A Bálna és a Srác - Előhang
Egészen különleges történetet olvashattok most Kiss Noémi tollából barátságról, bátorságról, bálnákról és a világvégéről. A Bálna és a Srác egy igazi, északi hangulatú, lírai meseregény, melyet Molnár Jacqueline varázslatosan szép rajzai illusztrálnak. Olvasd el a történet nyitányát!
Van nekem egy titkos mesém, mostanáig senkinek nem mondtam el. Figyeljetek!
Ki ismerte a fiút, aki olyan picinek született, mint egy légy? Aki elfért egy tenyérben? Ha ráugrott a kanálra, a kanál pereme nagyobb volt nála? Később, évek múlva, mikor ez a fiú idősebb lett – persze még mindig iciripiciri volt –, úgy el tudott bújni a világ elől, hogy senki észre nem vette. Teljesen észrevétlenné vált. De nemcsak észrevétlenné, hanem kiismerhetetlenné is. Persze, hogy ismerhettétek volna? Alig tudtak róla páran. Ez a fiú eredetileg egy szigeten lakott, és folyton a messzi északot járta. Sőt, még azon túl is jutott, egészen a világvége pereméig merészkedett.
Tedd kosárba!
Akik találkoztak vele, fogalmuk sem volt róla, hogy létezik. Hogy van ott valaki. Mintha egy tűt leejtettek volna a rojtos szőnyegre.
– Cérnafiam született! – sikított fel boldogságában annak idején az apja, amikor hazavitte a fiát. Bizony, ő rettentően büszke volt rá, hogy egy különös csecsemőt adott nekik a sors. Bízott benne, hogy aki a vártnál sokkal korábban jött világra, az is épp olyan emberke lesz majd egyszer, mint bárki más a tengerparti faluban.
Míg kicsi volt, anyja ringatta, szoptatta, pöttöm ruháit varrta. Négyéves koráig folyton az anyja mellett játszott katonásat, és néha elbújt egy varródobozban. Amikor nagyobb lett és nőni kezdett, az első fókavadászatokra is az anyja vitte el. Azt beszélték, a fiú legjobb barátja egy hírhedt tengeri óriásemlős, és titokban beszélget vele.
Sosem találták a szülei a szobában. Folyton hívogatták. És hát persze még annál is kisebbnek titulálták, mint amilyen valójában volt. „Cérnasrác, hol rejtőzöl? Kész az ebéd! Cérna, nem vagy te légy, gyere le a plafonról! Indulás a játszótérre! Mássz már ki a pók hálójából! Kicsikém, megint a macska táljába feküdtél? Azonnal gyere ki onnan! Futás horgászni, egy, kettő, három!”
Olvasd el Tóth Krisztina ajánlóját!
Cérna – igen, így hívták a szülei – ilyenkor nagyot sóhajtott. Mélyen és halkan. Nem volt bátorsága visszaszólni. Ha vissza is szólt cérnahangján, úgysem hallották meg a panaszát. Senki sem választhatja meg a becenevét! Még ha a legcukibb nevet is kapjuk valakitől, akármit gondolunk róla, el kell fogadnunk. De ő egyáltalán nem akarta! Sóhajtott, lemászott a függöny mögül, és kötelességtudóan tette, amit a szülei parancsoltak.
Az apja naponta ötször edzette. Tornagyakorlatokat végeztetett vele. A Cérnasrác, akár egy okos kis bolha, ott csimpaszkodott a karján egész álló nap. Apja hol az ingujjában hordta, hol a nadrágja szárában. Vagy épp a derekán, amikor kamiont vezetett. Mivel kamionsofőr volt, és a kicsi fiát szívesen magával vitte hosszú útjaira. Ilyenkor Cérnasrácunk a szélvédőn utazott, a műszerfalon vagy a kormánykeréken. Tiszta piros volt az arccsontja a boldogságtól, annyira imádta a vándorlást.
De a legjobban futni szeretett, ahogy csak bírt! Semmi akadály nem számított neki, méltán lett a falu futóbajnoka. A különc fiú hamar megbarátkozott a dombságok, a vulkáni hegyek és a hatalmas tenger állataival. A madarak, a fókák, a sirályok, még a szúnyogok is jobb barátaivá váltak idővel, mint az emberek. Mert az emberek folyton saját apróságára emlékeztették, nem bírták ki, hogy szóvá ne tegyék a méretét. „Mi van, Pöttömke?” „Hogy ityeg, Hüvelyk Matyi?” Csírafiúnak is csúfolták. „Semmi vagy, senki!” „Világvégére vele!” „Dobjátok le a szikláról!” – kiabálták néha. Cérna azt érezte, a legjobb volna ilyenkor eltűnni. Örökre láthatatlanná válni. Tényleg a világvégére vágyott, bárhová, csak el innen, ahol bántották, minél messzebbre. Sokat kelljen odáig futni. Sokkal, de sokkal jobban szerette a tengert egyedül bámulni, mint amikor társaival, a többi gyerekkel összezárták játszani.
Itt találod a szerzővel készített interjúnkat!
Cérnasrác önmagában persze egyáltalán nem volt olyan különös, sőt. Minden pont ugyanolyan volt rajta, mint bárki máson, csak irtó picike. Mintha összement volna a mosásban. Aki kicsi, könnyen képzeleg. Pont olyan eldugva él, mint egy kis sejt. Mint tengerben az apró kalmár.
Ide tartozik a fontos tény, hogy történetünk egy igen különös tájon játszódik. A zord, messzi északon. Közel a Föld felső sarkához. Ahol az Atlanti-óceán és az Északi-tenger találkoznak egymással. Ahol bizony-bizony irtó hidegek az éjszakák. Vihar, szélfújás, kőzuhatagok szelik a tájat. A szirtek meredek omladékai ezer veszélyt rejtenek. Nemcsak az állatoknak, de az ember számára is. A tenger hulláma, mikor partot ér, nagy erővel csapódik a köveknek. A kőből örök jég, a partból hófedte földnyelvek keletkeznek. Az Északi-sarkon túl pedig megkezdődik az örök jég birodalma, ami azután jön, az már csak dermedt fagy. Úgy hívják: az Óperencia. Az Óriás Végtelen Birodalma.
Ott, azon a sűrű, ködös tájon, ahol a mély, feneketlen tengervíz a nyílt óceánnal találkozik, óriásbálnák szelik a hullámokat. Öbölről öbölre utaznak borjaikkal, hogy minél több táplálékhoz jussanak.
S hogy ki a bálna legjobb barátja? Mindjárt megtudhatjátok!
Gyertek utánam! Futás!
Rendeld meg!