Elalvás a legjobb magyar szerzők meséivel
Az esti mesélés talán a nap egyik legfontosabb része a gyerekek és a szülők számára. Nincs is jobb, mint összebújva mesélni és álmodozni. A 3-5-8 perces mesék legújabb része nagyszerű magyar szerzők jóéjtmeséit gyűjti egybe. Ezzel a kötettel elérheted, hogy még azok a gyerekek is várják az altatást, akiket egyébként úgy kell ágyba könyörögni. Nem hiszed? Olvass bele!
Mészöly Ágnes: Mese a délutáni nem-alvásról
Levendula majdnem mindent szeretett az óvodában. Reggelente örömmel készülődött az induláshoz, az öltözőben pillanatok alatt kicserélte a cipőjét, és már szaladt is rajzolni.Tízórainál kétszer repetázott a citromos teából, játékidőben hatalmas homokvárakat épített vagy lelkesen harcolt a dínók csapatában a retymegek ellen (bár azt senki nem tudta, mifélék a retymegek, de ez sem volt baj, hiszen így jobban lehetett félni tőlük), ebédkor pedig ő volt a legszorgalmasabb napos. Alvás előtt csillogó szemmel hallgatta, ahogy Bella néni felolvassa a nagy, vastag mesekönyvből a következő történetet, alvásidőben pedig... nos, alvásidőben Levendula nem volt sem boldog, sem lelkes.
Sőt, kifejezetten utálta azt a csendes pihenőnek nevezett másfél órát.
Tedd kosárba a kötetet!
Mese után kötelességtudóan a fejére húzta a virágos plédet, próbált nem ficeregni és mocorogni, ezért mindenki azt hitte, hogy édesdeden szundít, ahogy a barátai. És a próbálkozásban annyira elfáradt, hogy amikor Bella néni végre felhúzta a redőnyt, alig bírt kikecmeregni a kiságyból.
– Levendula, te álomszuszék! – simogatta meg ilyenkor Bella néni nevetve. – Ha rajtad múlna, egész délután csak szundikálnál!
Ha rajtam múlna, egész délután az udvaron játszanánk – gondolta Levendula, de inkább nem mondott semmit. A felnőttek néha igazán értetlenek tudnak lenni.
Éppen ezért otthon sem mondta el, mennyire sajnálja a csendes pihenőre elvesztegetett időt. Papó délutánonként (sőt, néha délelőttönként is) a hintaszékében szundikált, apa és anya pedig irigykedve nézték. Levendula senkitől nem várhatott megértést, csak Majdnemtől, a kis fekete varázsmacskától (aki majdnem tudott varázsolni: a labdát könnyedén átváltoztatta görögdinnyévé, a sétapálcát meg kígyóvá, de ennél bonyolultabb dolgokra nem futotta a tudománya).
– A csendes pihenő egy rémes, fekete, unalomból kevert massza – panaszkodott a cicának. – Nem tudnád valahogy átváltoztatni?
– Ilyen összetett varázslatra nem vagyok képes – nyávogott Majdnem. – De van egy ötletem. Csak hozd haza a takaródat, amit a fejedre szoktál húzni!
Ám a takarókat csak nyári szünet előtt szokás hazaadni mosásra. De Levendula és Majdnem kieszelt egy remek tervet: a kislány elcsent az apukájától egy teniszlabdát, amit a varázsmacska paradicsommá változtatott. Levendula elrejtette a ruhája zsebében, és a következő nap, amíg a többiek aludtak, szétkente a takarón.
– Hát ez meg hogy történhetett? – hüledezett Bella néni, amikor meglátta a pokrócot.
– Fogalmam sincs – adta az ártatlant Levendula. – Apa teniszlabdája volt a zsebemben... biztos a cicám változtatta paradicsommá!
Bella néni már hallott efféle történetet Majdnemről. Hitte is, meg nem is a macska varázstudományát.
– Bárhogy történt, ezt haza kell vinned kimosni – mondta, aztán már ment is, hogy a következő gyereknek is segítsen összehajtani a takaróját.
Anya jól ismerte Majdnem turpisságait, meg sem lepődött a paradicsommá változó teniszlabdán. Bedobta a takarót a mosógépbe, aztán kiterítette a délutáni napsütésre. Levendula másnap reggel vihette is az óvodába.
Ám mielőtt elindult volna, Majdnem megszaglászta a pokrócot:
– Nem is pokróc, hanem varázs-vetítővászon! – nyávogta, aztán hozzátette: – Amit elképzelsz magadban, megjelenik rajta.
Levendula életében először alig várta, hogy elérkezzen a csendes pihenő ideje, és kipróbálhassa a varázs-vetítővásznat.Ahogy Bella néni becsukta a mesekönyvet, már húzta is a fejére a takarót.
No, de mit képzeljek el? – kérdezte magától. Aztán eszébe jutott a mese, amit az előbb fejezett be Bella néni (a bátor hercegnőről, aki megmentette a faluját az emberevő óriástól), és elképzelte, hogyan harcolt volna Óriásölő Margaret helyében. Rögtön megjelentek a csodaszép képek a takaró belső felén! Levendula észre sem vette, mikor telt el a másfél órás csendes pihenő.
Másnap egy róka helyébe képzelte magát, aki kitakarította az otthonát, de utána kénytelen volt a városba költözni, mert barátságtalannak érezte a tiszta vackot. Azután autószerelő lett, aki minden beteg kocsi bajára talált orvosságot, aztán orrszarvú, aki bejárja egész Afrikát, hogy társat találjon magának, majd a napfényben repkedő tündérkirálykisasszony. És a takaró belső felén mindennap életre keltek a képek.
– Eddig is tudtam, hogy álomszuszék vagy – keltegette őt Bella néni egyik délután –, de mostanában olyan jókat alszol, hogy legszívesebben én is bebújnék melléd a takaród alá!
Levendulának eszébe jutott, hogy elmagyarázza az óvó néninek, hogy alvás helyett micsoda kalandokat lát a varázs-vetítővásznon, de aztán rájött, hogy felesleges túlbonyolítania a dolgot.
A felnőttek ugyanis elképesztő értetlenek tudnak lenni.
Olvasd el Wágner Eszter ajánlóját!
Zágoni Balázs: Barni és a lefekvés
Barni szeretett szépeket álmodni, csak lefeküdni nem szeretett.
Azt gondolta, butaság aludni, amikor az ember helyette például játszhatna. Éppen ezért kézzel-lábbal tiltakozott az ellen, hogy ágyba bújjon, még akkor is, ha már ásítozott a fáradtságtól. Így aztán a lefekvés mindig nagyon hosszúra sikeredett.
Vacsora után pizsamába kellett volna öltöztetni Barnit, ha Barni ezt hagyta volna. De Barni inkább kisurrant anya öléből, és ugrándozni kezdett az ágyon.
Ezután Barninak be kellett volna vennie az esti vitamincseppeket, de Barni inkább összeszorította a száját.
Ezután anyának meg kellett volna mosnia Barni fogát, de Barni inkább elvette a fogkefét, és egyedül akart fogat mosni.
Ezután Barninak a kiságyba kellett volna másznia, de Barni inkább az ágy alá mászott, és nem akart onnan kijönni.
Ezután Barninak egy mesét kellett volna meghallgatnia, amivel nem is volt semmi baj. Utána viszont meg kellett volna elégednie egy mesével, de Barni újabbat akart.
Ezután Barninak döntenie kellett volna, hogy Macival vagy Malackával akar aludni, de Barni inkább behordott az ágyába nyolc kisautót, két traktort és egy vonatot.
Ezután Barninak énekelnie kellett volna apával és anyával, de Barni inkább kiabált.
Ezután imádkoznia kellett volna, de Barni vagy nem akarta elkezdeni, vagy nem akarta abbahagyni az imádkozást.
Ezután hallgatnia kellett volna, és becsukni a szemét, de Barni elkezdett kiabálni:
– Szomjas vagyok!
Ezután be kellett volna fordulnia és aludnia, de Barni megint kiabálni kezdett:
– Anya, fogjad a kezem!
Ezután Barninak még ki kellett volna találnia valamit, csak hogy ne kelljen aludnia, de akkor jött az Álomtündér, megpuszilta a homlokát, és Barni azonnal elaludt.
Itt olvashatsz az összes 3-5-8 perces kötetről!
Wéber Anikó: Az álomtérkép
Milánnak elveszett a barátja, Kroki. A zöld, puha plüsskrokodil nem volt sem az ágy alatt, sem a szekrény mögött, sem a ruhák és játékok között. Milán először sírt, aztán toporzékolt, végül már csak hüppögött.
– Nem tudok Kroki nélkül aludni – panaszkodott. El sem tudta képzelni az éjszakákat és a nappalokat egyedül. Kroki eddig mindenhová elkísérte.
Vele tartott, amikor először ment óvodába. Együtt nyaraltak a nagyinál. Őt ölelte, amikor a doktor néni szurit adott. A karjában tartotta, amikor anya megműtötte Kroki lábát, és visszavarrta a szemét. Mindig vigyáztak egymásra.Vajon hol lehet?
– Ha alszol egy nagyot, utána könnyebb lesz megkeresni. Holnap frissen és erősen kiugrunk az ágyból, és biztosan megtaláljuk! – ígérte anya.
– Talán éppen álmodban fogsz rábukkanni Krokira. Az álmok nagyon különlegesek – biztatta őt apa.
Milán szipogva bebújt a takaró alá. Nézte a lámpa fényét, majd egyszerre eltűnt minden, és a kertben találta magát. A szél halkan dúdolt. A fűszálak táncoltak. A fák ágai napot és felhőket rajzoltak az égre. Milán azonnal Krokit kereste. Benézett a homokozóba, a virágok közé, de sehol sem találta. Bánatosan leült egy bokor tövébe, amikor váratlanul szólongatni kezdte valaki, de olyan hangosan, hogy még a szél susogását is elnyomta a hangja.
– Itt vagyok!
– Ez Kroki! – kiáltott fel Milán, és gyorsan körbenézett. Nem tudta, merről jön a hang. Először azt hitte, hogy az égből. Felmászott a fára. A legmagasabb ágról elkapott egy hosszúkás felhőt. Olyan volt, mint egy fehér kötél. Felkúszott rajta egészen a dunyha formájú felhőszigetekig. Innen látta a házak piros tetejét, a szálló madarakat, még egy utasszállító repülőt is, csak Krokit nem.
– Itt vagyok! – hallotta újra a barátját, most a föld felől.
Milán leugrott egy vörös háztetőre, majd lecsúszdázott az ereszen egy vakondtúrás közepébe. A föld megnyílt alatta. Kíváncsian bemászott az alagútba.
Találkozott egy reggeliző gilisztacsaláddal és egy játszadozó vakondpárral, de Kroki nem volt velük.
– Itt vagyok! – hallotta harmadszor is a barátja hívását.
Most az utca felé indult. Elhagyta a kertet. A sarkon jobbra fordult. Megmászott egy nagy dombot, amin nyulak kergetőztek. Megkerült egy széles tavat, amin piros csónakok siklottak, és meglátott egy várat. A legmagasabb tornyából Kroki integetett neki.
– Végre megvagy! – örült Milán.
Ám ekkor eltűnt a vár, és Milán az ágyában találta magát.
Most jött rá, hogy az egészet csak álmodta. Majdnem elpityeredett, de eszébe jutott, mit mondott apa. Az álmok különlegesek! Talán ha lerajzolja, merre járt, és követi a térképet, igazából is eljuthat Krokihoz. Gyorsan felkelt, és munkához látott. Apa épp ekkor lépett be hozzá.
– Mit készítesz? – kérdezte.
– Egy álomtérképet. Ha követjük, megtaláljuk Krokit – magyarázta Milán.
Így is tettek. Kabátba bújtak, és apával bejárták a rajzolt térkép útvonalát. Elhagyták a kertet, a sarkon jobbra fordultak, átkeltek egy dombon, és megkerülték a tavat. A játszótér toronymászókáján megpillantották Krokit.Végig Milánra várt.