Bajba került a világ
Kerékgyártó István meseregénye, a Márk, aki hatévesen megmentette a világot az év legnagyobb űrkalandjára hív benneteket! Olvassátok el a könyv első fejezetét!
– Na, most mi lesz? – kérdezte az amerikai elnök az orosz cárt.
– Mihez kezdünk most? – hívta föl a mobilján az olasz uralkodó a magyar királyt.
– Benne vagyunk a fene nagy bajban – mondta a francia elnök a kínai császárnak.
Mindez azért volt, mert a világ országainak közösen épített űrállomása, a Spero – ami annyit jelent, hogy remény – csúnyán pórul járt. A hatalmas és csodás szerkezettel megkezdődhetett volna az emberiség új korszaka, az első Földön kívüli települések kialakítása a Jupiter egyik óriásholdján, a Ganümédészen. A Föld ugyanis igencsak szűkösnek bizonyult már az emberek számára. Hamarosan annyian leszünk ezen a kis bolygón, hogy ha mindenki lefekszik a földre, akkor az egyik ember lába a másik fejéhez ér, és az ő fejénél meg egy másik láb lesz, és minden kinyújtott kéz megfoghat egy másik kezet.
A Spero űrhajósai azonban olyan kétbalkezesek voltak, hogy a Jupiteren túlszaladva a Szaturnuszhoz vezették a hatalmas űrjárművet. Amikor ezt észrevették, ijedtükben beugrottak a segédűrhajóba, és szégyenszemre magára hagyták a Naprendszer legszebb, legdrágább űrállomását, és visszatértek a Földre. Csakhogy olyan szerkezet volt ez az űrállomás és szuperűrhajó – mert saját hajtóműjével száguldani is képes volt, ha megfelelő asztronauta irányította –, hogyha kívülről csukták rá az ajtaját, és senki nem maradt benn, akkor többé nem lehetett kívülről kinyitni.
Azonnal összeült a VOT, vagyis a Világ Okosainak Tanácsa, hogyan lehetne a drága szerkezetet megmenteni, mert csak harminchárom napjuk volt erre, akkor ugyanis a Szaturnuszon olyan forró forgószél kerekedik, hogy hamuvá égeti az űrállomást.
– Nincs megoldás – ingatta a fejét a perzsa bölcs.
– El fog égni a Spero – dörmögte a szibériai sámán.
– Jaj, jaj! – sóhajtott a Magyar Királyi Bank igazgatója.
– Kezdhetjük újra építeni, de abba belerokkan az emberiség – mondta az ukrán természetgyógyász.
– Uraim, nekem lenne egy ötletem – szólalt meg ekkor a francia űrkutatási intézet igazgatója.
– Halljuk, halljuk! – kiabálta a sok bölcs.
– Az űrállomás alján van egy kicsinyke ajtó, ami kívülről is nyitható, a konyhai szemét kidobására tervezték. Egy zöld gombot kell megnyomni, és máris tárul.
– Tárulj, szezám! – mondta a bagdadi varázsló.
– Nem! Mondom, hogy a zöld gombot kell megnyomni – felelte ingerülten a francia tudós. – Egy apró zsilip köti össze ezt az ajtócskát a belső terekkel. A gond csupán az, hogy az űrhajós, aki itt be tud menni, nem lehet magasabb 130 centinél, és a súlya nem lehet több mint 25 kiló, különben nem fér be, vagy még rosszabb: beszorul.
– Hol találunk mi ilyen apró űrhajóst? Hiszen ez egy gyerek mérete! De gyerek űrhajósról én még nem hallottam, pedig tudok ezt-azt a gyerekekről – mondta szomorúan a finn Télapó.
– Ha nincs, hát lesz! – kurjantotta a francia tudós.
Másnap a világ összes tévéhíradója bemondta, hogy 130 cm-nél kisebb és 25 kilónál könnyebb kisgyereket keresnek, hogy megmentse az emberiséget, mert olyan drága szerkezetet kell visszahoznia a Földre, aminek az árából tízmillió fát lehetne ültetni és százmillió éhező kisgyereket lehetne száz évig jóllakatni. Ha újra kell építeni, akkor koldusbotra jut az emberiség, hogy rosszabbat ne is mondjunk. Amúgy meg a szerkezet, amibe bejut ez az ügyes gyerek, az emberiséget menthetné meg a túlnépesedéstől, mert a Jupiter holdjára költözhetne az a sok ember, akinek már szűk ez a mi kis bolygónk.
