Hát sehol semmi újság?
Az Abszolút Könyvek sora ezúttal egy igazi gyerekirodalmi klasszikussal, a Minna, a macskakisasszonnyal bővül! Ez a 70' évek Hollandiájában játszódó történet máig aktuális és izgalmas a kiskamaszok számára. Olvass bele az első fejezetbe itt!
– Tibbe! Hol bujkál ez a fiú? Látta valaki? A főnök hívatja. Hol van? Tibbe!!
Tibbe persze hallotta, hogy keresik, de elbújt az íróasztala mögé. És miközben ott reszketett, arra gondolt, hogy semmi kedve bemenni a főnökhöz. Fél. Pontosan tudja, mi fog történni. Most aztán tényleg elbocsátják.
– Tibbe! Szóval itt vagy!
Na tessék. Megtalálták.
– Tibbe, a főnök sürgősen hívat.
Hiába, nincs mit tenni. Muszáj mennie. Lógó orral baktatott végig a folyosón, és megállt az ajtó előtt, amelyen ez állt: Főszerkesztő.
Tibbe kopogtatott, mire egy hang kiszólt, hogy „szabad!”.
Tedd kosárba!
A főnök épp telefonált. Odamutatott egy székre, és folytatta a beszélgetést.
Tibbe leült, és türelmesen várt.
A Killendoorni Harsona épületében voltak, Tibbe ugyanis ennél az újságnál dolgozott. Kis színeseket írt.
– Így ni! – mondta a főszerkesztő, miután végre letette a kagylót. – Figyelj, Tibbe! Komoly beszédem van veled.
Most aztán megkapom, gondolta Tibbe.
– Tibbe, ezek a kis cikkek, amiket írsz, nagyon kedvesek. Sőt, néha kimondottan aranyosak.
Tibbe elmosolyodott. Lehet, hogy nincs is olyan nagy baj.
– De...
Tibbe türelmesen várt. Hát persze, hogy itt az a de... különben nem kellene most itt ülnie.
– De... soha nincs bennük semmi újság. Pedig már annyiszor beszéltem veled. Minden cikked a macskákról szól.
Tibbe hallgatott. A főnöknek igaza volt. Nagyon szerette a macskákat, mindegyiket ismerte a környéken. Neki magának is volt egy cicája.
– De a tegnapi cikkemben egyáltalán nem a macskákról írtam! – tiltakozott –, hanem a tavaszról.
– Pontosan – mondta a főnök. – A tavaszról. Az üde zöld levélkékről. De hát mi ebben az újság?
– Izé... hát a levélkék újak – dadogta Tibbe.
A főnök felsóhajtott.
– Figyelj ide, Tibbe! – folytatta. – Én igazán kedvellek. Rendes gyerek vagy és jópofa kis történeteket írsz. De hát végtére is egy újságnál dolgozunk. És az újságnak azt kell megírnia, mi újság.
– De hát annyi más hír van az újságban! – tiltakozott Tibbe. – Háborúk meg ilyesmik. És gyilkosságok. Én meg arra gondoltam, az emberek szívesen olvasnának néha a macskákról meg a tavaszi lombokról is.
– Nem, Tibbe. Értsd meg! Nem akarom én, hogy te írj a gyilkosságokról meg a bankrablásokról. De még egy ilyen kisváros is, mint a mienk, teli van érdekes, apró hírekkel. Csak meg kell őket találni. Mondtam már néhányszor, az a te bajod, hogy túl szégyenlős vagy. Nem mersz odamenni az emberekhez, nem mersz kérdezősködni. Biztosan csak macskákkal barátkozol.
Tibbe megint csak hallgatott, mert a főnöknek ebben is igaza volt. Szégyenlős. És ha valaki újságnál dolgozik, hát akkor igazán nem lehet szégyenlős, mindenkihez oda kell hogy merjen menni. Még a miniszterhez is, akkor is, ha az éppen a fürdőkádban ül. És bátran megkérdezni: „Mondja, uram! Mit csinált tegnap este?”
Egy jó újságíró meg mer tenni ilyesmit. De Tibbe nem.
– Szóval – mondta a főszerkesztő – még egy legeslegutolsó esélyt adok neked. Ezentúl csak olyan cikket fogadok el tőled, amiben van valami újság. Holnap délre várom az elsőt! És aztán minden héten egypárat. És ha nem megy...
Tibbe megértette. Akkor elveszíti a jó kis állását.
– Viszlát, Tibbe!
– Viszlát, főnök!
Olvass el egy cikket a regényről!
A városban esett egy kicsit, és minden szürke volt. Tibbe az utcán baktatott, és igyekezett mindent megfigyelni. Hol van valami újság?
Autókat látott. Mozgó autókat, parkoló autókat. Gyalogosokat és itt-ott egy macskát. De a macskákról nem írhat többé. Végül hullafáradtan leült egy fa alatt álló, szárazon maradt padra a zöldségpiacon.
A padon már ült valaki. Tibbe megismerte. Smit tanító úr volt az a régi iskolájából.
– Nicsak! – mondta a tanító úr. – Örülök, hogy újra látlak. Úgy hallottam, hogy az újságnál dolgozol. Mindig gondoltam, hogy egyszer újságíró lesz belőled. Minden a legnagyobb rendben, ugye?
Tibbe nagyot nyelt.
– Hát... nem panaszkodhatom.
– Mindig olyan remek fogalmazásokat írtál az iskolában – folytatta a tanító –, gondoltam, hogy még sokra viszed. Igen, nagyon ügyesen írsz.
– Nem tetszik tudni valami újságot?
A tanító úr kicsit megsértődött.
– Hát ennyire fejedbe szállt volna a dicsőség? Azt mondom, hogy nagyon ügyesen írsz, és erre megkérdezed, hogy nem tudok-e valami újságot... hát ez nem valami kedves tőled!
– Jaj, egyáltalán nem úgy értettem! – pirult el Tibbe. Megpróbált tovább magyarázkodni, de hirtelen elhallgatott, mert vad kutyaugatást hallottak. Mindketten felnéztek. Egy nagy juhászkutya rohant őrült tempóban valami után. Azt nem látták, hogy mi volt az a valami, mert eltűnt a parkoló kocsik között, a kutya meg utána. Aztán hirtelen lombzizegést hallottak a magas szilfáról.
– Macska – mondta a tanító úr. – Felmászott a fára.
– De tényleg macska volt? – kérdezte Tibbe. – Ahhoz túl nagynak látszott. És mintha csapkodott volna a szárnyával. Inkább valami nagy madár lehetett, mondjuk egy gólya.
– A gólyák nem szoktak futni – vetette ellen a tanító úr.
– Igen, de akkor mivel verdesett? A macskáknak nincs szárnyuk.
Odamentek.
A kutya a fa alatt állt, és vadul ugatott felfelé.
Próbáltak belátni az ágak közé, de a macska tökéletesen elbújt. Mármint ha tényleg macska volt.
– Ide, Mars! – hívták a kutyát. – Mars, ide hozzám!
Megjelent egy úr kezében pórázzal, amit a kutya nyakörvére csatolt, és megpróbálta elvonszolni onnan az állatot.
– Grrr...! – mondta Mars, és mind a négy lábát megfeszítette, úgyhogy a gazdája valósággal húzta maga után az aszfalton.
Tibbe meg a tanító úr még bámészkodtak egy darabig, és egyszer csak megláttak valamit, egészen magasan a tavaszi lombok között.
Egy lábat. A lábon szép mintás harisnya és lakkcipő volt.
– Te jó ég, egy nő! – kiáltotta a tanító.
– Nahát, és ilyen magasan! – csodálkozott Tibbe. – Hogy tudott oda felmászni?!
Erre egy fej is megjelent. Aggódó arca volt, rémült szeme és rengeteg vörös haja.
– Elment?
– El. Nyugodtan jöjjön le – válaszolta Tibbe.
– Nem merek – siránkozott a lány odafönn. – Olyan magas ez a fa.
Tibbe körülnézett. A közelben ott állt egy kis furgon. Óvatosan felállt a kocsi tetejére, és felnyújtotta a kezét, amilyen magasra csak tudta. A lány kézzel-lábbal kapaszkodva, óvatosan kimászott az ág végére, onnan meg egy alacsonyabb ágra, és megragadta Tibbe kezét.
Hirtelen nagyon ügyes lett. Egyetlen ugrással a kocsi tetején termett, és a következő pillanatban már a járdán állt.
– Elvesztettem a kiskofferemet – mondta. – Nem látták valahol?
A tanító úr felemelte – ott hevert a lefolyóban.
– Parancsoljon – mondta –, sajnos a kosztümje bepiszkolódott egy kicsit.
A lány letörölgette a port meg a zöld foltokat a szoknyájáról.
– Olyan nagy kutya volt... Igazán nem tehetek róla, de ha kutyát látok, muszáj felmásznom a fára. Nagyon köszönöm.
Tibbe vissza akarta tartani, hogy kérdezősködjék, mivel újra eszébe jutott a másnapi cikk. Ez igazán érdekes újság lenne.
De kicsit sokáig habozott. A lány már el is indult a kiskofferével együtt.
– Milyen különös lány – mondta a tanító –, macskára emlékeztetett.
– Igen – helyeselt Tibbe –, nagyon hasonlít egy macskára.
