Bárcsak kapnék hideget-meleget!
Ha csak kezedbe veszed és végiglapozod a Hogyne szeretnélek! - című Shakespeare szonettes kötetet, biztos vagyok benne, hogy meghökkensz majd a rajzokon, melyeket Buzay István festő-illusztrátor követett el. Hogy miért, azt maga a kissé szűkszavú, de annál szókimondóbb (vagy szófestőbb?) alkotó árulja el neked.
- A legtöbben leginkább klasszikus és modern mesék illusztrátoraként ismernek. Így ez a könyv biztosan új közönséghez juttat majd el téged. Mondj egy pár szót magadról, mit fontos tudnia rólad ennek az új közönségnek?
- Azért ott van a Szamárfül is, az a stílus nagyon hasonlít ehhez a mostanihoz, mondhatni, annak a továbbfejlesztett változata.
Szeretém ezt az irányt folytatni, remélem, legközelebb "idősebbeknek" is rajzolhatok. Mit fontos tudni rólam? Valójában elképesztően nagy teher számomra az, hogy ezt az "illusztrátor" címkét viselnem kell, ezért folyton meg akarok szabadulni tőle.
Shakespeare befogja a szemét
- Mennyiben volt más munka számodra a Papolczy kötet, mint egy gyerekkönyv?
- - Nem a célközönség miatt volt más: ennél a munkánál az volt a megnyugtató, hogy egy szereplőt nem kellett többször megrajzolnom - minden szonett egy külön mese. Nekem egy szereplőt újra és újra lerajzolni nagyon nehéz. Itt most minden Shakespeare máshogy néz ki - és ez felszabadító. Kérem a kiadókat, hogy nekem ezentúl csak verseskötetet adjanak!- Szókimondó, bátor, néhol kicsit obszcénok az illusztrációk, fog kapni hideget-meleget a kiadó, és lehet, hogy te is... Készen állsz erre?
- - Persze! Bárcsak kapnék hideget-meleget!
- - Mi volt a munkamódszered? Melyik kép készült el legelőször, és miért pont az?
-
- A munkamódszerem a halogatás volt. Nehezen tudtam rávenni magam az első tervek elkészítésére, hetekig csak mászkáltam, feküdtem és bambultam - pedig sok más munkám is volt emellett, és éppen pályaelhagyásra készültem -, a végén aztán szerencsére valahogy mégis összeraktam az anyagot.
Nem tudom megmondani, melyik volt az első rajz, mert egyszerre készültek, párhuzamosan fejlesztgettem őket.
- - A lábujjszopogatós, mert ezzel vacakoltam a legkevesebbet. Amikor próbáltam finomítani a vonalakon vagy a formákon, úgy éreztem, csak rontok rajta. Megpróbáltam az alakok másik kezét is odarajzolni, de nem lett jobb, és az önárnyékok tekintetében is hatalmas a káosz, a nő orrlukát pl. én sem értem - ezeket is át akartam alakítani, de végül úgy hagytam őket.
- - Hogyan alakítottad ki a kötet színvilágát?
-
- A kiadó kérésére végig fekete-fehérben vagy minimum plusz egy színben gondolkodtunk. Ennek nagyon örültem, mert a színek sokszor elterelik a figyelmemet a formákról. Először vörös lett volna a kísérőszín, aztán menet közben valahogy narancsos lett. Végül a szerkesztőségben ráböktek egy hasonló Pantone színre, és én azt mondtam: jó.
- A szövegek gyakran aktualizálnak, a mi korunkba helyezik a szonettek témafelvetéseit, az illusztrációk viszont, ha kicsavart módon is, de inkább klasszicizálnak. Miért döntöttél így?
- Ez nem volt tudatos, így alakult, csináltam egy csomó tervet, és a klasszikus stílusúak lettek a legjobbak.
Ezek voltak a tervek
- Melyik a kedvenc rajzod, és miért?
- - A könyv borítóján Shakespeare befogja a szemét, miért is?
- - Nem tudom, így sikerült, így nézett ki jól. Talán mert pont addig érnek az ujjai. Vagy mert látni sem bírja a pucér testeket a könyvben.
- - Akik személyesen szeretnének veled találkozni, megtehetik ezt a Bartók Pagonyban, ahol NUKU TEKE - agyfélteke nélküli rajzolás címmel indult kreativitásfejlesztő workshopod. Erről mesélsz?
-
- Amikor az óvodában az volt a feladat, hogy mindenkinek szép zöld erdőt kell rajzolni, akkor én bőgtem, és kirohantam a folyosóra. Szerencsére volt ott egy jó fej óvónéni, akivel megállapodtunk, hogy én rajzolhatok helyette pálcikaembert is - visszamentünk, ő végig ott állt mellettem, és segített, a többi gyerek meg kinevetett - így indult a karrierem, ebből a traumából született a NUKU TEKE. Ezeken a foglalkozásokon próbálok szabályok és feladatok nélkül valamiféle izgalmas és inspiráló légkört teremteni - sosem tudom előre, mit fogunk csinálni, ez mindig a résztvevő gyerekeken múlik. Persze ha valaki feladatot akar, akkor kitalálunk valamit - és a biztonság kedvéért mindig nálam van a saját gyártású könyvem, külön erre a célra: A világ száz legkönnyebb feladata címmel. Szóval ez inkább játék és improvizáció - és nem is az a cél, hogy hazavigyen valami rajzot a gyermek, hanem hogy jól érezze magát.
(A cikk nyitóképe Szöllősi Mátyás fotója.)
