Hogy kerül a mosdóba egy azúrkék patkány?
Vészits Andrea frissen megjelent regénye egyszerre mesél a kiskamaszkor magányosságáról, néha feloldhatatlannak tűnő családi konfliktusokról, mindezt ellenállhatatlan humorral – az Ábris és az azúrkék patkány tökéletesen beleillik az Abszolút könyvek sokszínű univerzumába.
Olvasd el, hogy kezdődik a történet!
A billegő szék kísértetfehér volt. A kórház folyosója penészzöld. Ábris a széken halálsápadt. A szúrós, sárga szagot, amit annyira utált, nem érezte, mert be volt dugulva az orra. Ellenben a szeméből meg dőlt a könny. A piros szeméhez pompásan ment a piros foltos bőre. Vannak csíkos tigrisek, kockás siklók meg pöttyös Ábris.
Apa fakó arccal, aggódva nézte hol őt, hol a lassan múló időt a telefonján. Két ólomszürke órája vártak. Sokan voltak. Ábris fulladozva köhögött. Remélte, hogy most nem kap olyan csúnya asztmarohamot, mint legutóbb. Ennek érdekében, amikor apa nem nézett oda, gyorsan felfirkantotta a falra a piros foltos Ábrist. A kapkodás ellenére is elég élethű lett. A padlizsánlila köhögést is sikerült lerajzolnia. Tiszta szerencse, hogy indulás előtt gyorsan bedugott pár filctollat a zsebébe. Ha tehette, nem indult el otthonról filc nélkül. De nem mindig tehette, mert ha anya vagy apa észrevette, akkor otthon kellett hagyni. Még jó, hogy reggel siettek.
Amikor apa idegesen elsétált a folyosó végéig, Ábris gyorsan odarajzolta a piros foltos önarcképe mellé a borsózöld hátizsákját. Nem volt könnyű, mert kissé nedves volt a fal és foltokban mállott.
Amint megérkeztek az ügyeletre, Ábris szépen felakasztotta a hátizsákját az üres, piszkosfehér fogasra, aztán a legtávolabbi szabad székhez sétált a folyosón és leült. Elég messze volt a hátizsáktól. De apa magához vette, és odaállt vele szorosan mellé.
– Szeretett a hátizsákom ott a fogason – mondta Ábris.
– Jobb szeret velünk lenni – mosolygott apa.
Nem volt értelme vitatkozni. Egyszer már elhagytak egy vadiúj, tengerészkék hátizsákot az ügyeleten. Meg két mesekönyvet. Egy bordó octopust. Apa telefonját. Egy narancssárga kulacsot. A bizonyítványát. Az meglett.
Anya vajszínű cipősarka kopogott a folyosó fekete-szürke kockás kövén. Minden cipője kopogott, pedig sose hordott magas sarkút. Egyszerűen csak kopogva közlekedett. Odaverte a lábát.
Ábris odaszaladt hozzá és megölelte. Ma még nem is találkoztak. Még aludt, amikor anya elment. Már nagyon hiányzott.
– Mi történt? – kérdezte anya, miután összepuszilta. – Kutya, macska, madár, nyúl, hörcsög, egér, szamár, birka, ló, ökör, róka, nyest?
Anya idegességében felsorolt egy egész állatkertet. Mindenkit, akinek szőre vagy tolla van, tekintet nélkül arra, esélyes-e ilyen állattal találkozni szombat délelőtt Szeged belvárosában. Egy állatot azonban kifelejtett.
Ábris az igazsághoz híven csak a fejét rázta.
Akkor anya kérdőn apához fordult, aki halkan azt felelte, hogy reggel beszaladtak az intézetbe. Meg kellett etetni az egereket, mert az asszisztense beteg lett. De persze Ábrist nem vitte be a laborba. Kint hagyta a folyosón. Az egész nem tartott tovább tíz percnél.
Ábris persze be se ment volna a laborba, ahol a kísérleti állatok voltak. Soha nem közelített szőrös vagy tollas állathoz. Volt mindenféle allergiája, de a legsúlyosabb a szőrallergiája volt.
Már most imádod? Megértjük! Szerezd meg ide kattintva!
Még sose járt apa munkahelyén a sokemeletes, hússzínű házban. Apa biológus és kutató. Gyógyszerkísérleteket folytat. Egereken. Azért csinálja, hogy gyógyítani lehessen a betegségeket és meg tudja menteni az emberek életét. Ábris úgy gondolta, hogy apa valóságos hős és nagyon büszke volt rá.
Bölecz Lilla illusztrációjaAmíg az intézet kanyargós folyosóján várakozott, a fűtőtest mellé odarajzolta apát kezében egy szép nagy, vérvörös injekciós tűvel. Nem feltűnő helyre, mert általában nem szerették, hogy összefirkálja a falat. Pedig már az ősember is rajzolt a sziklákra a barlangjában és a templomokat is kifestették és úgy hívták, hogy freskó. A falrajzoknak valahogy varázsereje van. Sajnos ezt még anya és apa se értette meg. És még kevésbé a tanító nénik és az igazgató bácsi. Tele volt az ellenőrzője intővel. Apa évente többször is kifestette az osztályt meg a folyosót. Anya gyakran járt be a fogadóórákra. Mert ha Ábris egy hónapig, esetleg kettőig meg is állta, hogy nem rajzolt az iskolában a falra, utóbb mindig elbukott.
Pedig nagyon igyekezett. De aztán egyszer csak muszáj volt. És mert ő nem vihetett filcet az iskolába, kölcsönvette a padszomszédjáét. És amikor aztán intőt kapott, csak még inkább rajzolt. Az igazgatói iroda falára is, amíg arra várt, hogy leszidják a falra firkálásért. Akkor az igazgató bácsit majdnem megütötte a guta. De aztán beletörődtek. Ábris kitűnő tanuló volt, és a falfirkálási szenvedélyétől eltekintve nagyon jó gyerek. Más panasz soha nem volt rá. Anya és apa mindent meg is engedtek neki. Egyszer hallotta, amint apa azt mondja anyának, hogy úgy látszik, Ábris genetikusan képtelen a rosszaságra, s hogy ezt vajon kitől örökölte. Ezek szerint abban az úgynevezett emberi DNS-ben van egy jóságért felelős, ritka gén, ami neki megvan. Ábris is nagyon szerette volna tudni, ezt kitől örökölte.
Apa elég hosszan elmaradt. Az intézet banánzöld folyosója meg nem kínált sok látnivalót. Ábrisnak pisilnie kellett és bement a rosszul megvilágított mosdóba. Miután kezet mosott, rajzolt egy szép sárgát pisilő kisfiút a kagylószínű piszoár mellé. Ahogy kifele tartott, a repedt tükörben megcsillant valami csoda szép kék. Egész pontosan azúrkék. Valaki más is dekorálja itt a vécét, futott át Ábris agyán. Ezt már megnézi magának. Megfordult és közelebb ment. De az azúrkék nem freskó volt, hanem élt. Hegyes, azúrkék orra volt, ami sebesen mozgott. Kerek füle. Hosszú farka. Még a remegő bajsza is kék volt. A sarokban lapult. Ábris leguggolt hozzá. Még soha életében nem volt kettesben egy állattal. Ráadásul ilyen közel. De talán a színe miatt is gyönyörűnek találta. Belenéztek egymás szemébe és valahogy összekapcsolódott a tekintetük. A fényes- fekete gombszemekből sütött a rémület. Ábris a gyomrában is érezte a kis állat bénító rettegését. Hirtelen nem tudta eldönteni, vajon az ő tekintetéből mi sugárzik, de akármi is volt, nem számított, mert a szemét elöntötte a könny. Azúrkékszőr-allergia.
– Ne aggódj – suttogta –, én is baromira félek tőled! Nem szeretnék most allergiás rohamot kapni. Apával múzeumba megyünk, ha végzett. Bocs, nem akartalak zavarni.
Érdekel a folytatás? Tedd kosárba máris!
