A sárga vihar
Megjelent Kolozsi László legújabb ifjúsági regénye, az Áram nélkül! Fordulatos meseregény sci-fi elemekkel és sok-sok gondolkodnivalóval az emberiség jövőjével kapcsolatban. Olvasd el az első fejezetet!
Nem egyik napról a másikra változott meg a világ.
Egy nyáron a zöld gyep helyén sárga, napégette fű maradt végestelen-végig a nagyobb parkokban, a domboldalakon. A hegyek lankáin.
Ezek már nem az első intő jelek voltak.
De ezekre a jelekre már sokan felfigyeltek.
A kisebb tavak száradtak ki először, a medrükben halak csontváza hevert.
Magasra nőtt gaz sárgult bennük.
Egyre kevesebb volt a zöld. Egyre több a sárga.
Lángok lobbantak a mezőkön. Égett a tarló.
Kattints ide és szerezd meg most!
A sárga helyén egyre többször fekete gyepet lehetett látni.
Ez nem az ősz sárgája volt.
Hanem fakóbb, kietlenebb.
És a nagy, fekete és sárga mezők helyén tizenkét aszályos év után, amikor már alig maradt termőterület, megjelentek a még sárgább homoksivatagok.
A Kunságot száraz foltok pettyezték.
Az öntözőberendezésekből már csak csepegett a víz.
És nem volt ez másképp más országokban sem.
Oroszlánt láttak ott, ahol korábban sohasem.
Aztán kaktuszok nőttek a tölgyek helyén.
Az erdőben lakó állatok nem mentek le inni a folyóhoz, mert már alig volt víz a medrekben, tavakban.
Egyre kevesebb lakója volt az odúknak, üregeknek, az erdőknek.
Egyre kevesebb lett a fecske.
Egyre kevesebb a veréb.
Majd egyre kevesebb a méh.
Nem voltak állatok, hogy beporozzák a fákat.
És a sárga asztagból elindult az első homokfelhő.
Majd a sivatagosabb területekről is.
Eljött a sárga eső.
Sáros eső esett a nagy szemű jegekkel érkező esők után.
Minden sárga lett.
Olvasd el Frindt Julcsi ajánlóját a könyvről!
A föld, az autók teteje, a lakóházak oldala, a bérházak udvara, a nagy plázák üvegoldala, a buszok ablakai.
Sárga lett a köd.
Sárga a hegy.
Sárga a levegő.
Sárga a naplemente.
Alig maradt benne hely annak a pompás vörös színnek, ami miatt mindenki annyira szeretett belebámulni az alkonyatba. Nem nézték már a hegyek mögött vagy a folyók fölött lebukó napot.
Minden sárga lett.
Mindent belepett a lehulló homok, a sárgás homok, és mindent eltakart, amikor összeállt sárga sárrá.
És mindent eltömített, mindent tönkretett.
Tönkretette a műszereket, a buszok motorját, a levegőt. Gyorsan sárga lett a szájak elé tett maszk.
És jött egy minden addiginál nagyobb sárga vihar.
A délutáni órákban tört ki, amikor már mindenki hazaért a munkából, iskolából.
Amikor a tizenkét évesek már lepakolták az előszobában az iskolatáskákat, és bementek a szobába, hogy megnézzék, kaptak-e üzenetet, megnézzék, a többiek éppen mivel foglalkoznak, ki mit játszik.
Amikor a felnőttek már megfőzték a délutáni kávét, amikor a konyhában hallgatták a rádiót, amikor elővették a mélyhűtőből a húst, hogy kiengedjen hétvégére.
Malacok sivalkodtak, kutyák ugattak, már vége volt a télnek, de a levegőbe még gyakran keveredett füst, a kertekben a levágott ágakból raktak kazlakat. A boltba tartók biciklijének csengője megcsörrent egy saroknál, ha a járda magasabban volt, mint az úttest. Már mindenki megszokta, hogy gyakran kihagy az áram, megszokta, hogy napközben nem mindig van térerő, megszokták, hogy kevesebbet lehet autóval járni, mert előírták, ki mennyi benzint fogyaszthat egy hónapban, mennyi lehet az ökolábnyoma, vagyis hogy mennyi pazarló, környezetkárosító energiát használhat. Megszokta, hogy a közeli nagyvárosba csak havonta kétszer lehet átmenni.
Megszokták a viharokat. Volt már olyan szél, ami kitépte az erdő egy részét.
De ilyen még nem volt.
Sárga szél közeledett.
Sárga homokot hozott.
Az ég elsötétült, a porfelhők egyre nagyobbra nőttek, a nap elhalványult.
Északról jött, átgördült a hegyeken a vihar.
Nem zúgott, nem volt hangja a közeledésének, az ég sem dördült meg.
A tévékben elment az adás. A délutáni hangverseny-közvetítés abbamaradt, a versenyautók nem száguldoztak tovább. Az internet elakadt. Pár nap múlva már a rádió sem szólt.
Majd telefonáltak a hazafelé tartók, hogy valószínűleg nem fognak időben hazaérkezni, mert olyan nagy vihar közeledik, hogy nem látni az autóutakon semmit.
A biciklisek is leszálltak. Maszkot vettek fel.
A rádió még reccsent egyet, rendkívüli híradásban számoltak be arról, hogy 3400 milligramm a szálló por koncentrációja, és ez veszélyes, lehetőség szerint senki ne menjen az utcára, ha lehet, mindenki húzódjon be az otthonába, várja ki a végét, és aki az utakon van, minél előbb találjon egy védett helyet.
Mindenki vegyen fel porszűrő maszkot, mondta a bemondó.
Aztán a rádió már csak sípoló hangot hallatott, mintha a stúdióban nem maradt volna senki, és bekapcsolva hagyták volna a mikrofonokat.
Minden térségben harmadfokú riadó, mondta a tévékben egy riadt híradós, aki ahogy befejezte a mondanivalóját, vette is le zakója hajtókájáról a mikrofont, szaladt ki a stúdióból.
Majd szürke szemcsékkel telt meg a képernyő.
Az edzésről hazafelé tartó fiúk megszaporázták a lépteiket, az orruk telement homokkal. Kiabáltak egymásnak, hogy gyerünk!, menjünk!, siessünk!. Az orruk elé húzták a kabátjukat, a sálat.
A Bakony hegyvonulatai fölött megjelentek a madarak, előbb egy kisebb seregélyraj, majd ölyvök, sasok, nyomukban rigók, kisebb énekesmadarak jöttek.
Repültek át a hegyeken, menekültek a homok elől.
A Bakony fái zúgtak, egyre jobban meghajoltak, a kisebb fák szinte már a földig dőltek. Faleveleket, szemetet sodort a szél.
A tehenek felbőgtek, a kutyák riadtan vakkantgattak.
Először az autók, a traktorok tetejét lepte be a finom homok. Ha valaki el akart indulni kocsival, akkor le kellett söpörnie előbb a homokot a szélvédőről.
Aztán egyre több homok gyűlt össze már nemcsak az autók, de a házak tetején is.
A fiúk, hazafelé tartva, a heves széltől már alig tudtak megállni a lábukon.
Egyikük elé szaladt az anyja, segített neki, fogta a karját, és húzta haza. De egy testvérpár még elég messze járt a házuktól.
Egymás kezét fogva behúzódtak a városháza tövébe. Majd erőt vettek magukon, és elfutottak az utca végig.
A kisebbik fiú elesett, a szél majdnem felkapta, nem tudott felállni. Ahogy feltápászkodott, lökött rajta egyet a szél.
Felkelt, de csak két lépést tudott tenni. Majd a biciklitárolóba kapaszkodott, hogy legalább ne vigye arrébb a szél.
A bakonybelzebúbiak beszaladtak a házakba, félbehagyták a kertekben a munkát, homlokukat az ablakhoz nyomva nézték a közeledő homokvihart.
Bakonybelzebúb a Bakony röghegység széles vonulatának egyik aprócska falva, ahol nem nagyon történt soha semmi.
Már megéltek egy-két vihart, szinte már minden hónapban volt egy, de ekkorát még nem láttak, ilyet, ilyen sárgát, ilyen világossárga felhőt még sosem.
Látták a fejük felett elszálló madárrajokat, láttak a szálló homokot, hallották, hogy a homok süvítve eszi be magát minden kis zugba. A kocsik motorháza mögé ugyanúgy, mint a tyúk- és kutyaólakba, a fészerekbe, a házak ajtaja alatti résekbe.
Visszahúzódott mindenki a lakásába, igyekezett mindent elzárni, elreteszelni.
Az egyik néni, amikor meglátta a testvérpárt az utcán, szólt a férjének, hogy menjen ki a gyerekekért. A kisebbik fiú elengedte a biciklitárolót, éppen egy vékonyka fába kapaszkodott. A lábát már megemelte a szél. Úgy lobogott, mint egy zászló, és kiabált közben: Segítség, segítsen valaki!
A testvérét odafújta mellé a szél.
A házból vékony kabátban kiszaladt a férfi, de ő is alig tudott megállni a lábán. Kezét nyújtotta a fiúknak, akik belekapaszkodtak, és miközben nehezen lépkedve, mintha a Holdon járnának, haladtak a ház felé, megláttak az égen egy repülő kutyát. Azt is felkapta a szél, azt is vitte-fújta, mint a kisebbik gyerek sapkáját.
A kutya bőszen ugatott, mintha az ugatás bármit is számított volna a szélnek.
Az ugatás még ott maradt, azt még hallani lehetett, de a kutyát már nem lehetett látni.
A férfi alig tudta lenyomni a kilincset, szinte belökte a két fiút a házba, az előszobába, és teljes testével nekitámaszkodott az ajtónak.
A felesége kiabálva ment oda hozzá, hogy segítsen, torlaszolják el az ajtót.
Mintha a szél erőszakosan be akart volna törni a házba.
A hangja akkor már elnyomta a hangjukat.
Csak akkor lett minden csendesebb, amikor betették az ajtót.
Amikor már mind benn voltak.
A bácsi gallérja mögül is hullott a homok, a fiúk nadrágjából is. A fiúk füléből is.
A bácsi zsebe is tele volt homokkal.
Mintha órákon át ült volna a tengerparton.
Ott álltak egymás mellett kifulladva a keskeny előszobában, és hallották, ahogy zúg a szél, minden kisebb lyukon, résen át törleszkedik befelé. A néni egy kendőt kötött a fejére, seprűért szaladt, a bácsi lerúgta a cipőjét, és mutatta a fiúknak, hogy menjenek beljebb.
– Megúsztuk – mondta a bácsi, és bevezette őket a nappaliba, ahol egy nagy óra ketyegett a két ablaktábla között, fehér abrosszal volt terítve az asztal, és az asztalon égő gyertya lángja kétségbeesetten lobogott.
A néni elfújta a gyertyát, majd kiment, és behozott egy tál pitét.
A bácsi a sarokban állt egy kisasztal mellett, kis füzetében egy telefonszámot keresett. Majd tárcsázott.
– Halló – mondta –, nálam van a két fiú. Igen. Hála istennek! Mi történt? Már elindult értük? Jaj, istenem! Sajnálom. Értem. Mondom a címünket.
– Anya az? – kérdezte a fiú, és a bácsi bólintott. Átadta a kagylót a fiúnak. – Apa elindult értünk.
A kisebbik fiú az ablakhoz szaladt, a hideg, poros, sárga ablaküveghez nyomta az orrát, az orra szétlapult, nézte a sárga szelet, ahogy végigsöpör az utcán.
Nézte a magasra repülő tyúkokat, a fészerekből kifújt repülő léceket, fűrészeket, nézte a levegőben úszó mozdulatokkal haladó szomszédot, nézte a kerti padon ülő, öt méter magasan repülő trafikosnőt. Az almás pite kiesett a kezéből, és riadtan nézett vissza a testvérére:
– Láttam apát – mondta. – A kabátjába belekapott a szél, és a hegyek felé vitte.
– Az nem lehet. Apa erősebb annál, hogy felkapja őt is – mondta a testvére.
– Biztos, hogy őt láttad? – kérdezte a bácsi.
– Nem – mondta gyerek, majd nekiiramodott, hogy kinyissa az ajtót. – Látni akarom a papát! – kiabálta.
A bácsi és a testvére lefogta őt.
– Biztos nem ő volt – mondta a testvére –, biztos nem ő volt – mondta. De a szeméből csorogtak a könnyek.
– Itt kell maradnotok – mondta a bácsi –, amíg el nem ül a vihar. Ha kell, akkor estig, ha kell, akkor reggelig. Van még elég pite.
Olyan nagy vihar volt, amilyet még nem látott senki, amióta vannak városok, van civilizáció.
A meteorológiai szolgálat előre jelezte, hogy nagy vihar várható, de azt, hogy ilyen nagy a vihar, hogy mindent elsöpör, hogy minden lyukat, minden repedést eltöm a homok, azt még ők sem látták előre.
Nem láthatták előre, mert nem számítottak és nem számíthattak arra, hogy a természet képes ilyen tombolásra. Nem számíthattak arra, hogy a természet meg akarja mutatni, milyen erős. Meg akarja mutatni, hogy vele nem lehet packázni. Nem lehet büntetlenül pusztítani.
Mérgező gázokkal.
A fák kivágásával.
Mert amikor már nem lehetett mással fűteni, kivágták a megmaradt fákat. Eleinte csak a korhadtabbakat, aztán a védett erdők fáit is. Elhordtak és eltüzeltek mindent. Mert vészhelyzet volt, hideg tél. És amikor már fából is kevés volt, akkor eltüzelték a bútorokat, majd a könyveket, a használt ruhákat. És fekete korom szállt fel a falvakból és a városokból. Fullasztó füst.
Minden talpalatnyi földet felszántottak, bevetettek, vagy állatokat tartottak rajta.
De a kecskék, amik csak a zöldet eszik meg, elszökdöstek a házaktól. Kitépték a leszúrókat, és elmentek oda, ahol még volt fű. A birkák keserűen bégettek az ólakban.
A tarra vágott erdők helyén is csak a szél kavargott, a tölcsér alakban felszálló por megült minden résben. Nemcsak a házakban, nemcsak az autókban esett kár, de az erőművekben is.
Nem látta előre senki, ahogy az elektromos berendezések sorban, recsegve mind felmondják a szolgálatot.
Elalszik minden lámpa.
Először csak pislákolni kezd, mintha hunyorítana, aztán megszűnik világítani.
Nem számított senki arra, hogy a számítógépek billentyűzete ugyanúgy telemegy porral, mint a gépek hűtőrendszere és a gépek hardvere.
És nem számított arra sem senki, hogy így tönkremehet minden számítógép.
Ellenben arra mindenki számíthatott, hogyha tönkremegy minden számítógép, akkor tönkremegy minden. Hiszen mindent számítógépek irányítanak. És akkor egy idő után nem lesz áram.
Nemcsak a legapróbb falvakban kell elővenni a gyertyákat, nemcsak ott szűnik meg minden mesterséges fény, hanem a nagyobb városokban is.
Nemcsak a tévék és monitorok fénye alszik el, de az utcai lámpáké is, és estére olyan sötét lesz, mintha minden házat szurokkal festettek volna le.
És nem járnak az autók sem, mert tönkremennek a motorok.
Nem látta előre senki, hogy a szél mindent elsöpör. Nem látta előre senki, hogy a homokvihar heteken át tart.
Az internetes csatornákon nem lehetett fogni az adást. Nem volt Netflix. Nem volt YouTube. Nem csattant a csók a szappanoperában. Nem robbant fel a tartálykocsi az akciósorozatban. Nem fejezte be az ütését a Kung Fu Panda.
A levegő tele volt porral.
Mindenki fulladt, köhögött.
Már csak a boltba mentek le az emberek, de a boltokban egyre kevesebb volt az áru, mert nem érkeztek meg az újabb szállítmányokkal a teherautók. A negyvenedik napon öldöklő küzdelem kezdődött a megmaradt élelmiszerért.
És az ötvenediken már senki sem azzal törődött, hogy visszaadja az áramot, hanem azzal, hogy élesztőt szerezzen a kenyérsütéshez.
Nem látta előre senki, hogy bekövetkezik az, amit a krónikák majd később úgy hívnak, a Totális Áramszünet.
A hatvanadik napon már nem volt sehol sem áram.
A trolivezetékeket ellátó áramforrás ugyanúgy tönkrement, mint az, ami a nagy bevásárlóközpontokhoz szállított áramot.
A Totális Áramszünet pánikot okozott.
A gyártósorok robotjainak karjai megálltak, nem csavarták be az anyacsavart. A forró éjszakákon enyhet adó klímák bemondták az unalmast.
Melegebb volt, mint valaha.
Nyár végére már a hőmérséklet elérte a negyvenhat fokot.
Izzadva keltek fel a nagyvárosokban lakók, hogy lemenjenek a térre, ahol elviselhető még a hőmérséklet.
A mobilhálózatokat már nem lehetett megjavítani, a műholdas sugárzás megszűnt, az átjátszóállomásokat a vihar hetvenedik napján már meg sem lehetett közelíteni.
Most mi lesz – néztek egymásra kétségbeesetten az emberek –, mi lesz velünk?
És akkor előbukkantak a föld alól azok a rovarok is, melyek a műanyagfogyasztásra szánt rovaroknak a mutációi voltak.
Nagy, fekete, nyüzsgő rovarrajok jöttek.
Az ismert állatfajok több mint fele eladdig is rovar volt, de most mintha még több lett volna. Bújtak elő a földből. Meghúzódtak a szekrényben. Előröppentek, ellepték a konyhákat, a hálószobákat, a nyaralókat, a vízparti házakat. Ha kinn felejtett valaki egy kiflit, azonnal megjelentek. Ha tíz percnél tovább maradt a szabad levegőn egy sajt, akkor azon is ott voltak százával.
És ami még ennél is nagyobb baj volt, jöttek a műanyagfalásra kitenyésztett fajok mutációinak mutációi is, újabb és újabb változatok.
Katicabogárszerűek voltak, olyasmik, mint az ormányosbogár még az eocén idejéből, hátukon pettyes, vörös kitinpáncél.
Azért szaporították őket, hogy a világban felhalmozott roppant mennyiségű műanyagot megegyék.
Be is vált a terv. Ették a szeméttelepen a palackokat, ették a szelektív hulladékgyűjtők szemetét.
Az a sok műanyagszemét, amit felelőtlenül használt addig mindenki, kezdett szép lassan eltűnni, áldásos tevékenységüknek köszönhetően.
Az eltűnő szemét helyett jöttek ezek az újszárnyúak közé tartozó állatkák, és egyre csak jöttek, szaporodtak. És ahogy szaporodtak, úgy változtak.
Már nemcsak a műanyagot ették meg, már nemcsak a konyhai edényeket, nemcsak a felmosóvödröt, hanem a könyveket is.
Mindent, amiben papír van.
Az iskolák és a könyvtárak polcain egyre kevesebb lett a könyv. Egyre kevesebb volt a lakásokban. A nagy könyvgyűjtő családok tagjai aggódva figyelték, hogyan fogynak a kötetek a polcaikról.
Olykor csak egy borító maradt. Olykor csak néhány lap, ami sietve szállingózott le a földre.
A könyvzabáló rovarok gyors munkát végeztek.
Mivel tüzelő helyett is sokan könyvet égettek, mert nem volt már gáz, mert nem volt már szén, nem volt fa, nem volt mivel fűteni, lassan eltűntek a könyvek is a világból.
Eltűnt az írott szó. Mert eltűnt a papír.
Mikor lecsendesedett a nagy vihar, mikor újra beköszöntött a tél, már alig volt könyv a lakások és iskolák polcain, alig volt valahol egy-egy lap.
És akkor jött a nagy fagy időszaka. Az éjszakai mínusz húszak.
És ezzel eltűntek, elégtek az utolsó könyvek is.
Nem kevesen voltak, akik azt sajnálták a legjobban, hogy nincsenek már könyvek sem. Ami tudás volt, az mind a fejekben őrződött csak meg.
És évek teltek el így, évtizedek, mire újra lett néhány zöld növény, mire újra tudtak fából papírt készíteni, mire a természet dühe lecsillapodott.
Jöttek újra méhek.
A fákat beporozták.
A könyvevő rovarok a hidegebb időben elpusztultak.
Az utcán söprögették össze a maradványaikat.
Jöttek újra telek. Lett újra négy évszak.
És elviselhetőek lettek a nyarak.
Zöldek a hatalmas parkok.
Csak a könyvek hiányoztak akkor már nagyon.
Azok, akik még emlékeztek valamire a könyvekből, elkezdték leírni a tudásukat.
Elkezdték a szépszülőktől és az azok szépszüleitől megmaradt szövegeket lejegyzetelni.
De mintha már késő lett volna.
Az a világ, ami a könyvekben volt, az a csodás, nagyszerű, elképzelt világ mintha már végleg és végképp elveszett volna.
Háromszáznyolcvan év telt el a Totális Áramszünet óta, és mintha már nem is emlékeztek volna az emberek, mit veszítettek azzal, hogy nincsenek könyvek.
Érdekel a folytatás? Rendeld meg itt a regényt!
