Artúr bácsi indiánnak képzeli magát
Emlékszel még Milu, Kamilla, Bátor és Buci egyiptomi és görögországi kalandjaira? (Ha nem, frissítsd fel az emlékezeted itt!) A rutinos időutazókká vált gyerekek most Amerikába készülnek, hogy összebékítsenek két ellenséges indián törzset. Olvass bele a most megjelent Milu az indiánok közöttbe, és izgulj együtt főhőseinkkel!
Milu és Kamilla alig várták a hétvégét. Mostanában mindig Artúr bácsinál találkoztak szombatonként. Buci és Bátor már a kapuban toporogtak.
– Szia! Nem tudod, ma hová utazunk? – üdvözölte Milu a kislányt.
– Fogalmam sincs. De képzeld, a sulival voltunk íjászbemutatón. Én is lőhettem nyíllal, és csak nekem sikerült eltalálnom a táblát.
– Ezek szerint sok gyereknek kellene szemüveg az osztályotokból – kuncogott Milu.
– Buta! – lökte oldalba Kamilla. – Inkább én vagyok nagyon ügyes!
Ezen vigyorogtak még, amikor benyitottak a régi kastély kapuján. Meghúzták a bejárati ajtó előtti kapucsengőt, ami egy színes tollakkal díszített madzag volt. Mintha Artúr bácsi egy indián fejdíszt akasztott volna fel.
– Az öreg indiánnak képzeli magát? – csodálkozott Milu.
Amikor a régi kacatokkal és kincsekkel teli előszobán baktattak végig, furcsa hangra lettek figyelmesek. Artúr bácsi kiabált. Nem is, inkább rikoltozott! De olyan különös módon, mint az indiánok.
– Szerintem azt hiszi, a sziú harcosok között van – súgta Kamilla a fiúnak.
Beértek a nappaliba. A kislány bizony nem tévedett sokat, Artúr bácsi arcán harci csíkok virítottak.
Ekkor észrevette a gyerekeket:
– Á, de jó, hogy jöttök! Ha egy kicsit késtek, még én utaztam volna el helyettetek.
– De hová, Artúr bácsi?
Milu közben a bácsi nadrágját méregette. Ezúttal nem pizsamagatya volt rajta, hanem rojtos indiánnadrág. Persze a lovagi páncélmellény most sem maradhatott el.
– Hát hova máshova, mint az indiánokhoz! Imádtam hozzájuk utazni, és persze ők is imádtak engem! – és Artúr bácsi indián harci kiáltást hallatott.
Artúr bácsi ekkor kotorászni kezdett egy díszes ládában, majd egy hatalmas, tollas fejdíszt kapott elő belőle. A fejére rakta. Büszkén feszített benne.
– Medvepinty volt az indián nevem – dicsekedett vele.
– Nem zebrapinty? Medvepinty tudtommal nem létezik – okoskodott Kamilla.
– Dehogynem, én vagyok az. Úgy harcolok, mint egy medve. És úgy csivitelek, mint egy pinty. De most ne rólam beszéljünk! Hiszen ti utaztok az indiánokhoz.
A lány ismét csak tudálékoskodott:
– Már megbocsáss, Artúr bácsi, de elég sok indiántörzs létezik. Mégis melyikhez fogunk utazni?
– Melyikhez, melyikhez? Hát amelyik bajban van, természetesen ahhoz!
– Artúr bácsi, tudnál egy kicsit pontosítani?
– Persze, persze. Ja, még nem említettem? A dakota indiánokhoz fogtok menni, akiket sokan csak sziúknak hívnak.
Most Milu szeme csillant fel:
– Dakoták? Akkor a mai Amerika Dél-Dakota államának területére kell utaznunk.
– Pontosan, Milu. A dakotákat ugyanis megtámadta a krí törzs. A törzsi háborúk sajnos gyakoriak voltak, de ez a krí törzsfőnök kifejezetten aljas. Nagyon gonosz dologra készül. A törzs összes wigwamját fel akarja égetni. Asszonyokkal, gyerekekkel együtt.
– Mi is az a wigwam? – kérdezte Milu.
– Az indiánok sátra – magyarázta Kamilla.
Kamilla nem akart tovább várni.
– Siessünk Amerikába, ha ez a törzs ilyen nagy bajban van!
– Egyetértek, ne húzzuk az időt! – türelmetlenkedett Milu is.
– Mindenkinek megvan az aranytallérja, ami vész esetén karddá változik? – aggodalmaskodott Artúr bácsi. 
– Arrafelé veszélyes ám, én csak tudom, egyszer még a kalapomat is kilyukasztották nyílvesszővel!
A két gyerek bólintott, aztán odaléptek Bucihoz és Bátorhoz.
A cica és a kutya addigra már átalakultak sárkánnyá: kék füstöt eregettek az orrlukaikon. Milu felmászott Bátor hátára, Kamilla Bucira ült. A kisfiú így kiáltott:
– Irány Amerika az 1700-as években!
Azzal a kék füst örvényleni kezdett a két sárkányháton lovagló gyerek körül. Majd teljesen betakarta őket, és elröpítette őket térben és időben.
Olvasd tovább Miluék kalandjait – rendeld meg a könyvet itt!
