reménykedve.
Csakhogy amint kicsöngettek, a többiek mind elrohantak.
Marci futott volna utánuk, de Kati néni megállította. Megkérte, hogy segítsen neki levinni a tanári szobába a fogalmazásfüzeteket. Mire Marci végzett, már sehol sem találta az osztálytársait. Kereste őket az udvaron. A bokrok mögött. A homokozóknál. Hiába. Egyetlen ismerőst sem talált odakint. Rosszkedvûen somfordált vissza az épületbe. Végre az egyik folyosón észrevette Bálintot. Marci gondolkodás nélkül követte. Bálint háromszor is hátranézett, de Marci mindig elbújt. Először egy hirdetőtábla mögött, majd egy üres teremben. Végül a lépcső alatt. Így sikerült titokban meglesnie, hová tart Bálint. A barátja egészen az ebédlőig settenkedett. Marci szorosan a nyomában haladt, és bekukucskált a nagy étkezőbe. Csodálkozva látta, hogy minden osztálytársa ott van. Annyira meglepődött, hogy elbújni is elfelejtett. Csak állt a küszöbön, és nem mozdult a lába.
Csenge megfordult, és észrevette.
– Lebuktunk! – sikkantotta.
– Mi-mit csináltok ti itt? A-a varázserőmről beszéltek? Valami bajotok van velem? – csuklott Marci.
– Dehogy! – ellenkezett Bálint.
– Láttuk, hogy napok óta szomorú vagy a fekete pont miatt – magyarázta Feri.
– És kitaláltuk, hogy most mi vidítunk fel téged – bólogatott Gréta.
– Igen, mert te vagy a vidámságfelelős. Mindenkinek segítesz. És mi is akartunk neked – lelkendezett Csenge. – Mivel észrevettél minket, már fölösleges titkolóznunk.
– De… mit tettetek? – értetlenkedett Marci.
– Tegnap Viki kicsente a füzetedet a táskádból, és bemásolta a szorgalmi feladatot. Azért kaptál piros pontot. Órán nem jelentkeztünk, hogy téged szólítson fel Kati néni. Ma pedig Feri neked adta az űrhajós matricáját – sorolta Bálint.
– Akkor ti voltatok! – kiáltotta Marci.
– Igen – vallotta be Csenge.
– Kicsit sem örülsz? Nem sikerült felvidítanunk? – aggódott Bálint.
Marci nagyot nyelt. Próbálta kitalálni, mit érez. Először megkönnyebbült. Ezek szerint a barátai és az osztálytársai mégsem kerülik. Kedvelik, és nem félnek tőle. Annak is örült, hogy a többiek fel akarták vidítani. Mégis érzett egy kis csalódottságot, hiszen kiderült, hogy nincs is varázsereje. Elszomorodott.
– Akkor nem is egyedül szereztem a piros pontokat – sóhajtotta. – Csalás volt az egész. Nem varázslat. Egyet sem kaptam volna, ha ti nem segítetek. Még mindig csak egy fekete pontom volna.
Csenge olyan hevesen rázta a fejét, hogy röpködtek a tincsei.
– Ez nem igaz. Csomó mindent egyedül csináltál. Például jól válaszoltál Kati néni kérdéseire. És hibátlanul szavaltad el a verset. És a kidobósnál is csalás nélkül nyertél.
– De ha nem volt varázserőm, ezek hogyan sikerültek?
– Azt nem tudom – vont vállat Csenge. – Csak úgy simán. Hiszen varázserő nélkül is szoktunk piros pontot kapni.
Marci kételkedve hallgatta. Az első nap jutott eszébe, amikor hiába igyekezett jó pontot szerezni. Hazafelé anyának is elmesélte, mi történt. Anya elgondolkozott.
– Miért nem mondtad el már a legelején, hogy kaptál egy fekete pontot? – kérdezte.
– Hát… csak. Nem akartam, hogy szomorú legyél – motyogta az orra alatt Marci.
Anya átkarolta Marci vállát. – Nem szomorítottál el, és neked sem kéne búsulnod. Talán mégis varázsoltál – suttogta.
– Tényleg? – csillant fel Marci szeme.
– Tudod, a fekete lyukak tényleg nagyon erősek. Elnyelnek mindent. A fekete pont is ilyen. Elvette az örömödet és a jókedvedet. Már el sem hitted, hogy okos vagy. Viszont amikor azt gondoltad, hogy van varázserőd, ismét erős és okos lettél. Egyedül is tudtál jó válaszokat adni és hibátlanul szavalni. Legyőzted a Feketepont-szörnyet.
– Akkor… szerinted legközelebb is menni fog? – reménykedett Marci.
– Igen, biztos vagyok benne – nyugtatta anya.
Marci elmosolyodott. Felnézett az égre, de azon még egyetlen csillag sem látszott, csak az aranysárga nap és a rózsaszín bárányfelhők.
1. Mi Marci feladatköre az iskolában?
2. Miért kerülik el az élőlények a Feketepontot?
3. Miért szomorodik el Marci mégis, miután kapott három piros pontot?
