"Az ember folyton agyal"
A Hol is kezdjem Balássy Fanni első regénye. Olyan természetességgel, szeretettel és humorral szól a tinédzserkor örömeiről, nehézségeiről és a gimis mindennapokról, hogy igazi felüdülés kézbe venni. A szerzővel beszélgetni is hasonló élmény volt, olvassátok el ti is interjúnkat!
Mesélj egy kicsit magadról, mikor kezdtél írni?
Írni úgy kezdtem, ahogy a legtöbb kiskamasz vagy tinédzser, hatalmas művészi ambíciókkal, na meg persze azzal a vággyal, hogy akkor most jól kifejezem azt, aki vagyok. Írtam rímes, népies rigmusú verseket, amiktől Petőfit a centrifugális erő hajthatta a sírjában, szentimentális novellaciklust a szívbaj kikúrálására, és mint nagyon sokan, én is belefogtam egy regénybe.
Hetedikes voltam, amikor elkezdtem, mindennap úgy mentem haza az iskolából, hogy munka van, szigorúan a házi feladat után (édesanyám szemmel tartott) leültem a Word elé, és gyártottam a mondatokat, egy noteszben pedig a karakterek tulajdonságait meg a helyszín alaprajzát dolgoztam ki.
Hihetetlen műgond jellemezte ezeket az írói szeánszokat. Lényeg, ami a lényeg: rémesen túlírt szöveg lett a végeredmény, de legalább anyukám nagyon jókat szórakozott rajta. Ő amúgy rendkívül hálás közönség, a Hol is kezdjem részleteit is neki szerettem először felolvasni, mert remekül vett minden poént.
Több írásod is megjelent már, de a Hol is kezdjem az első regényed. Mesélsz róla kicsit, hogyan született? Régóta a fejedben volt az ötlet?
Nagyjából egy évvel ezelőtt történt, azután, hogy a Pagony 18. születésnapját ünneplő irodalmi pályázaton – számomra feldolgozhatatlan módon – az én novellám lett az első. Természetesen, ahogy lenni szokott, anyukám felsikított a telefonban, apukám – mint minden kapcsán – közölte, hogy ő előre tudta (ordas kamu), a múzsám/alkotótársam, Laci pedig egy győzelmi fröccs fölött laudált.
Kicsit örültünk, aztán ment az élet tovább. Legalábbis amíg két héttel az eredményhirdetés után egy e-mail nem érkezett, amiben Grancsa Gergely – a regény későbbi szerkesztője, akinek ezúton is nagyon szépen köszönöm a munkáját – behívott a kiadóba egy elbeszélgetésre, amin Kovács Eszterrel, a kiadó főszerkesztőjével nekem szegezték az egyik legszebb kérdést, amiről bölcsészlány álmodhat: lenne-e kedvem írni egy könyvet?
És mi történt ezután?
Váratlanul új fejezet nyílt az életemben, a semmiből lett egy feladat, egy munka, ami napról napra gondolkodnivalót, motivációt adott, meg persze sok-sok bizonytalankodást is, menni fog-e ez egyáltalán? Főként rövidprózát, vagy rövidebb prózát szoktam írni, úgyhogy kételkedtem, képes leszek-e nagy szerkezetben gondolkodni. Dragomán György is megmondta, az ember ne regénnyel kezdje, írjon sok-sok novellát, tanulja ki a szakma finomságait, amennyire lehet, aztán később, saját felelősségre bővebb lére eresztheti a mondandóját.
Azt, hogy nem volt semmiféle koncepcióm, semmi sem példázhatná szebben, mint hogy az első, elkészült részlet a Január-fejezet eleje lett. Durr, bele a közepébe. Arról, hogy mi lesz a folytatás, vagy éppen mi volt az előzmény, halvány lila gőzöm sem volt. És talán éppen ez a levegőben lógás lett a legnagyobb szépsége az írás folyamatának: a szöveg öntudatra ébredt, és nőve, dagadva saját magának jelölte ki a lehetséges újabb utakat. Írás közben a különböző egységekre önálló novellákként tekintettem, amelyek aztán később a vissza-visszatérő szereplők és motívumok által egymásba kapaszkodtak, és végül ez az összefogódzás regényszerűvé formálta őket.
Mesélj egy kicsit a regényről!
A sztori váza igen egyszerű, adott egy elsős gimnazista lány, aki alig várja, hogy kitörhessen az általános iskolai skatulyából, és egy új helyen, egy új osztályban végre megmutathassa, ki is ő valójában, és mint tudjuk, az első év számos első kalandot, élményt vagy épp csalódást rejt magában. Már csak az volt a kérdés, hogy a lány össze-vissza cikázó gondolatai hogyan kerülnek tolmácsolásra. Szerettem volna, hogy az olvasó azzal az otthonos érzéssel forgassa a könyvet, mintha egy közeli ismerőse, egy jó barátja anekdotázását hallgatná. A lány úgy mesél, ahogy mindannyian szoktunk, hol belelendül egy történetbe, hol elszakad tőle, csapong, visszatekint a múltba, párhuzamot von, asszociál. Az, hogy ez sikerült próbálkozás-e vagy sem, az olvasók és a kritikusok tisztje megítélni.
Mennyire tükrözi a regény a saját élményeidet? Az olvasó megtalálja a kamasz Balássy Fannit a könyvben?
Nyilván kiirthatatlanul ott vagyok én is ebben a lányban, én is vidéki vagyok, én is voltam egyszer középiskolás és fiatal, én is bicikliztem már neki fának vagy villanyoszlopnak, én sem vagyok odáig a születésnapokért, és én is nagyon szeretem a könyvben felbukkanó legtöbb irodalmi művet, sorozatot, filmet, zenekart. De nagyon fontos megjegyezni, hogy ez egy személyes hangvételű, ugyanakkor nem referenciális regény. Az én személyem igazából teljesen lényegtelen, a fontos az, hogy a főhős mit szeret, a főhős hogyan viszonyul mindezekhez a dolgokhoz.
Sok-sok popkulturális utalást rejtettél el a regényben. Ezek szándékos kapcsolódási pontok az olvasók számára?
A popkulturális utalások valahogy természetszerűleg jöttek, ahogy mondjuk egy beszélgetésben elhintünk egy-egy ilyen hivatkozást, poént. De talán az is szerepet játszott ezek felbukkanásában, hogy a sorozatok, sitcomok, amiken felnőttem, mind-mind rengeteget éltek ezzel az eszközzel, és ezt különösen szerettem bennük. Két roppant erős példát hoznék fel erre, a Gilmore Girls-t és a The Office U.S.-t. Akárhányszor pörgetem át ezeket a sorozatokat, mindig tudnak valami újat mondani, mindig újabb és újabb humorforrásokat fedezek fel bennük. A popkultúra mindenkié, mindannyian részesülünk belőle kisebb-nagyobb mértékben, és az erre tett utalások létrehoznak bennünk egy közös asszociációt, adnak egy közös fogódzót, teremtenek egy közösségi élményt.
Bár alapvetően a kamaszok a könyv célközönsége, mi itt a Pagonynál fiatal felnőttek, felnőttek is nagyon élveztük olvasni a regényedet. Mit gondolsz, mi lehet az, ami miatt több generációt is megszólít a könyved? Te magad kinek szántad, volt előtted egy fiktív olvasó, amikor írtál?
Leírhatatlanul örülök, hogy tetszett, és köszönöm. Bár nem volt előttem fiktív olvasó, de azt biztosan tudtam, hogy olyan könyvet szeretnék, amely nem feltétlenül korosztályspecifikus, hanem mindenkinek akad benne mondanivaló, mindenki találhat benne valami számára fontosat, érdekeset. Valamennyire a Pixar-filmek világa lebegett a lelki szemeim előtt, mert ezek az animációk életkortól függetlenül számos nézőt tudnak megszólítani, és remekül egyensúlyoznak komoly és komolytalan között. A Hol is kezdjem esetében is a felszínen adott egy burleszk-szerű karakter, akinek a csetlésein-botlásain el-elmosolyodhat az olvasó, de a mélyben azért számos megkerülhetetlen kérdés lapul, amiről muszáj komolyan néhány szót ejteni.
A Hol is kezdjem egy humoros hangvételű regény lett, miközben sok-sok fontos és néha nehezebb témát is érint. Tudatos volt a humorhasználat a részedről?
Számomra a humor elengedhetetlen adalék a túléléshez, csakúgy, mint az önirónia. Ha gimnazista az ember, hajlamos mindenben a tragédiát látni. Legfőképp talán a tükörben. A gimi amennyire szép és meghatározó négy éve lehet az életünknek, annyira le is tudja rontani az ember közérzetét az elkövetkezendő évtizedekre. Az utóbbit viszont nem szabad hagyni. Az önbizalomnövelő és életvezetési coach-ok lefeslett, üres dumáját idéző életbölcsességgel élve: ahhoz, hogy mások meglássák bennünk az értékeket, először saját magunknak kell felfedezni azokat. És mielőtt még Oravecz Nóra-i magasságokba emelkednék, biztatok mindenkit, hogy figyelje kellő iróniával az őt körülvevő világot, és próbálja a tragédia helyett a komédiát meglátni a kínos szituációkban. Vegyük például a pályakezdő írók helyzetét: egész életükben arról álmodtak, hogy legyen egy saját könyvük, erre mire kijön a nyomdából, reneszánszát éli a könyvégetés. Nem túl jók a kilátások.
Milyen terveid vannak a közeljövőre nézve?
Az ember folyton agyal. Mindig akad egy-két ötlet a tarsolyban, de nincsenek nagyra törő terveim. Most, hogy útjára engedtem a regényt, szeretnék visszatérni kicsit a novellákhoz. Írni, aztán menet közben látni, kitalálni, merre tovább.
Neked mik voltak a meghatározó olvasmányélményeid mostanában?
Gyulaiként legelőször biztosan Krasznahorkai Sátántangóját említeném, akárhányszor járok Póstelek környékén, vagy az eleki elágazásnál, a fejemben pörögnek a képek, mondatok a regényből, egyszerre elevenedik meg előttem egy maga módján gyönyörű, mégis részvéttelen, kietlen és magányos táj. A magyar kortárs próza termései közül Tóth Krisztina Pixelét, Vonalkódját, Szabó T. Anna Töréstesztjét, vagy Harag Anita első kötetét, az Évszakhoz képest hűvösebbet emelném ki, de nagyon szeretem Cserna-Szabó korai novelláit is, amelyeknek a humora, a csapongó, kiszámíthatatlanul kreatív fordulatai ragadtak meg leginkább. Olasz szakosként talán Calvino világát találom a legotthonosabbnak, de nagyon szerettem Elio Vittorini Szicíliai beszélgetését vagy Natalia Ginzburg Lessico famigliare című regényét is. És persze ne feledjük Orwellt, akit rendkívül fontos újra és újra elővennünk, tanulmányoznunk, hogy kiismerjük, feltérképezzük a regényeiből a diktatúra, a totalitarizmus valódi természetét.
Olvastál valamit a regény írása közben is?
A Hol is kezdjem írása közben, amikor magamra hagyott az ihlet, Laci Hrabal Táncórák idősebbeknek és haladóknak című könyvét nyomta a kezembe, hogy tessék, majd Bohumil átsegít a nehézségeken, és valóban, ez az egyetlen, parttalan mondatból gyúrt szövegmassza hatalmas lendületet adott. Illetve egy életre megtanultam belőle, hogy „egy valamirevaló könyv nem arra való, hogy az olvasó elaludjon mellette, hanem inkább arra, hogy kiugorjon tőle az ágyból, és úgy, ahogy van, alsógatyában rohanjon szétverni az író úr [nő – szerk.] pofáját[…]”. Remélem, a Hol is kezdjem is megér majd pár pofont.
Itt teheted kosárba a regényt!
