Látogatók
Megjelent Kertész ErzsiPanthera-sorozatának várva várt, legújabb kötete, a Zúdulók! Ízelítőként olvass el egy fejezetet a regényből! Vajon milyen fenyegetések leselkednek most a hősökre?
‒ Jössz, Aura?
‒ Nem is tudom… Jobb, ha ma egyedül mész, Jávor!
‒ De miért?! ‒ A kisfiú odalépett hozzá, megragadta a karját és rángatni kezdte. ‒ Gyere már! Mindjárt ideérnek. Beszélgethetsz Anderrel… Megnézheted, milyen hókunyhót csinálok! Igaz, nem gyakoroltam valami sokat…
‒ Egyáltalán nem gyakoroltál. Ugye, Jávor? ‒ pillantott a fiúra Aura. ‒ Eszedben sem volt gyakorolni.
Jávor toppantott, meztelen talpa alatt megreccsent egy száraz gally.
‒ Igenis gyakoroltam! Csak hát… az épületek túl nagyok… és unalmasak! Jobban szeretek állatokat materializálni! Kutyát, rókát, és igen… akár még rénszarvast is!
‒ A múltkori rénszarvasod úgy nézett ki, mint egy óriásnyúl! Igaz, a rókád is. Van még hova fejlődni, Jávor. Ingola azt kérte, hogy gyakorolj többet!
Tedd kosárba a Zúdulókat!
A kisfiú hátrált néhány lépést és gyanakodva méregette Aurát.
‒ Elég nyomi vagy ma, Aura. Mi a bajod? Depresszívós vagy, fogadjunk!
‒ Az, depresszívós ‒ hagyta rá a lány. ‒ Hagyj békén, Jávor! Menj egyedül, és ne nyaggass!
‒ Utálatos vagy ‒ öltött rá nyelvet Jávor. ‒ Jönnöd kéne, hogy vigyázz rám! A végén még eltévedek, vagy megtámad egy pantherina, vagy foglyul ejt Kamilla… A lelkeden fogok megszáradni.
‒ Jaj, csak azt ne! ‒ kiáltott fel tettetett kétségbeeséssel Aura. ‒ Különben is, Jávor! Százszor mondtam már, hogy a pantherina nem állat, hanem növény. Párducgalóca. Ha szépen könyörögsz, Kamilla talán ad neked a készletéből! Bár erősen mérgező.
‒ Akkor nem jössz? ‒ pattant föl Jávor türelmetlenül. ‒ Már hallom is a zúgást, mindjárt landolnak.
Aura feltápászkodott, a haját kisöpörte az arcából. De még mindig annyira tanácstalannak és önmagához képest bizonytalannak tűnt, hogy Jávor egészen megijedt.
Olvass el egy ajánlót az új kötetről!
‒ Csak nem vagy beteg? Vagy felbosszantott valaki? Tudom már! Most tudtad meg, hogy az Aszat nevű kövér ember lesz az új főnökötök. Nem pedig te! Ne búsulj, Aura, ezt már rég tudta mindenki, csak nem mertük neked elmondani. De most már túl vagy rajta. Az élet megy tovább… ‒ bölcselkedett. ‒ Majd ha te is öreg és kövér asszony leszel, akkor biztos megválasztanak nagymesternek.
‒ Hallgass, Jávor!
Aura fülelt. A kisfiúnak igaza van, ez a hang csakis a Jégmadártól származhat. Mindjárt itt lesz Ingola és Ander. A nő majd türelmesen és kedvesen tanítgatja Jávort, ő meg beszélgetni próbál Anderrel. Vagy nem beszélgetnek, hanem kínosan hallgatnak, miközben figyelik az oktatást.
‒ Majd telefonálsz a kinti barátaiddal ‒ vetette föl Jávor, mintha csak kitalálta volna a gondolatait. ‒ Ha semmi nem jut eszedbe, amit Andernek mondhatnál.
‒ Végül is, ígért nekem egy távcsövet ‒ kapott észbe Aura, és elindult a meredek kaptatón. ‒ A telefon pedig nincs nálam. Kölcsönadtam Jácintnak.
‒ Nem is mondta! ‒ lihegett a nyomában a kisfiú. ‒ Akkor ezért vagy ilyen ideges. Mert nincs nálad a telefon. A Völgyben mesélték a nagyfiúk, hogy akinek volt telefonja, de elveszíti, az utána általában megbolondul. Remeg a keze, a lába, meg a szája, amíg nem szerez egy másikat. Rosszul tetted, hogy kölcsönadtad, Aura.
‒ Most már én is tudom ‒ dünnyögte alig-alig figyelve a lány. ‒ Remélem, ma hamar végeztek.
‒ Hát, abban ne nagyon reménykedj, Aurika ‒ kuncogott Jávor.
‒ Mondtam már, hogy ne szólíts így! ‒ Aura hirtelen mozdulattal elkapta Jávor ingét, és dühödt erővel magához rántotta a gyereket.
‒ Ne becézgess hülye neveken, érted?!
‒ Tegyél le, te gonosz szabotőr! ‒ visította Jávor. ‒ Te aljas pantherina!
Aura egy pillanatra megdöbbent, aztán hirtelen elengedte Jávor ingét, amitől a kisfiú a fenekére huppant. Aurát görcsös nevetés rázta, még a könnye is kicsordult.
‒ Te vagy az egyetlen szórakoztató dolog a hegyen! ‒ mondta Jávornak, miután kissé lehiggadt, és felsegítette a kisfiút a földről. ‒ Bocs, hogy megcibáltalak, de tudod, néha igazán az agyamra mész. ‒ Leporolta a fiú fenekén a nadrágot.
‒ Te is az enyémre ‒ felelte sértetten Jávor. ‒ Örülj, hogy még egyáltalán barátkozom veled.
‒ Örülök, csak menjünk már! ‒ mondta Aura, elkapta Jávor csuklóját és egy keskeny sziklafolyosóba húzta be maga után a fiút. Itt némi kanyargás következett, miközben egyre hangosabbá vált a jól ismert, fülsiketítő robaj: az ereszkedő Jégmadár hangja. Aurának újra eszébe ötlött, micsoda kockázatot vállal Ander ezzel a zajos érkezéssel. De nincs mese: Jávornak tanulnia kell. Ingola szerint nem szabad elpazarolni egy ekkora tehetséget, mely még a havonjárók között is ritkaságszámba megy.
Hamarosan kibukkantak a hóval befújt mezőre, az Óriás tenyerére. A Jégmadár hatalmas, gyorsan mozgó és kavargó hózivatarokat támasztott maga körül. Aura a kék-piros mintákat figyelte, miközben Ander óvatosan a földre tette a gépet.
‒ Megjöttek ‒ mondta, és hangjában annyi kedvetlenség, lemondás visszhangzott, hogy Jávor újra fürkészve bámult az arcába.
‒ Tudod mit? Beszélgess Ingolával! Tudod, mint lány a lánnyal. Én is szoktam Jácinttal, mint férfi a férfival. ‒ Kihúzta magát. ‒ Olyankor titkos dolgokat beszélünk meg.
Aura szemöldöke a magasba szökött.
‒ Például miket? ‒ kiabálta, mert a gép zúgása minden egyéb hangot elnyomott.
‒ Például… hát, ezt te úgysem értenéd, Aura.
Aura a fejére húzta a kapucnit és kilépett a mezőre. Futólépésre váltott, aztán újra lassított. Mégsem szerette volna, hogy úgy tűnjön, nagyon várja a látogatókat. Ingolát sikerült valamennyire megkedvelnie, mióta rendszeresen találkoztak, de Anderrel továbbra sem találta meg a közös hangot. A gép motorja közben elhallgatott, a forgószárnyak sem hasították már a levegőt.
‒ Helló! ‒ ugrott ki a Ander a gépből, és már messziről integetett. Ingola egészen fura férfiöltözékben követte. Aura csak a hosszú fonatairól ismerte meg.
Közelebb érve aztán azt is látta, hogy a látogatók nem a szokásos derűs kedvvel érkeztek. Ander minduntalan az eget és a sziklákat kémlelte, Ingola pedig egy zsebéből előhúzott ormótlan sapka alá tűrte a fürtjeit, miközben ő is gyanakodva pislogott körbe.
‒ Mit csináltok? ‒ érdeklődött a Jávor, amikor közelebb értek.
‒ Gyorsan! ‒ Ander a sziklák felé intett a fejével. ‒ Keressünk valami védett helyet!
Aura értetlen grimaszt vágott.
‒ Mitől félsz? ‒ kérdezte. ‒ Talán a hófúvástól?
Jávor épp kézenállást gyakorolt a hóval befújt mezőn. Ingola egy alkalmas pillanatban elkapta a karját.
‒ Gyere, Jávor! Ma nem lesz tanítás.
‒ Jó ‒ vont vállat sértetten a kisfiú. ‒ Úgysem készültem.
Egy közeli sziklafolyosó menedékébe siettek. Egy alkalmas helyen Ander intett a többieknek, hogy másszanak utána.
Nemsokára apró, boltozatos sziklaüregben kucorogtak mind a négyen. Ingola prémes takarót göngyölített ki, azon próbáltak elhelyezkedni. Aura csodálkozva pislogott egyik jövevényről a másikra. Arcuk annyira feszült volt, hogy hirtelen gúnyolódni sem mert, pedig szívesen tett volna egy-két megjegyzést erre a szemlátomást menekülő viselkedésre. Jávor félig érdeklődve, félig duzzogva fészkelődött a takarón. Épp most akart egy kicsit szaladgálni! Erre fel, bezárják egy sziklabarlangba!
Ingola még egyszer kikémlelt a nyíláson, aztán némileg megenyhült arckifejezéssel, fáradt mosollyal a gyerekekre pillantott.
‒ Az a helyzet, hogy üldöznek ‒ suttogta.
