"Alaposan feltekertem a furalény-generátort..."
Mitől könyv a könyv? Lehet-e – akár felnőtteknek is – képekkel mesélni? Mi mindent lehet elmondani az emberekről kitalált, furcsa lényeken keresztül? És vajon hogyan látja Dániel András az utcán jövő-menőket?
Olvass tovább, és kiderül!
Megérkezett a szerző legújabb könyve, a Mindenki mászkál!
A Jaj, ne már! - mondta a hal esetében egy kisregényt írtál néhány képpel, a Mindenki mászkál viszont túlnyomóan képes, és oldalanként csak 1-2 sornyi a szöveg. Mikor dől el a fejedben a szöveg és a kép aránya? Már a nulladik pillanatban tudod, vagy alakul az alkotási folyamat során?
Nem mindig, de azért többnyire úgy állok neki az írásnak, hogy van elképzelésem arról, hogy milyen műfajú lesz a végeredmény. Bár a Jaj, ne már! – mondta a hal ebből a szempontból kivétel volt. Eredetileg képeskönyvnek képzeltem el, csak aztán írás közben átvették az irányítást a szereplők, akik úgy gondolták, hogy ők inkább egy regényben éreznék jól magukat. Így is lett. A Mindenki mászkál viszont már eleve képeskönyvnek indult, úgy is maradt. Már a legelején eldöntöttem, hogy csak nagyon kevés szöveg lesz benne, itt a rajzok lesznek a főszereplők. Szöveget csak annyit írtam, amennyi egy kevés támpontot adhat a képek nézegetéséhez.
Kattints ide és szerezd meg most!
Arról, hogy “sok kép - kevés szöveg” automatikusan egy kicsiknek szóló könyv ugrik be. A Mindenki mászkál azonban legalább annyira szól a felnőtteknek is, akiknek jellemzően szövegközpontú könyvek születnek. Szerinted mit adhat egy főleg képes könyv a felnőtt olvasóknak?
Érdekes ez a tényleg erősen létező szövegközpontúság. Manapság a felnőttek nálunk is sokkal több vizuális információt fogyasztanak, mint amennyit olvasnak, a könyvek esetében mégis van egyfajta bizalmatlanság a képekkel szemben. A közmegegyezés szerint egy könyv annál „könyvebb” (már ha nem gyerekkönyv vagy művészeti album), minél több szöveget tartalmaz (és lehetőleg semennyi képet). A szöveg az komoly dolog, a kép viszont a legjobb esetben is csak valami esztétikus adalék, léha dekoráció. Nekem is nagyon fontos az szöveg, de azt is látom, milyen izgalmassá válhat a történetmesélés, ha a szöveg és kép közösen teszi azt. És itt nem csak a klasszikus értelemben vett képregényekre gondolok. A külföldi – nyugati éppúgy, mint távol-keleti – könyvpiacon nagyon nagy számban kaphatók felnőtteknek szóló képeskönyvek. Ezek között rengeteg izgalmas, formabontó kiadvány van, amelyeknek a szerzői bátran kísérleteznek szöveg és kép együttes használatával. Nálunk valamiért ennek nincs meg a hagyománya, ahogy a képregény sem tudott soha annyira népszerűvé válni, mint akár néhány velünk szomszédos országban is. Mintha egyszer, nagyon régen valaki, egy törzsfő vagy egy király, orrlevágás kilátásba helyezésével eltiltotta volna a képektől a magyarokat… A viccet félretéve, még mindig erősen szövegközpontú kultúra a mienk, aminek megváltoztatásán, úgy néz ki, az oktatás nem akar, a felnőtt könyvkiadás pedig csak bátortalanul próbál változtatni. Pedig – hogy végre a kérdésedre is válaszoljak – egy felnőtt számára a kép olvasása is éppen olyan teljes élményt tud nyújtani, mint egy szövegé. Pláne a kettő együtt! A Mindenki mászkál pedig (szerintem) egy vicces képeskönyv, és remélem úgy az, hogy akár egy felnőtt számára is mulatságos lehet. Bízom benne, hogy kellőképpen groteszk, és helyenként elég ironikus is ahhoz, hogy egyfelől a cukiskodásba, másfelől a világ végtelenül nyomasztó voltába belefáradt nagykorúak is elég vigaszt és szórakoznivalót találjanak az oldalain. Miközben az élet mindkét – cukis és nyomis – oldalára is reflektál egy kicsit.
Kattints ide és lapozz bele a könyvbe!
Dániel András illusztrációjaA kitalált lényeket már több történetben is körüljártad, gondoljunk csak A nyúlformájú kutyára vagy a 3-5-8 perces állatos mesék című antológiában megjelenő mesédre. Miért fontos számodra ez a téma? Mi az, ami miatt újra és újra visszatérsz hozzá?
Ezeknek a kitalált lényeknek a segítségével kiválóan lehet beszélni más, kevésbé kitalált, sőt, nagyon is létező lényekről (hívjuk őket embereknek). Egy háromszemű, halfejű medve mondhat vicces dolgokat, és akkor nevetsz rajta, de beszélhet komolyabb témákról is, mint ahogy A nyúlformájú kutya című könyvem főhőse teszi. Az én lényeim néha idegesek vagy szomorúak, esetleg szoronganak is ettől-attól, amit nem is titkolnak, mert tudják, hogy egyáltalán nem gáz beszélni az ilyesmiről. Azt hiszem, hogy ők, fura kinézetük ellenére, kicsit közelebb állnak hozzánk, hétköznapi emberekhez, mint a mesefigurasághoz. Amiket mondanak, olyasfélék valószínűleg sokaknak az eszébe jutnak, csak talán nem merik vagy akarják kimondani, mert félnek, hogy mások majd furcsán néznek rájuk. De lehet, hogy ezt csak én gondolom így, és rajtam kívül senkinek sem jutnak effélék az eszébe, és én vagyok a fura… Ez volt a komoly válasz, most pedig jön az őszinte: egyszerűen szeretek bizarr kinézetű figurákat rajzolni! A Mindenki mászkál oldalain aztán végképp rengeteg ilyen alak látható. Úgy is mondhatnám, hogy alaposan feltekertem a furalény-generátort… Mivel nem egy történetet illusztráltam, jöhetett bárki, kinézetre való tekintet nélkül. Jöttek is! És persze némelyikük beszélni is kezdett, hogy ne csak jövés-menés, hanem hangzavar is legyen ebben a könyvben!
Van olyan lény a Mindenki mászkál lapjain, aki kifejezetten közel áll a szívedhez? Volt, aki sokkal korábban megvolt, mint a többiek, és csak várta a pillanatot, amikor könyvbe kerülhetett? Esetleg olyan, akit megtartottál későbbre, hogy majd saját története legyen?
A Mindenki mászkál ötletét a firkáim adták. Gyerekkorom óta állandóan firkálok. Az iskolában telerajzoltam a füzeteimet és a tankönyveket, és azóta is minden kezem ügyébe akadó papírt telefirkálok. Ezek a firkák afféle cél nélküli rajzok, sokszor nem is nagyon figyelek oda, amikor készülnek (például telefonálás közben). Egy nagy részük aztán a kukában végzi rövid életét, de olyan is van, ami megtetszik, és elteszem. Mindig valami olyasmivel rajzolok, ami éppen kéznél van, legyen az tompa hegyű ceruza, golyóstoll, vagy félig kiszáradt filctoll. Ezért is van, hogy ezek a firkák nagyon sokfélék; a stílusuk (ha lehet velük kapcsolatban ilyet mondani) nagyon változatos. Ez felkeltette az érdeklődésemet, és arra gondoltam, hogy jó lenne egy olyan képeskönyv, amiben megjelenhetne ez a sokféleség. Mintha egy csomó, borítékok hátuljára, újságlapok szélére, kallódó fecnikre készült rajzot beterelnék egy könyvbe, mondván: Mászkálgassatok csak kedvetekre, barátaim! Mert persze kellett ehhez az egészhez valami koncepció, ami összetartja a nagy mindenféleséget – ez lett a mászkálás. Hogy van egy képzeletbeli hely, ahol jönnek-mennek ezek a firkált lények, én pedig figyelem őket – ahogy egyébként a valóságban is szeretem figyelni az utcán a járókelőket. Ez egy nagyon egyszerű és rugalmas keret, de ennél komolyabb narratívát nem szerettem volna rájuk erőltetni. Csinálják csak azt, amihez kedvük van! Az ötlet nagyon megtetszett, laza kis játéknak tűnt egy ilyen könyvet elkészíteni – ami utóbb tévedésnek bizonyult. Jó sok időbe telt, mire mindegyik rajz megtalálta a maga helyét az oldalakon! Akad a firkák között, ami egészen régen készült, és van sok olyan, ami új. Miután kitaláltam, milyen legyen a könyv, igyekeztem odafigyelni, hogy ha épp firkálok, lehetőleg jövő-menő figurákat rajzoljak. Másfelől viszont arra is próbáltam vigyázni, hogy a firkálás azért firkálás maradjon, és lehetőleg közben igyekezzek nem gondolni a készülő könyvoldalakra. Tehát volt itt egy kis elmebaj – de mit tegyünk, messze nem volt annyi régi firkám, amivel meg lehetett volna tölteni egy egész könyvet. Úgy neveztem el ezt a módszert, hogy irányított spontaneitás, ami azt hiszem, közeli rokonságban áll a fából vaskarikával. Hogy van-e olyan figura ebben a könyvben, akinek majd saját története is lesz, azt nem tudom. Bármi lehet! Egy ideje megtanultam, hogy ötletek terén elég kiszámíthatatlan alak vagyok. Jobb, ha csak óvatosan tervezek előre, mert többnyire úgysem ezek mentén alakulnak a dolgok. Jön egy hirtelen gondolat, és minden terv borul…
Dániel András illusztrációjaAmikor az utcán járkálva figyeled az embereket, látsz mellettük szövegbuborékokat vagy más grafikus elemeket? Mennyire hat ki az alkotás arra, ahogy a mindennapjaidat szemléled?
Miért, nincsenek mellettük szövegbuborékok, csak én látom úgy?! Na jó, igazából tudom, hogy nincsenek… Illetve nagyon is vannak, csak nem a fejük mellett, hanem a mobiljuk képernyőjén. Az emberek szemmel láthatóan nagyon szeretnek beszélni, mindig is szerettek. Amióta pedig van mobiltelefonjuk, gyakorlatilag be nem áll a szájuk. Ha pedig épp nem beszélhetnek, akkor üzeneteket és képeket küldözgetnek egymásnak, mintha egy nagyon is konkrét veszély volna, hogy a létezésük azon nyomban semmivé foszlik, amint egy pillanatig nem tájékoztatják róla egymást vagy a komplett univerzumot. Nagyon érdekes ezt figyelni! Mintha a telefonját szorongatva mindenki a saját végtelenített képregényének volna egyszerre az írója és a főszereplője. Egy képregényé, ami minden egyebet megelőzve elsősorban saját íródásának folyamatos, megszakítatlanul zajló történéséről szól.... Minden pillanat a szó konkrét értelmében is felülíródik egy következővel. Ha hallgatod az utcán jövő-menő vagy a járműveken ülő embereket, meglepő kis töredékeket kapsz, kontextus híján olykor teljesen szürreális közlés-darabkákat. Amik mögé akár a legfurább történetek is odaképzelhetők. Mivel úgy alakult, hogy én jobban szeretek bámészkodni, mint csetelni, ráérek, hogy figyeljem ezeket. Vagy csak úgy nézzem az embereket, ami mindig tanulságos és szórakoztató. Ez a bámészkodósdi-belefülelősdi biztos beszűrődik a munkáimba is. A Mindenki mászkálba is, nyilván. Ebben is csak mindenki siet valahová, meg sem áll, mond valakinek valamit, azzal el is tűnik előlünk. Erre szoktam mondani, hogy én igazából nem találok ki semmit, ez nem más, mint a valóság. Legfeljebb nálam némelyeknek szarva és madárfeje, esetleg a kelleténél több szája van, ennyi az egész…
Kattints ide és rendeld meg a könyvet!
