Berg Judit: Alma - A sötét birodalom
Berg Judit új könyve a 10-14 éveseknek szóló kalandregény, amelyet Polgár Judittal közösen találtak ki: a három főhős, Drifter, Félix és Alma egy képzelt világban kötnek ki, ahol a sakk szabályainak megfelelő logikai feladványokat kell megfejteniük. A három nagyon különböző gyerek mind hozzájárul a nehezségek legyőzéséhez ebben az igazi, izgalmas magyar fantasyben! - Olvass bele!
I. Különös véletlenek
Reggel óta valami nyugtalanító vibrált a levegőben. Eleinte csak úgy tűnt, hogy ezen a napon semmi sem akar sikerülni, de délutánra sűrűsödtek a váratlan események, és egyre szokatlanabb, érthetetlenebb dolgok történtek. Már maga az összetalálkozásuk is teljes képtelenség volt, pont ők hárman, akik az iskolában soha nem szóltak egymáshoz, egy olyan helyen, ahová egyikük sem szokott járni, egy olyan napon, amikor mindenkinek valahol máshol kellett volna lennie. Mégis egymás mellé sodorta őket a véletlen, vagyis a véletlenek egész sorozata, mintha valaki szándékosan igazgatta volna a szálakat úgy, hogy azok menthetetlenül összegabalyodjanak.
Félixnek semmi kedve sem volt kimenni a parkba. Délelőtt kosármeccset játszottak a Tóvárosi Titánok ellen, és a jól megérdemelt győzelem után Zsebi bá, az edző, akit kőkemény hajcsárként ismertek eddig, kilátásba helyezett egy közös mozizást. De hiába beszélte meg a találkozót a csapat, hiába dobott Félix tizenkét kosarat a meccsen, egy ostoba véletlen keresztülhúzta a számítását. Szülei délután egy esküvőre és a hajnalig tartó lagziba voltak hivatalosak, ahová nem akarták magukkal vinni a gyerekeket. A nagymama ígérte meg, hogy átjön vigyázni az unokákra, bár Félix már tizenkét éves múlt, és egyáltalán nem volt szüksége arra, hogy vigyázzanak rá. De a nagymamának mégis örült, nemcsak azért, mert vele mindenről lehetett beszélgetni, ráadásul vacsorára palacsintát szokott sütni, hanem azért is, mert így Bella, a húga nem az ő nyakán fog lógni egész délután.
Nem sokkal a szülők tervezett indulása előtt azonban telefonált nagymama, hogy egy feketerigó betévedt a lakásába, kétségbeesetten repked szobáról szobára, és nagymama hiába tárta ki az összes ablakot, szegény madár képtelen megtalálni a kijáratot. Másnap reggelig nem lehet a rigót magára hagyni, mert összevissza töri magát a bútorok között, egyszer már így is nekirepült a tükörnek. Nagymama most a szomszéd fiút várja, hogy segítsen kiterelni a megrettent madarat. Mihelyst a rigó kiszabadul, nagymama rögtön jön, vacsorára biztos megérkezik, vagyis sem az éjszaka, sem a palacsinta miatt nem kell aggódni, de addig mégis Félixnek kéne Bellára vigyáznia.
Félix el sem akarta hinni, hogy egy ostoba madár miatt nem tud elmenni a csapattal moziba. Magában füstölögve és morgolódva, keserves ábrázattal, a húgát egyetlen szóra sem méltatva levonult a kislánnyal a parkba. Bella biciklizni szeretett volna, Félix pedig úgy döntött, hogy csak a távolból figyeli, de semmiképpen sem égeti magát azzal, hogy együtt teker egy alsóssal.
Drifter, az osztály fekete báránya sem a parkba készült. Egész délelőtt a számítógép előtt tespedt, egy lövöldözős, területelfoglalós stratégiai játékot játszott, amiben hónapok óta gyűjtötte a pontokat, a fegyvereket, és építgette a birodalmát. A délutánt másik kedvenc időtöltésének, a gördeszkázásnak akarta szentelni, így hát megbeszélte deszkás barátjával, Sallerral, hogy a téren gyakorolnak néhány nehezebb ugrást. Saller igazi lakótelepi nagymenő volt, egyszer a korosztályos gördeszkabajnokságon második lett, és olyan fortélyokat tudott, amelyektől még a deszkások többségének is leesett az álla. Drifter szentül elhatározta, hogy felzárkózik hozzá, és Saller hajlandó is volt megtanítani a legjobb trükkjeit.
A két fiú a piactérre tervezte a találkozót, mert délutánra a kofák már elrámolták ládáikat, a furgonok többsége elvonult, és a szemét javát is eltakarították. Néhány kupac zöldhulladék, pár szakadt rekesz pedig igazán nem zavarta a fiúkat abban, hogy a piac közepén álló, ütött-kopott köztéri szökőkút peremén gyakorolják a dupla fordulatot. Drifter érkezett a találkozóra hamarabb, zúgott a feje a többórás számítógépezéstől, és úgy általában furcsán érezte magát. A fapultok között galambcsapat csipegette a délelőtt kiszóródott maradékot a földről, tőlük távolabb, a kolbászsütő megszokott helyén két fekete-fehér szarka lakmározott. Drifter körbegurult gördeszkáján a téren, felriasztotta a galambokat, aztán a szarkák közé hajtott. Meglepetésére a két madár nem rebbent szét, az utolsó pillanatig folytatták a falatozást, végül Drifternek kellett kitérnie, hogy el ne gázolja őket. A gördeszka megbillent, Drifter ugrott egy nagyot, a szarkák pedig a szomszédos bódé tetejére libbentek. Drifter úgy érezte, hogy szigorú, szinte már megrovó pillantással méregetik.
– Jól van na, bocs – dünnyögte magában, aztán elővette a telefonját, hogy megnézze mennyi az idő. Sallernak már meg kellett volna érkeznie. Drifter összerezzent, mikor a telefon megcsörrent a kezében. Saller volt az, cifrákat mondva közölte, hogy lőttek a délutánnak, a hetedik és hatodik emelet között beragadt a liftbe, onnan aztán se föl, se le, ücsörög a sötétben és várja a szabadulást. Drifter sajnálkozott, aztán úgy döntött, hogy átmegy a parkba, mert a hadvezér szobra melletti lépcsőkön a régi ugrásokat is tudja gyakorolni, Saller pedig könnyen megtalálja, ha még ma kiszabadul. Amikor elindult, határozottan úgy érezte, hogy a két szarka gúnyosan csörög utána.
Alma volt a harmadik, aki véletlenül keveredett az árnyas fák közé, bár talán pontosabb volna azt mondani hogy ő volt az első, mert mire Félix a húgával és Drifter a gördeszkájával befutott, Alma már az ötödik partit játszotta. A platánsor hűvösében, az ösvény mellett időkoptatta műkő sakkasztalok álltak. Mindig nagy élet zajlott ezen a viszonylag védett, bokrokkal és virágágyásokkal övezett helyen, kalapos öregurak, nyugdíjas mérnökök és fiatalabb apukák ücsörögtek a kockás asztalok körül. Néhányan szinte otthonuknak érezték a sakksétányt, ha az időjárás megengedte, itt töltötték minden idejüket.
A sakkasztalokkal szemben egy hatalmas sakktáblát alakítottak ki a pázsiton, akkora mezőkkel, hogy egy-egy ember is beállhatott volna a bábuk helyére. A játékosok majdnem térdmagasságú, fából faragott figurákat mozgathattak, nem csoda, hogy a játszótér mellett ez volt a gyerekek kedvenc szórakozóhelye. De a méretes sakkfigurák most magányosan álltak a táblán, a gyerekek másfelé kalandoztak, a felnőttek figyelmét pedig teljesen lekötötték az asztaloknál zajló partik.
Alma ötéves kora óta sakkozott, gyakran járt versenyekre. Ezen a májusi délutánon azonban a cukrászdába indult, hogy elnyalogassa az év első csoki-vanília fagyiját, természetesen tejszínhabbal. Erősen sütött a nap, és Almának semmi kedve sem volt a forró aszfalton gyalogolni, inkább bekanyarodott a park fái alá. Nemrég költöztek a környékre, a sok tanulás és sakkedzés közepette nem igazán volt ideje megismerkedni a városrésszel, a parknak csak a túloldalán szokott közlekedni, ahol a bicikliút kanyargott. Most teljesen lenyűgözték a százötven éves fák, a virágba borult bokrok és a zegzugosan kanyargó ösvény.
A sakksétányra érve elkerekedett a szeme, és azonnal beállt az egyik asztal mögé bámészkodni. A férfiak éppen snelleztek, afféle bajnokság zajlott a rendszeres játékosok között. A snellezés gyors partikat jelent, nem lehet órákig gondolkozni, öt perc alatt véget kell érnie az egész játszmának. A játék nagy figyelmet, koncentrációt és gyorsaságot igényel, ráadásul a nézők is remekül szórakoznak közben. Amikor megüresedett az egyik hely, Alma a fagylaltról is megfeledkezve jelentkezett egy partira. A többi játékos eleinte húzódozott, nem volt szokás tizenkét éves kislányokkal játszani, de mivel más jelentkező nem volt, végül megengedték, hogy beálljon. Miután az első partit könnyedén megnyerte, már senki sem gördített akadályt a folytatás útjába, így Alma teljesen átadta magát a játéknak. Az ötödik játszmáját már hatalmas tömeg figyelte, suttogva vitatták meg a szőke kislány szokatlan lépéseit, szemtelen támadásait.
Alma csak a játékra koncentrált, így figyelmét teljesen elkerülte az a sötét ruhás, sötét szemű, fekete kalapos alak, aki az első perctől fogva árgus szemekkel figyelte. A platánfák árnyékában senkinek sem tűnt fel, hogy a sötét férfi tekintete Alma újabb győzelmei láttán egyre jobban elborul, és ahogy az arcán mélyültek a barázdák, mintha a sétányon is egy-egy sötét árnyék suhant volna végig. A parkban egyetlen személy akadt, akinek igazán jó érzéke volt az efféle jelenségek észrevételére, de ő egyelőre egészen mással volt elfoglalva. Ez a valaki Drifter volt, aki a hadvezér szobra melletti lépcsőn próbált a gördeszkájával felugrálni.
A csúcsra érve megállt, hogy kifújja magát, és elégedetten körülnézett. Balra a pázsiton varjak és rigók kapirgáltak, jobb oldalon, a tó vizén néhány odatévedt sirály lebegett. Drifter tekintete most a sakksétányt takaró cserjékre és platánfákra tévedt, és egy pillanatra a lélegzete is elakadt. Az egyik faágra egészen különös módon telepedtek a madarak. Szorosan egymás mellett varjú, mellette sirály, aztán újra varjú. Fekete-fehér, fekete-fehér, vagy nyolcan gubbasztottak egymás mellett.
– Képtelenség – gondolta magában Drifter, és megdörzsölte a szemét. – Varjak és sirályok nem ülnek egymás mellé, főleg nem ilyen rendezett sorokban. Ez még a cirkuszban is túlzás volna. Talán szarkák, csak káprázik a szemem – morfondírozott tovább.
– Lehet, hogy tényleg sokat bámulom a monitort.
Hóna alá kapta a gördeszkáját, és megindult a sakksétány felé, hogy alaposabban szemügyre vegye a fekete-fehér madársormintát. Amikor újra a faágra pillantott, a madaraknak nyomát sem látta, mintha az előbb csak érzékcsalódás lett volna a látvány. Drifter zavartan bámulta az ágat, végül elhatározta, hogy körülnéz a fa alatt, hátha sikerül felfedeznie, miféle tükröződés vagy csalás okozta az előbbi káprázatot. De a vén platán környékén nyoma sem volt madártollaknak, egyáltalán semmi sem árulkodott arról, hogy itt az imént varjak és sirályok kötöttek volna életre szóló barátságot.
Drifter tekintete továbbvándorolt, és megállapodott a bokrokon túl, a nagy sakktábla figuráin. A sétányon fekete árnyék suhant végig, és az egyik magányosan álló bábu előrébb lépett. Drifter újra megdörzsölte a szemét. Azt megszokta már, hogy időnként olyan érzése támad, mintha az állatok embertekintettel figyelnék őt, de egy magától lépő sakkfigura még az ő fantáziájának is sok volt.
– Lehet, hogy napszúrást kaptam? – villant át Drifter fején a gondolat, de rögtön el is vetette. A májusi napsütés nem volt olyan erős, ráadásul Drifter soha nem ment az utcára baseballsapka nélkül. Gördeszkázás közben ugyanis a sapka tartotta féken vállig érő, kusza tincseit.
Drifter elindult a sakktábla felé. Nyugodt volt a sétány, a felnőttek a snellbajnokság játszmáit figyelték az asztalok körül. Egyetlen barna hajú, copfos kislány közeledett biciklijén az úton.
A kislány valahogy ismerős volt, Drifter hunyorogva nézte az egyre közeledő arcot.
– Hiszen ez annak a nagyképű Félixnek a húga – állapította meg.
Félix és Drifter első osztálytól fogva ellenségesen viselkedett egymással. Félixet zavarta, hogy Drifter nem vesz részt az osztály életében, rendszeresen nem ír leckét, inkább számítógépen játszik vagy gördeszkán ugrál. Szánalmasnak tartotta lógó, cseppet sem divatos ruháit, vállát verdeső haját, ami gyakran a szemét is eltakarta. Ezzel szemben Drifter ki nem állhatta a jól tanuló és sportban is kiváló, jóképű, jól öltözött Félixet, aki nemcsak a fiúk, hanem a lányok között is népszerű volt. Drifter nagyképűségnek vélte Félix sikereit, és ha csak tehette, kerülte őt. Most is elfordította a tekintetét. A közeledő kislány szakasztott úgy nézett ki, mint a bátyja, és Drifter egyikükkel sem akart találkozni.
A sétányon váratlanul hideg fuvallat söpört végig. Drifternek úgy tűnt, mintha a bokrok alatt libasorban masírozna egy csapat varjú és sirály, persze fekete a fehér után, még véletlenül sem összevissza. A túloldalon pedig – igen – most tisztán látta, hogy újra megmozdul az egyik fából készült sakkfigura. Drifter már éppen kezdte azt hinni, hogy megbolondult, mikor a felé tekerő kislány hatalmasat esett a biciklivel. Drifter azonnal odarohant, de addigra a sétány túloldaláról megérkezett Félix is. Gyors mozdulattal talpra állította szipogó kishúgát, hűvös biccentéssel üdvözölte Driftert, majd vizsgálni kezdte a biciklit.
– Vigyázhattál volna – korholta közben Bellát. – Minek száguldozol, ha fékezni sem tudsz normálisan?
– De tudok, csak megijedtem. Megmozdult az a fekete bábu – mutatott Bella a sakktábla felé.
– Persze, a szemeteskosár meg eléd ugrott, hogy felborítson – torkolta le Félix.
– Én is láttam, hogy megmozdult – szólalt meg Félix háta mögött Drifter. Hirtelen elöntötte a kíváncsiság, hogy megértse az érthetetlennek tűnő jelenséget. Hiszen ha a kislány is észrevette a bábu mozgását, akkor az mégiscsak megtörtént, vagy legalábbis úgy látszott, mintha megtörtént volna. Mennyivel jobb ez, mintha megőrült volna! De Félix felemelkedett, végigmérte lógó hajú, baseballsapkás, gördeszkás osztálytársát, és gúnyosan elhúzta a száját.
– Mindig sejtettem, hogy egy szinten vagy húgommal.
Drifternek elborult a tekintete, mélyen beszívta a levegőt, és tett egy lépést Félix felé. A kosárcsapat büszkesége nem hátrált meg, sőt, kihívóan méregette Driftert. Bella rémülten nézett egyik fiúról a másikra, aztán hirtelen ötlettől vezérelve a közelben ácsorgó emberekre mutatott.
– Nézzétek, az új osztálytársatok! Ott ül a sakktáblánál.
Félix és Drifter egyszerre fordult a sakkasztalok felé. Félix rögtön észrevette a játékba merült Almát, és elfintorodott. Nem kedvelte a lányt, hiába hallott már kiemelkedő sakkteljesítményéről. Magában felháborítónak tartotta, hogy sportolónak nevezik azt, aki órákon át egy asztal mellett üldögél, úgy tesz, mintha gondolkozna, és közben bábukat tologat. Amit ő a kosárcsapattal hetente négyszer végigcsinál, az az igazi edzés, futással, erősítéssel, dobógyakorlatokkal, meccsekkel.
Drifter először nem is Almát pillantotta meg, hanem a mögötte álló fekete ruhás alakot. A férfi tekintete szinte keresztülfúrta a szőke lányt, de aztán váratlanul felpillantott, és Drifter szemébe nézett. A fiúnak jeges rémület szaladt végig a gerincén, és a nagy meleg ellenére libabőrös lett az egész teste. Minden porcikája úgy érezte, Almát nagy veszély fenyegeti. Bár az elmúlt hónapok során még egyetlen szót sem váltott az új osztálytárssal, most mégis úgy érezte, hogy nem szabad magára hagynia.
– Nézd azt a fekete kalapos embert! – bökte oldalba Félixet. – Valami nagyon nem stimmel vele.
Félix értetlenül meredt Drifterre egy pillanatig, aztán visszafordult az Alma körül álló férfiakhoz. Alma ebben a pillanatban adott újra mattot, a tömeg felzúgott, néhányan tapsoltak. A sétányon újabb sötét árnyék suhant végig. A fekete kalapos embernek viszont nyoma veszett. Talán eltakarták őt a bámészkodók, vagy a parti végeztével azonnal távozott a tömeg háta mögött. De nem volt idő a keresésére, mert hirtelen hatalmasat dördült az ég, mintha a sakksétány egyik fájába csapott volna a villám. Az emberek döbbenten látták, hogy az iménti szikrázó napsütés helyett sötét viharfelhők vették birtokba az eget. A következő dörgésre kitört az égiháború, vad szél kerekedett, és félelmetes erejű zápor zúdult a földre. Mindenki futásnak eredt, hogy tető alá húzódjék.
Alma is felállt, értetlenül fordult körbe, annyira magával ragadta a játék, hogy egy pillanatig azt sem tudta, hol van. Nem ismerte a parkot, s teljesen megzavarodott a váratlan ítéletidőtől, a rohanó emberektől. Tanácstalanul toporgott, azt fontolgatva, hogy melyik irányba szaladjon inkább. Ekkor észrevette az osztálytársait, és azonnal elindult feléjük.
– Gyerünk a buszmegállóba! – ordított Drifter, mert az volt a legközelebbi fedett hely a környéken. A négy gyerek Drifter vezetésével végigrohant egy ösvényen, és máris megérkeztek a park szélén húzódó autóúthoz. Már csak a zebrán kellett átvágniuk, hogy bejussanak a túloldali buszmegálló védelmébe. Igaz, sokan kerestek ott menedéket, de a szakadó eső és csapkodó villámok közepette ostobaság lett volna a nyílt utcán továbbfutni.
A zivatar olyan erősen tombolt, hogy a zebra csíkjai szinte öszszemosódtak a gyerekek szeme előtt. Drifter például határozottan úgy látta, mintha a fekete-fehér csíkok egy pillanatra egymásba csúsztak volna, fekete-fehér kockás mintát rajzolva ki az aszfalton. De nem foglalkozott a jelenséggel, csak a buszmegállót akarta végre elérni. Alma, Félix és Bella a nyomában loholt. ám mielőtt elérték volna a túloldalt, mind a négyen megtorpantak.
Valami felfoghatatlanul furcsa dolog történt, olyan furcsa és elképesztő, ami az úttest közepén, a tomboló viharban is megállásra késztette őket. A zebra közepére érve ugyanis hirtelen megszűnt a szél, elállt az eső, de eltűnt maga az úttest, a túloldali házsor és a zebra is. A négy döbbent gyerek egy teljesen ismeretlen, sosem látott vidéken találta magát, ahol se buszmegálló, se város, se útjelző tábla nem mutatott irányt.
