Szeretek olyanokról mesélni, akikben első ránézésre nincsen semmi „mesés”.
Itt van Dániel András legújabb kötete, mely ezúttal három pecásról, három halról, egy kislányról és egy vízimanóról mesél! A szerzőt most erről az egészen egyedi hangulatú könyvről kérdeztük. Olvass tovább!
Magad is pecás vagy? Mi teszi szerinted az igazi pecást?
Nem, nem vagyok pecás. A horgászattal kapcsolatos egyetlen személyes emlékem egy gyerekkoromban (talán balatoni nyaralás alkalmával) kapott zsebpeca. Ám, hogy használtam is-e, arra már nem mernék megesküdni. Úgyhogy fogalmam sincs, mi teszi az igazi pecást. A horgászat számomra egy azon fura emberi elfoglaltságok közül, amiket megértő, ám távolságtartó érdeklődéssel figyelek. Jogosan kérdezhetnéd, hogy ilyen csekély tapasztalat birtokában hogy a fenébe mertem horgászokról szóló könyvet írni. Én erre a felvetésre azonnal visszakérdeznék: szerinted hány kalózokról, hegymászókról, esetleg űrhajósokról szóló könyvet írtak olyanok, akik maguk soha nem voltak sem kalózok, sem hegymászók, sem pedig űrhajósok? A válasz: sokat. Ezzel együtt nem lennék meglepve, ha a könyv megjelenése után feldühödött horgászok tüntetnének a lakásom előtt (közel a Duna-part).
Kattints ide, és szerezd meg most Dániel András legújabb könyvét!
Mit kívánnának a szereplőid az aranyhaltól, ha csak egyet lehetne?
Kérlek, pontosítsunk! Először is, mint köztudott, minden valamirevaló aranyhal három kívánságot teljesít, tehát a kérdésedben szereplő példány egy szokatlanul fukar, esetleg gyári hibás aranyhal lehet… Másodszor, könyvemnek nyolc szereplője van! Arra gondolsz, hogy mindegyiküknek lehet egy-egy kérdése a halhoz, vagy arra, hogy közösen kívánhatnak tőle egyvalamit?
Dániel András illusztrációjaLegyen inkább az utóbbi: az összes szereplőnek együtt lehet egyetlen kérése a halhoz.
Még így is nagyon bonyolult ez a kérdés! Ugyanis szereplőim egy része ember, egy része hal, egy része pedig (igaz, a legkisebb része) vízimanó. Az emberekről eleve nehéz elképzelni, hogy simán meg tudjanak állapodni egy közös kérésben, amivel mindegyikük elégedett lesz – bár az én ember szereplőim azért elég jó fejek… Na, de akkor még ott vannak a halak és a vízimanó! Egyébként is, te el tudod képzelni, mit a csudát kérhet egy hal egy másik haltól, még ha az aranysznű is? Bevallom, én nem.
Olvasd el Viola Beáta ajánlóját!
Mi adta az ötletet a víz alatti világhoz?
Bár a címe talán ilyesmit sugall, a Jaj ne már! – mondta a hal című könyv nem egy víz alatti világban játszódik. Igaz, futólag esik szó benne ilyesmiről (mivel cselekménye javarészt egy tó partján zajlik, és halak is szerepelnek benne, ez elkerülhetetlen volt), azért ez alapvetően egy szárazföldi történet. Leginkább rólunk, emberekről szól – egyfajta sajátos hal perspektívából. Bár ez inkább csak az egyik vetülete a történetnek. Ugyanígy mondhatnám, hogy a felnőttekről szól gyerek szemszögből, vagy hogy a gyerekekről egy felnőtt nézőpontjából. Azért nem kell megijedni, olvasva egyáltalán nem ilyen komplikált a dolog! És igen, néha közben egy kicsit a víz alá is beleshetünk…
Dániel András illusztrációjaA Jaj, ne már! - mondta a hal többnyire három korosodó úr története. Korábbi könyveidre is jellemző, hogy idősebb szereplőkről szól, elég, ha csak Kicsinénire és Kicsibácsira gondolunk. Miért tartod fontosnak, hogy róluk is mesélj?
Szeretek olyanokról mesélni, akikben első ránézésre nincsen semmi „mesés”. Ahogy kedvelem a félreeső, ütött-kopott helyszíneket is. Általában az olyan dolgokat, amik mellett többnyire csak elmegyünk, anélkül, hogy különösebb figyelmet szentelnénk nekik. Ez lehet, hogy ízlés dolga, nem tudom. Érdekelnek az úgynevezett „átlagos”, kevéssé hős-szerű hősök és a hétköznapi helyzetek – ezek jobban inspirálnak, mint a mesei fantáziavilág. Még akkor is, ha a végén gyakran ott kötök ki… Ez a könyv – legalábbis részben – valóban három, még nem annyira öreg, de azért már középkorú férfiről szól. Hozzájuk hasonlókkal nap, mint nap találkozhatsz boltban, buszon vagy egy benzinkút kasszájánál sorban állva. Legalább annyira hétköznapiak, mint amennyire különösek – ahogy egyébként a legtöbb ember az. Tipikusak, ugyanakkor egyéniek is. Ez utóbbi főleg akkor látszik az embereken, ha jobban odafigyelsz rájuk. Arra gondoltam, hogy miért ne lophatnék – legalább egy történet erejéig – valami csodát három ilyen, a mindennapokba már egy kicsit beleunt ember életébe. Amihez viszont kellett a kislány szereplőm – nélküle semmi sem alakulhatna úgy, ahogy a könyvben történik! Izgat, hogyan lehet ezt a kettőt: a valószerűt és a valószerűtlent minél természetesebben működtetni egy történeten belül. Itt is ez volt a legizgalmasabb feladat: miként történhet meg a legmagátólértetődőbb módon egy lehetetlen dolog, hogyan lehet minél zökkenőmentesebb az átjárás a reálisból az irreálisba. Bár, ami azt illeti, ez egyre gyakrabban megtörténik a mi valóságos életünkben is – csak épp nem annyira pozitív irányban…
Itt olvashatsz bele a könyvbe!
Dániel András illusztrációjaA könyved előzékén szereplő pingvineket (vagy pikvineket?) mind remek illusztrátorok rajzolták. Mi ennek az oldalnak a története?
Már csaknem készen volt a könyv, az illusztrációkat is beleértve, amikor támadt egy ötletem. Egy igazi utolsó-pillanatos-ötlet. A könyv főhőséről a történet egy bizonyos pontján kiderül, hogy gyakran firkál pingvineket (ugyanis ezek a kedvenc állatai), bár rajzolni egyáltalán nem tud. Erről eszembe jutott, hogy megkérhetném néhány képzőművész és illusztrátor barátomat, hogy rajzoljanak a könyv belső borítójára pingvineket – ügyetlenül! Mintha egyáltalán nem tudnának rajzolni, lehetőleg az „rossz” kezükkel, tehát nem azzal, amivel amúgy rajzolni szoktak. Ebből az ötletből egy gyors, de nagyon érdekes kísérlet kerekedett. Kiderült ugyanis, hogy rosszul rajzolni nem is olyan egyszerű! Pontosabban egy jól rajzolónak legalább olyan problémát jelent rosszul rajzolni, mint egy rossz rajzolónak jól. Az eredmény elég mulatságos lett – az olvasók kedvükre találgathatnak, hogy a belső borítón dülöngélő pingvinek közül melyiket ki rajzolta (a közreműködők listája a könyv végén található).
