Olvass bele a legújabb Abszolút könyvbe!
Az Abszolút könyvek sorozat legújabb tagja, a Hogyan mentettem meg Einstein életét? egy letehetetlenül izgalmas időutazós kalandregény, a kiskamaszok egyik kedvenc műfaja. Főszereplője, Emily egyszer csak 1913-ban találja magát, ahol egy elkerülhetetlennek tűnő tűzesetet kell megakadályoznia új barátai segítségével. Na de hogyan kerül a történetbe Albert Einstein?
Olvasd el, hogyan kezdődik a regény!
Lorenzo az életéért futott. Az elsők között akarta végre elérni a megmentő folyosót. Csakhogy túl sokáig kereste Malikot. Le kellett rohannia egészen a hajó gyomrába, hogy kihozza. De nem találta. Sem az autóraktárban, sem a kabinokban. Értékes időt veszített, mire újra felvágtatott azon a rengeteg lépcsőn. Most meg már tömve volt a fedélzetköz emberekkel, alig jutott előrébb.
– Malik? Malik, hol vagy? – Lorenzo körbe-körbe nézett. Ha nem sietnek, sosem érnek le időben a fedélzetről. Erős égett szag terjengett. Kiáltozás, átkozódás, kétségbeesett segélykérések keveredtek a hajókürt bőgésével. Tudta: ahogy közeledik a tűz, úgy esnek az
emberek egyre inkább pánikba!
Tehetetlenül nézte a korláthoz préselődve, ahogy az utasok próbálnak a szárazföldre menekülni. Elhajítják a táskáikat és a bőröndjeiket, hogy gyorsabban haladjanak. Tülekednek és lökdösődnek, az elöl állók lezuhannak. Nem akarta látni! A pillantása Manhattan sziluettjére esett. A régi felhőkarcolók mögött épp felkelt a nap. New York elérhetetlen messzeségben volt.
Valaki megragadta a karját.
Malik, végre! Megkönnyebbülten kapta el a fiú vállát, és jól megrázta.
– Hova a fenébe bújtál? – Magához szorította. – Na gyere!
– Szerinted most sikerül?
– Persze. Csak figyelj, hogy szorosan mellettem maradj! – Kézen fogta a kicsit, és együtt utat törtek maguknak.
– Women and children first! Nők és gyerekek előre! – kiáltotta egy tiszt, és pár férfi tényleg előreengedte Lorenzót és Malikot.
Már csak pár méter, és elérnek a famólóhoz, ami a rakpartra vezet. Már csak három-négy lépés, és a szárazföldön lesznek. Már csak pár másodperc, és talán maguk mögött tudják az egész átkozott lidércnyomást.
Rémült emberek taszigálták és lökték őket hátulról, keresztülbotorkáltak rajtuk. Lorenzo egy másodpercre sem lazította meg a fogást Malik kezén. Most sikerülnie kell!
Még amikor elfeketült a szeme előtt a világ, és elhomályosult a tudata, akkor sem engedte el a fiút. Az utolsó, amit érzett, Malik izzadt tenyere volt. Aztán sötét, mélységes szakadékba zuhant.
Amikor Lorenzo kinyitotta a szemét, Malik kismacskaként összegömbölyödve feküdt mellette a fedélzeten, ugyanabban a viseltes pókemberes pólóban. Kísérteties csend honolt a levegőt nemrég betöltő kiáltozás után. Csak a motor dübörgése és a hajóorrnak csapódó hullámok zúgása hallatszott. Még a sirályok rikoltozása sem kísérte a hajót itt a nyílt tengeren, három napra az amerikai szárazföldtől.
Egy szempillantás sem kellett, Lorenzo pontosan tudta, hol van. Már megint.
Pár percig a fedélzeten hevert, és kétségbeesetten, gyámoltalanul nézte a gyönyörű aranyszínben pompázó hajnali eget, ami mintha őt gúnyolta volna. Aztán felegyenesedett, a tengeri szél kifújta a homlokából a tincseket. A tekintete végigpásztázta az óceánt: nem volt föld a láthatáron. Visszapillantott az alvó Malikra. Lorenzo ökölbe szorította a kezét. Nagy lélegzetet vett, az ajkába harapott, visszanyelte feltörő könnyeit.
Nem, akkor sem adja fel, ha megint kudarcot vallottak. Kell lennie egy útnak, ami levezet erről az átkozott hajóról. És meg fogja találni!
Tovább olvasnád? Itt rendeld meg a könyvet!
