A kuflik és a magányos fa
Hiába töritek a fejeteket, következő kufli-mese nem szerepel egyik kötetben sem, hiszen egy különleges alkalomból íródott. Szeptember közepén adták át az V. kerületi Hild téren a hiper-szuper kufli játszóteret, ahol minden, de minden csak kuflis. Dániel András a megnyitón olvasta fel a külön erre az alkalomra írt meséjét, melyet egyébként ti is meghallgathattok a játszótéren a kihelyezett QR-kód beolvasásával, ráadásul Scherer Péter, a „Kuflik magyar hangjaként” is ismert kiváló színművész előadásában. De addig is olvassátok el Dániel András - aki annak idején a Hild téri Általános Iskola diákjaként maga is sokat játszott a téren - meséjét ITT, aztán irány a Hild tér!
Dániel András felolvassa meséjétEgy szép nyári reggelen Zödön épp teli hassal heverészett a kuflikupacon, amikor szokatlan zajokra lett figyelmes. Nyikk-nyekk, riccs-reccs, hej-haj, fihh-fuhh, hemm-hömm – hallotta.
– Ágak recsegnek a csalitosban? Szél sóhajtozik a bokrok között? – fülelt Zödön. – Alighanem vihar készülődik! Lehet, hogy figyelmeztetni kellene a többieket…
Zödön rövid töprengés után jó hangosan elbődült:
– Jön a vihaaar!
A többi kuflinak nem is kellett több, egy szempillantás múlva mind odafent lökdösődtek a kupac tetején.
– De hiszen kék az ég, és nyoma sincs viharfelhőknek! – ráncolta a homlokát Titusz.
– Furcsa hangokat hallottam a rétről – vonogatta a vállát Zödön.
– Mégis miféléket? – kérdezte Pofánka.
– Nyikket-nyekket és riccset-reccset – dörmögte Zödön. – Aztán hejet-hajat meg fihhet-fuhhot…
– Fihhet-fuhhot?! – csodálkozott Valér.
– Igen, sőt még némi hemmet-hömmöt is! – bólogatott Zödön. – Mint amikor a szél sóhajtozik az ágak között.
– Én nem hallok semmi effélét – ingatta a fejét Bélabá.
Alighogy kimondta, a rét felől ismét felhangzottak a furcsa zajok.
– Nem lehet, hogy valami egyéb ez, nem a vihar? – hallgatózott Fityirc.
– Szerintem nézzünk körül, mi lehet az! – javasolta Hilda.
Ez elég jó ötletnek tűnt, úgyhogy a kuflik sietve leszökdécseltek a kupacról.
Ahogy fülüket hegyezve fel-alá ugrándoztak a virágokkal pettyezett fűben, egyre közelebbről hallották a nyikorgást és a sóhajtozást.
Egyszer csak Fityirc megtorpant:
– Én már tudom, honnan jönnek ezek a titokzatos zajok!
És egy magányosan álldogáló öreg fára mutatott.
– Az ott nem egy fa? – kérdezte tétován Zödön.
– Akármi is legyen, határozottan fa alakja van – hunyorgott Titusz
– Lehet olyasminek is fa alakja, ami igazából nem is fa? – érdeklődött Valér.
– Előfordul – bólogatott Bélabá. – Például egyszer én is megpróbáltam úgy tenni, mintha fa lennék.
– Arra még jól emlékszünk – mondta Hilda. – De ez itt igazi fának tűnik!
– Az is! – bólintott Fityirc. – Még a nevét is tudom: ő Kőrisleveli Juhar Gyula.
– Te személyesen ismered őt? – lepődött meg Pofánka.
– Olykor szóba elegyedünk, amikor erre járok – magyarázta Fityirc. – Beszélgetünk erről-arról. Tudod, az időjárásról meg effélékről…
– Menjünk oda hozzá! – javasolta Titusz.
Közelebbről már mindannyian hallották, hogy valóban a magányos fa nyikorog és sóhajtozik. És közben szomorkásan lóbálja kócos lombkoronáját, gondterhelten recsegteti az ágait, sőt olykor még egy-egy levelet is a fűbe hullajt, mintha csak ősz volna.
– Mi a baj, kedves Gyula? – tudakolta Fityirc, amikor odaértek hozzá. – A kupacunkig elhallatszik, akkorákat sóhajtozol!
– Mintha kissé letört volnál – tette hozzá Titusz, felemelve a földről egy jókora faágat.
– Sajnos így van – bólintott a fa. – Mi tagadás, egy ideje elég lelombozott vagyok, hiába van nyár… Kedvetlennek és valahogy fásultnak érzem magam.
– A fáknál az utóbbi nem ritka – jegyezte meg együttérzően Hilda.
– Magam sem tudom, miért búslakodom ennyire – recsegte Kőrisleveli Juhar Gyula. – Már új leveleket hozni sincsen kedvem…
– Próbáltál vicces dolgokra gondolni? – kérdezte Valér.
– Néhány faviccen kívül mindig csak szomorú gondolatok jutnak az eszembe – nyikorogta a fa.
A kuflik tanácstalanul álldogáltak a fűben.
– Megpróbálunk segíteni – szólalt meg végül Fityirc. – Hazaugrálunk, és kitaláljuk, mit is tehetnénk!
– Nagyon kedves tőletek! – libbentette meg köszönetképpen az ágait Kőrisleveli Juhar Gyula.
– Fel a fejjel! – lapogatta meg a fa törzsét Valér, azzal a kuflik sarkon fordultak, és visszasiettek a kupacukra.
– Nem tudtam, hogy a mi fatuskónkon kívül is élnek itt beszélő fák – jegyezte meg útközben Hilda.
– Akadnak, bár olyan egy sincs, aki annyit tudna locsogni, mint ő – mosolygott Fityirc.
– Hogyan lehet vajon jobb kedvre deríteni egy szomorkodó fát? – töprengett hangosan Pofánka, amikor ismét odafent ültek, a kupac tetején.
– Mi lenne, ha vinnék neki szárított vadsóskát? – szólalt meg Zödön.
– Remek ötlet! Kár, hogy a fák nem esznek ilyesmit – ingatta a fejét Bélabá.
– Az talán felvidítaná, ha kötnék neki egy szép színes sapkát – mondta Hilda.
– Szerintem a fák nem hordanak sapkát – legyintett Titusz. – Ahogy sálat és kesztyűt sem.
– És ha bukfenceznék neki? – kérdezte Valér.
– Az biztos tetszene Gyulának! – bólogatott Pofánka. – De félek, tartósan nem űzné el a rosszkedvét.
– Esetleg megtaníthatnám pingpongozni – mondta Bélabá.
– Még soha senki nem hallott pingpongozó fákról – pillantott rá Hilda. – Nem csoda, hiszen ahhoz ugrálni kell, a fák pedig nem tudnak ugrálni a gyökereiktől.
– Na, és ha tornászna? – kérdezte Titusz. – Nekem pompás kedvem szokott kerekedni a fekvőtámaszozástól!
– A fák nemcsak pingpongozni, de fekvőtámaszozni sem igen szoktak – mondta szomorúan Hilda.
– Nem csoda, hogy ilyen kedélybetegek – dünnyögte Titusz.
– És mi volna, ha kölcsönadnám neki a féltve őrzött zsírkrétakészletemet? – tapsikolt Pofánka.
– Ez nagyon szép tőled, de tudtommal a fáknak nincsen kezük, amivel rajzolni tudnának. Ők egészen másféle dolgokhoz értenek… – mondta Bélabá.
Tanácstalan csend borult a kuflikupacra. Csak a madarak csiripolása, a bogarak zümmögése, no meg Kőrisleveli Juhar Gyula szomorú nyikorgása és sóhajtozása hallatszott a távolból.
– Megvan! – kiáltott fel hirtelen Fityirc, aki eddig egy könyvet lapozgatott elgondolkodva. – Szerintem Kőrisleveli Juhar Gyula egész egyszerűen azért szomorú, mert magányos.
– Úgy érted, egyedül érzi magát? – kérdezte Pofánka.
– Így is mondatjuk – biccentett Fityirc.
– Ebben lehet valami! – bólogatott Bélabá. – Szegény olyan társtalanul álldogál odalent a réten…
– Akár egy remete – sóhajtotta Hilda.
– Barátok kellenek neki! – pattant fel a fűből Valér.
– Na jó, de kikkel barátkozik egy fa? – tárta szét a kezét Titusz.
– Szerintem a fák egymás társaságában érzik a legjobban magukat – vélte Fityirc. – Szóval fabarátok kellenének neki!
– Zseniális ötlet! – bődült el Zödön.
– Igen ám, de honnan lehet keríteni efféle társakat egy fának? – hümmögött Bélabá.
– Talán ültessünk el köré magokat a földbe, amikből előbb-utóbb új fák nőnek – ötletelt Hilda.
– Ez jó gondolat – bólogatott Titusz. – Csak az a baj, hogy nagyon sok ideig tart, amíg egy magból rendes fa lesz. Kőrisleveli Juhar Gyula addig belekorhad a szomorúságba!
A kuflik gondterhelten néztek egymásra.
– Krühüm-krühüm – köszörülte meg ekkor a torkát a közelben heverő beszélő fatuskó, aki eddig némán figyelte a társalgást.
– Azt mondtad, krühüm-krühüm? – fordult felé meglepve Valér.
– Jól hallottad, barátom! – bólintott a fatuskó. – Ezzel gondoltam jelezni, hogy támadt egy zseniális ötletem. Nem tudom, hallottatok-e már az úgynevezett fantasztikus favarázslatról. Ezzel, ahogy neve is mutatja, egy szempillantás alatt lehet fákat varázsolni! Ha gondoljátok, megpróbálhatom.
– Szó se lehet róla! – tiltakozott Titusz. – Más se hiányzik, mint hogy varázsolni kezdjél! Már volt szerencsénk hozzá néhányszor…
– Ha nem, nem – vonta meg az ágait a beszélő fatuskó. – Bár nem volna rossz, ha csiribú-csiribá, barátai teremnének annak a szegény Gyulának!
– Szerintem tehetnénk egy próbát – szólalt meg Hilda.
– Úgy van! Adjunk egy esélyt neki! – csatlakozott Pofánka is. – Nem hagyhatjuk, hogy szegény Gyula örökké ilyen szomorú maradjon!
– Egye fene! – sóhajtotta Titusz, és a beszélő fatuskóra sandított – De ha minket varázsolsz fává, akkor menten forgáccsá aprítalak…
– Egyet se félj! – recsegte a fatuskó, azzal halkan dünnyögni kezdett egy varázsigét.
– Hát, nem is tudom… – pillantott körbe Valér, amikor a fatuskó elhallgatott.
A réten mindenfelé különös alakú padok álltak szerteszét a fűben, mintha csak a földből nőttek volna ki hirtelen.
– Úgy tűnik, kissé fapadosra sikerült ez a varázslat – jegyezte meg Bélabá.
– Nem is értem, hogy történhetett – hebegte zavartan a beszélő fatuskó. – Azt mondom, ezt tekintsük afféle próbának! Amúgy meg igazán nem jön rosszul, hogy ezentúl lesz hol kényelmesen üldögélnetek – tette hozzá, azzal gyorsan újra mormogni kezdett.
Szerencsére a varázslat másodszorra már egészen remekül sikerült! A kuflik álmélkodva nézték, amint egy csomó fa terem hirtelen a semmiből Kőrisleveli Juhar Gyula köré. Ráadásul nagyon szemrevaló fák voltak egytől egyig!
– A mindenit! – bámult Titusz a beszélő fatuskóra. – Sokat fejlődtél az utóbbi időben…
Mikor a kuflik kellőképpen kihüledezték magukat, újfent leszökdécseltek a kupacukról, hogy közelebbről is megnézzék a váratlanul varázsolt ligetet. Ekkor Kőrisleveli Juhar Gyula már javában diskurált újdonsült szomszédaival.
– Ezek a fák biztos igaziak? – kérdezte gyanakodva Pofánka.
Valér közelebb merészkedett az egyikhez, és megtapogatta a kérgét.
– Valódinak tűnik! – mondta.
– Az is vagyok! – mondta a fa, és nyikorogva elmosolyodott.
A kuflik izgatottan ugrándoztak fel-alá, és próbálták megszámolni, hány fát is varázsolt a beszélő fatuskó az elhagyatott rétre. De ezzel egy idő után felhagytak, mivel egyikük sem volt túl jó számtanból…
– Meg kellene mutatni ezt a többi rétlakónak is – vélte Pofánka.
– Biztos tetszene nekik! – bólogatott Fityirc.
– Mi sem egyszerűbb! – vonta meg a vállát Titusz. Odaszökkent egy közelben hajladozó hangtölcsérvirághoz, és valamit beledünnyögött.
– Ez meg mi volt? – csodálkozott Hilda.
– Üzentem a varázsgombáknak, azok szólnak a lábascsigának, aki elszalad a drótlábú hahárchoz, ő pedig körbekiabálja a réten, hogy mi történt – mondta Titusz. – Ennyi az egész.
– Vagy úgy! – biccentett Bélabá. – Nem tudtam, hogy ez ilyen egyszerű.
Még kettőt sem vinnyogott a vattaveréb, máris egy csomó rétlakó sereglett oda a hírre. Volt, aki repülve, volt, aki nyargalva, egyesek kúszva, mások araszolva – de bármilyen módon is érkeztek, mindegyiküknek nagyon tetszett az újdonsült liget!
– Rendezhetnénk egy bulit – jegyezte meg halkan Zödön, ahogy végigpillantott a kíváncsiskodókon.
Mondjuk annyira azért nem halkan, hogy ne hallja meg azonnal mindenki.
– Príma gondolat! – helyeselt lelkesen egy varázsgomba.
A rétlakóknak kétszer sem kellett mondani. Egy szempillantás alatt akkora mulatság kerekedett, hogy kevés olyat látott az elhagyatott rét! Rögtön előkerült mindenféle hangszer, aztán zengett a zene, tombolt a tánc, visszhangzott a vihogás, dübörgött a dínomdánom a frissen varázsolt ligetben. Kőrisleveli Juhar Gyula boldogan és meghatottan hajladozott, mintha csak ő is csatlakozni akarna a táncolókhoz.
– Mi volt ez? Valami varázslat? – kérdezte boldogan recsegve a kufliktól, amikor azok éppen eltáncoltak a közelében.
– Az bizony! – rikkantotta oda neki Valér.
– Igazából Fityircnek köszönheted! – kiáltotta Titusz. – Na meg a beszélő fatuskónak, bár megjegyzem, hogy a magam részéről…
De ezt már nem tudta befejezni, mert a többi kuflival együtt őt is magukkal ráncigálták a vidáman viháncoló és táncoló rétlakók…
(A megnyitón készült képet köszönjük az V. kerületi önkormányzatnak)
