Ez a könyv ott kezdődik, ahol a legtöbb elalvós mese véget ér
Láttunk már gyerekkönyvet az alvásról, nem is egyet. Altatós meséket vagy a sötétségtől való félelmet legyőzni segítőket. Dániel András új könyve egyik sem, és mindegyik egyszerre.
Meg valami egészen más is. Ez a történet ott kezdődik, ahol a legtöbb alvós könyv véget ér, amikor a gyerek becsukja a szemét. „Katt”, kattan a villanykapcsoló jól ismert hangja, és ezzel indul a belső mozi.
A felügyelő-óvó szülő csak futólag, egyfajta belső hang gyanánt van jelen, de hangja egyre távolabbi, teret engedve a képzelet szertelen játékának. Megszólal a főhős kisfiú belső monológja, miközben elénk tárulnak a belső mozi vásznára vetített képek. A kötet voltaképpeni tárgya maga az elalvás, a tudatos és tudattalan közti állapot, az a tágas tér, amit szabad asszociációk rakoncátlan tömege tölt be. Ez a fantázia és művészet tere, ahol minden megengedett, bármiből bármi lehet, csupa átváltozás és varázslat.
Főhősünk kisiskolás, ennek megfelelő a valóságnak az a szelete, amit képzetei átfognak: jól megférnek benne egymás mellett az autók, mágusok, bogarak és szuperhősök. A kötet nyelvi és képi stílusát egyaránt jellemző abszurd humor segít eloldozni a történetet a jelen realitásától. A csapongó asszociációk egymásnak adják a helyet, a sötétben érzékelt világ új alakot ölt, a bútorok között színes formák táncolnak, a padlón versenyt futnak az autók reflektorfénye által húzott „fénykukacok”, a szomszéd ház falára vetődő fa árnyékán pedig csillámló bogarak csücsülnek.
A lecsukott szemhéj mögött csak még nagyobb a jövés-menés, a fekete tehenek uncsi csordája neon színre vált, Miró amorf formái pedig vajang bábok alakját öltik magukra. Mígnem váratlanul ott találjuk magunkat egy másik mesében (amit voltaképp az aludni igyekvő gyerek mesél magának), a Frankákról és Krippekről, és rájuk a radiátor mögül vadászó Lajosról és Lajosnéról. Innen már csak egy szempillantásra van a Közlekedés-egyszerűsítő Iroda megbízott munkatársaként szorgoskodó, autókat eltüntető varázsló, aki főhősünk rábeszélésére végül jó útra tér. Az elalvás nehéz útján, lét és nemlét határán valahol, a végső dolgok is szóba kerülnek, Menny és Pokol, meg a Semmi…
Dániel András könyve a látszat ellenére nem hagyományos segítő könyv, ami a félelem tárgyát felmutatva megsemmisíti azt. Tőle megszokott módon nem a mindentudó felnőtt gyógyító-segítő szemszögéből beszél, hanem a gyerek belső nézőpontjába helyezkedik bele.
Ezzel a direkt didakszist felváltja a fantázia játékosan újra élt szabadsága. Nem véletlen Juan Miró színes amorf alakzatainak felbukkanása a könyvben, hiszen a könyv világa leginkább a szürrealisták szabad asszociációs technikáját idézi, ahol a cél éppen a tudattalan irracionális alakzatainak formába öntése.
A szerző ezzel egyszersmind a szabályos narratíva és realista ábrázolás kötelékétől is megszabadul, hogy helyette szabad utat engedjen a formateremtő, meseszövő kreatív játéknak. Ettől olyan érzése lesz az olvasónak, mintha a mű születésének epicentrumába kerülne, mintha a szemünk előtt öltene formát a mese mágiája.
Dániel András jól ismert szerepben egyszerre írója és rajzolója könyvének. Így a szövegeken és képeken keresztül párhuzamosan bontakoznak ki az események, ami a néző-olvasót is folyamatos oszcillálásra készteti kép és szöveg között. A szerző talán minden korábbinál változatosabb módon engedi szabadjára groteszk lényeit a képzelet szürreális dzsungelében.
A fekete alap mindvégig megmarad, ez az a vetítővászon, amire főhősünk megidézi a félálom-lét dorbézoló, viháncoló képzeletbeli lényeit. Ezen a sötét alapon a grafika változatos eszköztárát vonultatja fel Dániel, a firkától a kifejező festői gesztusig. Kötetlenül alkalmaz képregényes formákat, absztrakt alakzatokat, groteszk és klasszikus formákat.
A dolgok jelen valóságuk szintjének megfelelően öltenek konkrétabb vagy elvontabb anyagi formát, az árnyképtől, a kék körvonalakkal derengő lényeken át a szemkápráztatóan színpompás tüneményekig. Az olvasó a félálom fantázia hullámvasútján utazva képről képre újabb és újabb meglepetésekkel találkozik, a kalandozó képzelet vad cikázását követve változik a rajzok stílusa is. Mindeközben a szerző észrevétlenül elcsöppent némi képzőművészeti ismeretanyagot is, így a gyanútlan gyermek Andy Warhol, Joan Miró és a wajang színház nevének ismeretével gazdagodva csukja be a könyvet. A konkrét neveknél azonban fontosabb az a képi kultúra, az a kreatív szabadság, amit a kötet áraszt.
„Nincs itt semmi látnivaló” – idézi a szülői mondást a kötet címe, pedig ellenkezőleg, ez a képeskönyv csupa sziporkázó látványosság, a gondolatok és képzetek boldog hancúrozása. Csak remélni tudjuk, hogy a játék a becsukott szemek mögött is folytatódik, mert a gyermeki képzelet birodalma autonóm terület, ahová bizony még nekünk, felnőtteknek sincs bejárásunk.
Révész Emese
