,,Egy angyal van az iskola konyhájában, és a vaníliasodót nyalogatja!"
Amikor Bert Brown, a nyugdíjhoz közelítő buszvezető bizsergést érez a szíve körül, felgyorsul a pulzusa és szédül a feje, úgy gondolja, hogy most éri utol a szívroham, de nem! A mellényzsebében megjelenik egy angyalka, és a szárnya verdesése okozza a különös érzést. Hogy került a zsebébe az icipici angyal? Olvass bele a történetbe Rét Viktória fordításában, és derítsd ki!
Indulás! Felszállás! Ő itt Bert, a buszvezető. Már tíz hosszú éve vezeti ugyanazt a buszt ugyanazon az útvonalon. Tíz éve! Lehet, hogy te tíz éve még meg sem születtél! Előtte pedig tíz évig vezetett egy másik buszt egy másik útvonalon, a város másik felén. Tudom, hogy vannak, akik szívesen lennének buszvezetők. Talán te magad is. Talán Bert is szerette a munkáját, amikor elkezdte, még régen, amikor fiatal volt és vidám, tele reménnyel. Most viszont már nem szereti. De nem ám! Mr. Bertram Brownnak határozottan elege van. Hát micsoda élet ez! Indul megáll indul megáll indul megáll indul megáll. Csikorgó fékek, nyikorgó ajtók, dübörgő motor. Közlekedési lámpák, dugók, torlódások, útfelújítások, tűző nap, köd és pocsolyák, jégpáncél és átkozott hóviharok. Na és a buszmegállók! Minek az a sok buszmegálló? Csak vár ott az a rengeteg ember, kiteszik az átkozott kezüket.
Érdekesen kezdődik? Tedd a kosaradba!
,,Álljon meg itt, buszvezető! Hadd szálljunk fel a kényelmes buszra!”
Utasok! Azokat meg ki találta föl? Öregasszonyok a botjukkal, büdös öregemberek a remegő kezükkel meg a csorgó nyálukkal, bolond nők a visító kisgyerekeikkel és a mindenhova hányó, karon ülő kisbabáikkal. Kerekesszékek, bevásárlószatyrok, babakocsik, csomagok. Fiúk a barátnőikkel, lányok a barátaikkal, akik szerelmesen bámulnak egymásra, turbékolnak, fogják egymás átkozott kezét. Na és a gyerekek! A gyerekek! Róluk Bertöt ne is kérdezd! Őket meg ki a fene találta ki? Szemtelen, taknyos kölykök.
„Tíz pennym van, hadd szálljak föl, uram! A csatornába gurult a pénzem, uram! Csak nyolcéves vagyok! Vigyázzon! A hátsó kereke utoléri az elsőt! Állítsa meg a buszt, pisilnem kell! Állítsa meg a buszt…” Gyerekek! Minek az a sok gyerek? Na, a fenébe, megint itt van a St. Mungónál. És már jönnek is a kis csirkefogók. – Egyszerre egy! Szép sorban! Üljetek le! Hagyjátok abba a nevetgélést! Ne visítsatok! Ne randalírozzatok! – Ezek a gyerekek! Be kéne zárni őket, és el kéne hajítani a kulcsot a fenébe! Gyerekek…! – Csönd legyen! Üljetek le! Üljetek le! Legalább mindjárt vége. Bertnek fogy az ideje. Csak rá kell nézni: alig maradt haja. Nemsokára nyugdíjba megy. Végre szabad lesz! Az öreg Bert nem vezet többet. Nem lesz több buszmegálló. Nem lesz több utas! Nem lesz több gyerek! Nem lesz több francos, szemtelen gyerek!
De várjunk csak… Ez meg mi? Mi történik? Valami birizgálja Bert mellkasát! Tiszta remegős, tiszta zizegős, tiszta izgő-mozgós lett az öreg! Egyre jobban szorítja a zakója. Alig kap levegőt. Szédül. Dübörög a szíve, bumm-bumm-bumm! Bumm-bumm-bumm! Biztos szívrohama van! A fenébe, Bertnek szívrohama van! Beletapos a fékbe. A busz kanyarogva áll meg, közel s távol sehol egy buszmegálló. – Mi a baj, Bert? – kiabálják az utasok. – Itt nincs is megálló! Nekünk haza kell mennünk! Nekünk be kell érnünk a munkahelyünkre! A busz kereke nem forog körbe, nem forog körbe, nem forog körbe… Hívjanak mentőt!, kiabálna legszívesebben 
Bert. De nem tud megszólalni. A zizegés egyre gyorsabb, a szíve egyre hangosabban dübörög, a zakója egyre szűkebb. Ennyi volt! – gondolja. Leállítja a motort. Az utasok kiabálnak, de ő egy szót sem hall. Minden elnémul: gyönyörű, csodálatos csönd van. Szóval így ér véget! – gondolja Bert. – Viszlát, szép világ! De… várjunk csak egy percet! Igen, ott a remegés és zizegés a mellkasában. Igen, ott az izgés-mozgás a fejében. De egy cseppnyi fájdalom sincs sehol. Ez nem szívroham! Nem lehet az. Micsoda megkönnyebbülés! Pff! De akkor mi ez?
Tudj meg mindent az Abszolút Könyvekről itt!
Ó! Van valami a mellényzsebében. Van ott valami a tollak és a menetrendek között. Valami, ami mozog. Benyúl a zsebébe, matat egy kicsit. A mindenit neki! Mi ez a kicsi dolog, ami ugrabugrál és izeg-mozog a zsebében? Előhúzza. Fölemeli. Ez él! Ott áll a tenyerén. Szárnya van. Fehér ruhaféle van rajta. Az nem lehet, hogy… Vagy mégis? – Az meg mi?
Felbukkan egy sárga pulcsis, sárga farmeros kislány. A vezetőfülke mellett áll, pedig pont a feje fölött lóg egy tábla, amire rá van írva: TILOS A BUSZVEZETŐVEL BESZÉLGETNI VAGY MÁS MÓDON A FIGYELMÉT ELTERELNI.
– Mi az? – kérdezi. Bert összevonja a szemöldökét.
– Semmi – mondja.
– Az ott nem semmi. Az ott egy… – Ülj le! – szól rá Bert. A valamit bámulja a kezében. Az meg visszabámul rá. Ez tényleg az! A fenébe, ez egy angyal! Visszateszi a zakója zsebébe.
– Mi történik, sofőr? – kiált valaki hátulról.
– Egy kis gond volt a motorral! – kiált vissza Bert. – Csak semmi pánik! Beindítja a motort.
– Hogy hívják? – kérdezi a kislány.
– Kit?
– Hát őt. Bert zsebére mutat. Az angyal mocorog odabent.
– A kisfia? – kérdezi a kislány.
– Nekem nincs kisfiam – csattan föl Bert.
– De van! Ott bent! A zsebében!
– Ülj le, vagy leszállítalak a buszomról! A lány leül, de továbbra is Bertöt bámulja. Bert érzi, hogy az angyal a szívénél zizeg. Az első piros lámpánál bekukucskál a zsebébe, és látja, hogy egy csillogó szempár pislog vissza rá.
– Hazaviszlek Bettynek – súgja Bert. – Ő majd megmondja, mit csináljunk.
– Haladjunk már, sofőr! – kiabál valaki. Zöldre vált a lámpa. Bert vezeti a buszt. Végigmegy az utcákon, a depóba tart. Az utasok föl-le szállnak. Bert elveszi a jegy árát, visszaadja az aprót. Nem panaszkodik. Udvariasan köszön.
– Mi van ma ezzel? – súgja egy lány a barátnőjének.
– Öregszik – válaszolja a másik. Megkocogtatja a halántékát, és kacsint.
– Kezd megbolondulni. Mind a ketten kuncognak.
– Szegény, öreg Bert – mondják.
– Én itt szállok le – mondja a sárga ruhás lány.
– Akkor szervusz – mondja Bert.
– Tessék, egy gumicukor – mondja a lány.
– Egy mi?
– A kisfiának. Bert csak bámul rá. A kislány nevet. Apró kéz nyúl ki a zsebből. A lány beleteszi az édességet. A kéz és az édesség eltűnik. A lány megint nevet.
– Nagyon aranyos! – mondja.
– Na tűnés! – morog Bert. A lány leszáll. Integet.
– Viszlát! – kiált.
– A nevem Nancy Miller. Bert továbbhajt a busszal. A zsebében most béke van. Bekukucskál, és látja, hogy az angyal a gumicukrot nyalogatja. Közben egy kis dalt dúdol. Bert azon kapja magát, hogy ő is dúdolni kezd. Végül már majdnem kiürül a busz. Majdnem az útja végére ér. Már csak egy fiatalember utazik vele, egy fekete ruhás, fekete bajszú, fekete napszemüveges fickó. Az ajtóba áll, várja a megállót. Bert lefékez. Az ajtó kinyílik.
– Végállomás – mondja Bert. A fickó nem mozdul.
– Utolsó megálló, hallja? – ismétli Bert.
– Mi van ott magánál? – kérdezi a férfi. Bert zsebére mutat.
– Semmi – mondja Bert. – Leszállás! A fickó leszáll, de még akkor is Bertöt nézi, amikor az ajtó becsukódik, és a busz elindul.
– Utasok…! – csóválja a fejét Bert. Továbbhajt. A férfi telefont húz elő a zsebéből. Beüt egy számot.
– Én vagyok az, főnök – mondja.
– Most láttam valamit, ami szerintem igencsak érdekes lehet nekünk…
Megtetszett a történet? Tedd a kosaradba!
Ide kattintva többet is megtudhatsz róla!
