"A személyes élmények, emlékek után mentem"
Megjelent Kiss Judit Ágnes Kórház az osztályteremben című könyve: az első ifjúsági regény a magyar irodalomban, amely értően, érzékenyen és mégis kamaszok számára feldolgozhatóan mesél az 1956-os forradalomról. Miért pont ‘56? Hogyan lehet a Covid miatti bezártság alatt kutatni, milyen forrásokra támaszkodott a szerző és mik azok az apró részletek, amik nélkül nem lenne teljes a regény? A szerzővel Veiszer Alinda beszélgetett a könyvbemutatón, olvasd el itt, mik hangzottak el!
A borítón Bernát Barbara illusztrációját láthatjátokVeiszer Alinda: Aki követi gyermekirodalmi pályádat, találkozhatott már veled kisebbeknek szóló mesék kapcsán a Babaróka-kötetekkel, vagy olvashatta a nagyobbaknak szóló Zsálya királykisasszony történetét. Ehhez képest egy 1956-os ifjúsági regénnyel jelentkezni elég nagy ugrás. Hogy lett 1956 a témád?
Kiss Judit Ágnes: Az új regényem az Abszolút Töri regénysorozat része, amely egy időutazással induló történelmiregény-sorozat. Hetedikes gyerekek (12-13 évesek) jutnak el különböző történelmi korokba. Amikor a Pagony kiadó fölkért szerzőket erre a sorozatra, én nagyon féltem, pont azért, mert felnőtteknek írok, kicsiknek írok, de pont ehhez a kiskamasz korosztályhoz, akinek az Abszolút töri könyvek szólnak, kevés kötődésem van. De amikor összejöttünk, akkor le lehetett csapni egy-egy korszakra, hogy ki melyikről akar írni, és akkor én azt mondtam, hogy ’56.
VA: És te miért pont erre csaptál le?
KJÁ: Mert azt hittem, hogy sokat tudok róla.
VA: És aztán rájöttél, hogy mégsem annyira?
KJÁ: Így van. Amikor tanítani kezdtem, akkor az '56-os október 23-i ünnepi műsort egymás után 3 évben lőcsölték rám, és az első évben azzal kezdtem a felkészülést, hogy egy szenzációs kiadványt, amiben az összes, a forradalom alatt megjelent napilap ott van fakszimilében, végigolvastam. Nagyon jó műsort lehetett összerakni az évek során. Emiatt úgy éreztem, hogy egy igazán stabil képem van '56-ról. Amikor elkezdtem írni ezt a regényt, akkor hirtelen zavarba jöttem, és maradtam is az írás során, hogy oké, hogy már egy csomó mindent tudok ezekből a cikkekből, de például hol aludtak a forradalmárok, hova jártak wc-re, és mennyibe került a villamosjegy? Ezekről semmit sem tudtam. A történelem megőrzi az események történetét, de hogy hova menekültek a civilek, amikor jöttek a tankok, hogy honnan volt ennivalójuk a forradalmároknak, azt kevésbé. Rengeteget kellett olvasnom mindenféle személyes visszaemlékezéseket, hogy valamennyire összeálljon a kép.
Itt olvashatsz bele a regénybe!
VA: Ahogy ha jól tudom, kevésbé dokumentált az is, hogy gyerekek is részt vettek a forradalomban. Mansfeld Péterről mindenki tud, ő 17 éves volt. A te szereplőid tizenpár évesen kerülnek a harcok közelébe, ez mennyire volt jellemző?
KJÁ: Eléggé behatároltak voltak a forrásaim, azt tudtam olvasni, ami az interneten volt [a Covid19 járvány ideje alatt íródott a regény, amikor a könyvtárak, levéltárak zárva voltak – A szerk.] Fotókat nézegettem 1956-ból, ott láthatóak felső tagozatos-korú gyerekek, és a visszaemlékezésekben van szó arról, hogy a gimnazisták már teljes jogú harcosok voltak, és arról is lehetett több helyen olvasni, hogy a kisebbek is ott voltak, csak más feladatkörökben. Például amikor dobták a Molotov-koktélokat, akkor a kicsi volt, aki meggyújtotta a gyufát és odatartotta a kanóchoz, hogy az elkezdjen égni. A Corvin közben befogadták a forradalmárok az egész kicsiket, vagy mert a szüleik is ott harcoltak, vagy a szülők ezt megengedték, vagy pedig a gyerekek egész egyszerűen elszöktek otthonról. Sokáig bajban voltam, hogy melyik forrásra támaszkodjak az ellentmondások miatt. Pongrátz Gergelynek a Corvin köz c. könyve saját, személyes visszaemlékezéseire épül. Ezt a kötetet történészek inkább fikciósnak, mint valóságosnak tartják, ennek ellenére én a regényemben erre a személyes hangra is támaszkodom, Pongrátz Gergellyel korábban személyesen találkoztam is, ahogy ő meséli 1956 történetét, az erősen hatott rám.
VA: Hogyan válogattad ki, hogy kik azok, akik szerepelnek a könyvben?
KJÁ: A Corvin közi történésekről és az ott résztvevő fiatalokról voltak Gergő bácsinak a személyes történetei. Ott kaphattak fegyvert a híres “pesti srácok”. Bajuszban például kicsit összemostam a Pongrátz-testvéreket, Ivánkovics is megkerülhetetlen volt [az ‘56-os forradalom jelentős alakja, a corvin köziek egyik parancsnoka – A szerk.]. És a nagy kedvenceim, Falábú Jancsi figura, aki egy ilyen nagyon erőszakos, köztörvényes bűnöző, őt sem lehetett kihagyni. És ott van persze Bizsu és Kócos figurája. Bizsunak eredeti neve Dilinkó Gábor, Kócost pedig Szabó Ilonának hívták, 17 éves cigánylány, aki gyermeket várt, és egy hat fős csapatnak volt a parancsnoka. Ő október 28-án, valószínűleg egy ávós lövedéktől halt meg. Bizsu, a társa, sokáig élt még a forradalom után, börtönbe került, és utána festőművész lett belőle. A börtönben nem tudott ecsettel festeni, hanem az ujjaival és festékbe mártott rongyokkal kezdett el festeni. Olvastam róla sokat, láttam is videófelvételeket vele. Annyira megszerettem ezt a figurát, és a képeit, hogy elkezdtem kutatni utána. Sikerült is vennem egy képet, amit ő festett, kint van a falamon. A történetét megírtam ebben a regényben, így emlékezni lehet majd rá. Csodálatos érzés, hogy van egy regényfigurám, aki közben egy valódi figura és ott lóghat a képe a falamon.
VA: Gondolom, szándékos, hogy két fiú és két lány időutazó van, tehát hogy fiúk és lányok is érezzék magukénak, ahogy ‘56-ot is fiúk és lányok együtt csinálták.
KJÁ: Két fiú, két lány, igen. A lányok inkább hajlandóak fiú hősről olvasni, mint amennyire a fiúk hajlandóak lány hősről. Ezt azok mondják, akik olvasáskutatással foglalkoznak. Meg picit az én tanári tapasztalatom is aláhúzza ezt. Tehát ezt a Mészöly Ági már az első regényben előtte, és utána a második regényben egy fiú-egy lány ment, és akkor én azt mondtam, hogy lapot húzok 19-re, és nálam négyen fognak menni! Hát nagyon megszívtam vele, hogy azt a négy embert én hogy mozgatom, négy szálon, két szálon, egy szálon. Úgyhogy megküzdöttem velük...
Itt írtunk bővebben a regényről! 
VA: A regény időutazói közül neked ki a legkedvesebb?
KJÁ: Sanyit választom. Nem volt egyszerű dolgom, mivel a sorozat kerettörténetéhez tartoznak ezek a szereplők, több kereszthivatkozással kellett továbbgondolnom a figurákat. Sanyi, a korábbi kötetben [Wéber Anikó: Az ellenállók vezére – A szerk.] stréberként, kiközösítettként, olyan cikiként van jelen. Engem elkezdett foglalkoztatni az, hogy mitől stréber valaki, mit akar ezzel elérni. Emiatt Sanyi figurája mögé odaraktam egy súlyos betegséget, ami miatt egy évvel idősebb is a többieknél, és ami miatt a problémái egy kicsit mások is, mint az osztálytársainak a problémái. Elég sok ilyen gyereket ismertem, aki nagyon súlyos betegség után egyszerűen túl komoly a kortársaihoz, és a többiek csak azt látják belőlük, hogy a felnőttekkel, tanárokkal fújnak egy követ. A forradalom alatt ápolóként segít ebben az osztálytermi kórházban, és a többiek emiatt elkezdik tisztelni. Tehát nem is ő változik annyit, mint a többieknek a hozzá való viszonya, amint egy kicsit kilép megszokott iskolai szerepből, ahol csak annyit látnak belőle, hogy stréber.
VA: 1956 története nagyon szerteágazó, hogyan döntötted el, hogy melyik az a narratíva, amit követni fogsz?
KJÁ: Természetesen tudatos döntés volt. Az iskolában nekem azt tanították, hogy ’56 ellenforradalom volt, a szüleim közben pedig elmondták, hogy nem, ez egy forradalom volt, csak legyünk szívesek, és ezt ne emlegessük házon kívül, mert akkor baj lesz. Apa 13 éves volt, Miskolcon élt, anya 12 éves volt és Budapesten élt. A forradalom tisztasága, mindkettőjüknek alapélménye volt. A 12 éves anyukámnak nem volt sok élménye ’56-ról, de azt elmesélte, hogy elmentek egy cukrászda előtt, aminek be volt törve a kirakata, és ott volt egy dobostorta, amiből hiányzott egy szelet, és valaki odatette az árát, 5 Ft 60 fillért. A személyes élmények, emlékek után mentem, és valamit ebből a tisztaságból szerettem volna átadni, egy családi történeten keresztül. Ezért is került a fókusz a dédnagyapa megkeresésére.
VA: Az időutazással kapcsolatban felmerül bennem egy kérdés, érdemes-e ügyekért küzdeni, amelyek eleve vesztett ügyek? Egy elvesztett forradalomért lehet-e a múltban küzdeni?
KJÁ: Igen, ez teljesen jogos. Minden történet, ami időutazós, elkezdi magával hozni az időparadoxont, hogy amit én most teszek, az hogyan fogja megváltoztatni a 40-50 év, 50-60 év múlva következő időt, hogy tudok-e úgy jelen lenni a múltban, hogy tudom, hogy az múlt, hogy a nagyanyám egy csecsemő, és a dédnagyapám éppen 8 évvel idősebb annál, aki én most vagyok. Tehát van ennek egy minden időutazásról szóló könyvből ismert paradoxona, mert hogy tényleg az a kérdés, hogy most miért folyjak én bele abba, amit tudom, hogy nem változtathatok meg, és ha megváltoztatnám, az valószínűleg még sokkal szörnyűbb lenne, vagy ilyen pillangóhatás-szerűen ki tudja, hogy hogyan hatna az én mostani életemre. És azt hiszem, azt a választ adják benne, hogy nekik nem lehet megmondani, hogy halálra van ítélve a forradalom, nem lehet őket szembesíteni azzal, ott a múltban, hogy itt mi lesz még 30 évig.
Itt teheted kosárba a könyvet!
